A moldvai magyarok méhekkel kapcsolatos hiedelmeinek zöme apotropikus jellegű, vagyis az ártó szellemeket távoltartó, másrészt a méhek erejének, szorgalmának fokozására szolgál.1 A régiek szerint az öregek azt tartották, hogy „az oláhok úgy csinálták volt a határt a magyarval, hogy elcsapták a méheket, s ameddig mentek, ott lett a határ. S berepültek a Száraz-Szeretig, addig mentek a méhek. A magyarok csapták el, ott Palánkánál. A Száraz-Szeret Bákón túl van, valahol a Dnyisztru mellett” – mondta Pusztinában az 1909-ben született Timár József.
A méhek tavaszi kieresztésének általában nincs pontos ideje, a legtöbb helyen úgy tartják, hogy az időjárástól függ. Ám a konkrét adatok azt mutatják, hogy talán mégsem a földrajzi helyzethez igazodik a tavaszi méheresztés ideje. Ugyanis a hűvösebb Tázló mentén (Pusztina, Frumósza) hamarabb, Szent Gergely napján (március 12.); a melegebb Szeret völgyében (Bogdánfalva, Klézse) egy héttel később, Szent József napján (március. 19.) röpülnek ki a népi vélekedés szerint első ízben a méhek, vagyis ilyenkor eresztették ki őket a télire bezárt köpűkből. Ezek a hozzávetőleges dátumok elsősorban a csutakköpűs tartás idejére voltak érvényesek, mert a mesterséges köpűk elterjedésével, csak nagy hidegek idején zárták le teljesen a köpűket, egyébként csak annyira, hogy 1-2 méh kiférjen a nyíláson.
A méhek tavaszi kieresztéséhez kapcsolódva az egész Kárpát-medencében ismert hiedelemszokás a farkasgégén való eresztés. Györffy szerint „Hazánkban az a babonás hit, hogy a méheket farkasgégén eresztik ki, még tartja magát, de csak az eldugott falvakban. Erdélyben, különösen a csángóknál…” – írja 1932-ben, és Gyergyóbékásra hivatkozik, ahol azért eresztik tavaszonként a méheket a faköpűkből farkasgégén, „mert így biztosan hazatalálnak.”2
Lükő úgy gondolta, hogy „valószínűleg juhászemberektől vette kezdetét az a babona, ami szerint a köpű nyílásaiba illesztett farkasgégén kieresztett méhek erőszakosak, és más köpűbe járnak rabolni. A jugáni Deszka Péter szerint „ez a farkasgége bűn az Istentől, tolvajság”.3
Ennek a hiedelemnek számos emlékével találkozhatunk a 20. század végéről is. Kós Károly Onyestről közli a farkasgégén való méheresztés hiedelmét, mely szerint akkor a méh képes mások köpűinek megrablására.4
A magam részéről Diószénban hallottam, hogy régen tavasszal farkasgégén keresztül eresztették ki a méheket a köpűkből, mert akkor serényebben gyűjtöttek, s annyi méz lett, hogy nem tudta, mit csináljon vele. Frumószán úgy tartják, „tavasszal farkasgégén csapják, hogy legyenek hamisak, mikor az urdiniszon kicsapják hamarébb a méheket, mász méheket marjanak le. De ezt csak a gonoszok csinálják.” Külsőrekecsinben az öreg Kotyor Péter hallotta, hogy megfognak egy farkast, azt a gégét a torkából kivágják, s odateszik, hogy azon járjanak ki a köpűből, amikor mennek lopni. „Azt is beszélik, hogy van, aki el tudja küldeni a méheit máshova lopni. Hallottam, de nem nagyon hittem” – mondta az öreg.
Amikor Gyurka Ferenc, Magyarfaluban gyermek volt – az 1950-es években –, „egy ember kapott egy rajt egy nagy buduban, akkora volt, mint egy asztal. Tavasszal kapta. Hívta egy idősebb rokonát, s attól kért tanácsot. Azt mondta, fogjon neki és vágjon el egy tyúkot. Megfőzték erős zaharlében [cukrosvíz], s betették a budu tetejibe. Két hét múlva a tyúknak csak a csontjai voltak, lerágták a méhek azt az édes húst.” Kós Károly írja Lujzikalagarból, hogy télen, „ha a méhe nem éri meg a mézivel, ezt arról tudta meg a méhész, hogy megemelte a küpűt és könnyüd volt. Sütött tyúkot, pislenyt [csirke], azt tette be nekik; főzött édesszilvából cibrét és azt sztropílta [spriccelte] be a szájából a méhek közé.” Régen tavasz felé Onyesten is sült csirkével táplálták a legyengült méheket, és „napfényen aszalt som cibréjét pricskolták bé”, ettől a méhek megtakarodtak.5 Kotyor Péter is hallotta, hogy a méhek megeszik a sült tyúkot is, de ő nem csinálta. Mihály fia pedig egyenesen azt mondta 1995-ben: „nem jő higgyem, hogy az jó legyen”. A diószéni Pál Péter pedig éppenséggel nevetett az ötleten, hogy embernek való ételt adjanak a méheknek.
„Az a mána, amelyik esik az égből, az a mézharmat, meglátod, hogy fényesedik a lapin. Azt a méhek gyűtik össze, s az a legjobb méz. Nekem már teleltek ki méheim olyannal” – mondták Frumószán. Ezzel szemben a szinte szomszédos Pusztinán azt hallottam, hogy „a mézharmat a mana, az nem jó. Esik a fákra, a levelekre. Egyféle édesség, jő a levegőből, s a méhek gyütik össze. Látszik, hogy fénylik a lapin a fán. S akkor nincs hordás, hanem arról a lapiról színak, s az olyantól lebetegednek.” Gunda Béla följegyezte, hogy „A déli csángóknál külön tartották a méheknek szánt aszalt szilvát, s ezt a tavaszi kieresztés után a rokongyerekeknek adták, idegen nem kaphatott belőle.”6
Lükő Gábor hivatkozik Györffyre, aki szerint a moldvai csángók tavasszal hangyákkal szórják le a kasokat, hogy a méhek olyan szorgalmasak legyenek.7 A moldvai déli csángóknál (és a háromszéki székelyeknél) a méhekkel ajándékba adott, mézzel teli kas a barátság megpecsételése, olyan komaságféle. Ez a műrokonsági forma a fehéroroszoknál is megvan.8 Méhet nem szoktak eladni, mert az nem hoz szerencsét, inkább cserélnek. Frumószában azt mondják, hogy „ha hozol méhet, ne vidd lefelé, hanem felfelé. Mert a víz folyik lefelé, s elviszi a szerencsét. Ha felfelé viszed, akkor mincsak jó, akkor szerencsés leszel.”
A moldvai Trunkban feltűnő búcsúzási formula, amikor a priszákától távozó jóbarátnak azt mondja a méhesgazda, hogy „méhbogaram istene kisérjen”.9 Ha nem megy jól a méheknek, azt mondják: „rossz kézből vette”, amiben a vette szón van a hangsúly. „A lopott raj jól mézel.”10
A moldvai magyaroknál a menstruáló nő babonából nem ejti ki a méh szót, helyette bogarat mond.11 A viasz kultikus-mágikus alkalmazásával függhetett össze a viasz és méz adásvételének pénteki és hétfői tilalma.12 Klézsén a méheknek nem mondják, hogy megdöglik, hanem elpusztul. Hasonlóképpen vélekednek Diószénban, Pusztinán, Frumószán és bizonyára máshol is.
„Szűzmáriát erőst sokat büntették, hogy ő heábavaló lenne, edike rossz, jár félre, nem tiszta leán… S őt akkor elrekesztették, bérekesztették egy rekeszbe. S ő ült elrekesztvel. S akkor azt mondta anyóm, hogy hol fogta el Ézuskát? Ő mind ült elrekesztvel setétbe, ült szenvedőbe. Kiszúrta a zújját a kócslikand, s elment egy méhecske, s megcsípte a zujját. S ő aztá bévette azt a csípést, s az neki csipte, sajagatt. S akkor ő lenyalta, s ő úgy nyalta bé Ézuskát, úgy primilte, úgy fogatta el” – tartják Magyarfaluban,13 s talán máshol is.
Ez a dolgozat azt az ismeretanyagot igyekszik több-kevesebb tökéletességgel összefoglalni, amely a moldvai magyarok 20. század végi állapotban lévő tudását rögzíti a hagyományos méhészetre vonatkozóan. Mindebben természetesen keverednek a tudományos és a szájhagyományból átvett ismeretek. Hogy aztán a hiedelmekkel keveredett népi tapasztalatot elválaszthassuk az egzakt tudományos adatokkal alátámasztható tudásanyagtól, az már egy másik dolgozat témája lehetne.
Jegyzetek
1 Gunda Béla: A gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás kutatása, Kny. A Magyar népkutatás kézikönyvéből. Bp. 1948. 8. o.
2 Györffy István: Gazdálkodás. Méhészet. Magyar Néprajz II. (2. kiad.) Bp. 1941. 84. o.
3 Lükő Gábor: Régimódú méhészet, Néprajzi Értesítő XXVI, 1934. 48. o.
4 Kós Károly: Méhészkedés (1949). Uő.: Csángó néprajzi vázlat, Kriterion, Bukarest, 1976. 130. o.
5 Ugyanott.
6 Gunda Béla: Méhészkedés a magyarságnál, Agria XXVII – XXVIII. 1992. 357. o.
7 Lükő: i. m. 48. o.
8 Gunda: i. m. 1992. 357. o.
9 Ugyanott.
10 Gunda: i. m. 1992. 358. o.
11 Ugyanott.
12 Kós: i. m. 132. o.
13 Iancu Laura: Johófiu Jankó. Magyarfalusi csángó népmesék és más beszédek. Szerk. Benedek Katalin. Velence 2002. 63. o.
