A fazekasság a kézműves ipar egyik legrégibb ága. Régészeti leletek megszámlálhatatlan sokasága jelzi, hogy már a mezolitikumban készítettek agyag használati eszközöket, kerámia dísztárgyakat. Formájuk, díszítésük „beszél” arról, hogy mely korban és régióban terjedt el, valamint mely népek ismerték a kézművesség eme ősi tárgyait.
Az internet adatbázisából azt is megtudhatjuk, hogy Erdélyben hol jöttek létre fazekas központok. Magas számuk – 68 – jelzi, hogy eleink, hasznosítva a rendelkezésükre álló nyersanyagot, nem csupán megélhetési forrásként hasznosították, hanem magas művészi fokra emelték a korongozást. Gondoljunk csak az alvinci habán kerámia hírnevére, mely messze földön ismert és elismert terméknek számított. A különböző régiók, helységek mesterei az idők folyamán létrehozták azt a motívumkincset, amely rájuk jellemző volt és maradt az évszázadok során.
A székelyföldi fazekasságra utaló legrégebbi írásos feljegyzés szerint a székelyudvarhelyi fazekas céh 1572-ben alakult meg. Így feltételezhetjük, hogy ekkor már jó néhány fazekasműhely létezett, melyek mesterei szükségét érezték annak, hogy tevékenységüket, termékeik védelmét és értékesítését közösen intézzék, így biztosítva a mesterség színvonalát.
Az ipar fejlődése, illetve a használati tárgyak iránt megváltozott igény idővel háttérbe szorította a korongozást. A régi központokban ma már csak szórványosan találunk aktív fazekasmestert, sok helyütt csupán a Fazekas elnevezésű utcák és közök jelzik, hogy egykor családok sokaságának volt az a kenyérkereseti forrása, megélhetést biztosító mestersége.
Ha Erdélyben manapság fazekasságról esik szó, akkor általában az udvarhelyszéki Korond neve jut eszünkbe, az a helység, amelyben többtucatnyi mester készíti a messze földön híressé vált népművészeti kerámiát. Korondon az artisztikum rangjára emelt kézművesség gyakorlata és szeretete apáról fiúra szállt, nemzedékek során tökéletesedett, majd hírt s nevet nyert magának, s nem véletlenül! Egy internetforrásból azt is megtudhatjuk, hogy 1613-ból írásos adatok maradtak fenn a helybeli fazekasságról, hogy alig néhány év múlva már kályhacsempéket is készítettek; 1750-ben jogot nyertek arra, hogy évente négy vásárt tarthassanak termékeik értékesítésére; 1820-ban ötven, 1893-ban háromszázhatvanhét fazekas dolgozott a helységben. A 20. században ideig-óráig ipari termelés (is) folyt, később kisipari szövetkezetbe tömörült fazekas közösség folytatta a hagyományt. Mára visszatért a házi, családi hagyományra épülő korongozás, termékeik a népművészeti üzlethálózatban is keresett árucikkeknek számítanak. A korondi főutca a cserépedények, kerámiatárgyak Mekkájának számít – a keleti bazárok színes kavalkádját, bő választékát, színpompáját idézi elénk –, ahol naponta turisták százai, ezrei fordulnak meg, vásárolják s viszik magukkal a korondi fazekasok által készített, századok kézműves hagyományait magukba ötvöző, továbbéltető és sajátos formát hordozó népművészeti tárgyakat.
Szathmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke, a szövetség kiadásában megjelent kötetében* arra vállalkozott, hogy Páll Ágoston fazekasmester életútjának és művészi értékű munkájának bemutatásával nyújtson bepillantást e szépérzéket, művészi hajlamot, illetve szakmai invenciót igénylő mesterség titkaiba. Miért éppen Páll Ágoston lett a kiválasztott beszélgetőtárs? Nem a véletlen műve. A kérdésre a kötet végén közölt Legfontosabb szakmai rendezvények és elismerések kronológiája című adattár ad meggyőző választ az interjúalany kiválasztására: országos és nemzetközi díszoklevelek hosszú sora, továbbá magas kitüntetések – Magyar Művészetért Nagydíj (Budapest), Román Köztársaság Hűségrendje, a Romániai Népművészeti Akadémia-tagság, a Népi Fazekasság Kiváló Mestere cím, az UNESCO Élő Szellemi Örökség-díj elnyerése stb. – mind-mind méltóvá tették arra, hogy a fazekas szakma és az azt magas fokon művelő közösség reprezentatív személyiségévé váljon. Életéről, munkásságáról, csodálatos kerámiagyűjteményéről Csáky Zoltán, valamint a Sóvidék televízió készített riportfilmet. A felvétel betekintést nyújt Páll Ágoston családja, valamint szülei mindennapjaiba, megtekinthetjük a házi múzeumnak is beillő gyűjteményt, valamint beszédes vallomásként tárja elénk mindazt, ami e mesterséget művészeti magasságokba emeli.
A kiválasztás jogosságára világít rá az Előszó írója, Farkas Irén, néprajzi szakértő is: „Páll Ágoston azok közé az alkotók közé tartozik, aki fazekas család leszármazottjaként »beleszületett« a mesterségbe, kiskorától részt vett a család munkájában, korán megtanulta a mesterség szabályait. Fiatalságának útkeresése, a kitörés vágya nála is jelentkezik, de az időszakos sikertelenség, a helyben maradás örvendetes módon nem válik lehúzó, gáncsoló erővé. Szerencsés alkata inkább versenyre ösztönzi, előbbre viszi. (…) Már »érett« alkotóként nemcsak a »székely kerámia« sajátosságát ismeri és birtokolja, de »repertoárjából« más erdélyi fazekas központok termékeinek ismerete sem hiányzik. A hagyomány tisztelete és megőrzése, amit tudatosan vállal fel, értette meg vele munkája jelentőségét, mert: »az a szeretet, hűség, amivel az Életfát növelem, locsolom, virágozzuk és festjük, sose múlt el«.” A kötet – olvashatjuk az Előszót záró sorokban – amellett, hogy elénk tárja egy eseményekben gazdag, a szakmaszeretettől áthatott élet szépségét, kitágítja a kört: „nemcsak Páll Ágoston emberi és alkotói életútjára, de a még élő hagyomány szeretetére, ahhoz való ragaszkodásra is rávilágít, mintegy körképet festve jelenünkről.”
Páll Lajos költő, Ágoston idősebb testvére – mintegy ráhangolásként a kezünkbe került kötetre – édesapjában a fazekas mester portréját rajzolja meg örökszép sorokban: „Az agyag forgott / futott volna, / de aztán formává lankadt, / s apám mint egy isten nézte, / mire telik esze, vére…” Polner Zoltán verse a tizennyolc gyermeket szülő édesanya személyiségét villantja fel: „Eleven szülője / tizennyolc gyermeknek, áldassék a neve Simó Erzsébetnek”. Ezzel indul Ágoston portréját elénk idéző mélyinterjú, mely az idő ösvényén haladva fejti fel az életút állomásait, sorsfordító és meghatározó esztendeit. Páll Lajos és Simó Erzsébet életben maradt kilenc gyermekének egyike volt Ágoston, aki 1946. május 24-én született bele abba a világba, amelyben kéz a kézben járt a szakma ismeretének az elsajátítása és a szeretete.
Serdülő gyermekként már ott kellett lennie a műhelyben, elkészítette a maga első darabjait, a macskatányérokat, az évek teltével mind mélyebben megismerte a korongozás fortélyait. Bár ifjú korában költő, színész akart lenni, végül mégis a több nemzedékre visszavezethető családi hagyomány folytatója lett. S nem csak folytatója: „Az apánktól örökölt tulajdonságunk révén valamit szerettünk volna elérni. Hogy napjaink ne csak elteljenek, hanem emlékezetesek maradjanak”. Ebben nem csak a korongozás fortélyainak az elsajátítása segítette. Eleve tudta, hitte és vallotta, hogy a szorgalom, a kitartás és a magas fokú ismeretek mellett a munka szeretete az, ami valóban értéket tud teremteni. A családdal remek kapcsolatot ápoló Bandi Dezső népművészeti szakirányító tanácsai és buzdításai is nagymértékben hozzájárultak a családi hagyomány megismeréséhez.
Az idő múlásával az egymást követő nemzedékek időkoordinátáin kikristályosodott mesterségbeli hivatástudat megtermékenyítette e szép családi közösség munkásságát. „Édesapám is, én is, gyermekeim is olyan értékeket szeretnénk létrehozni, amelyek szervesen kapcsolódnak a székely fazekassághoz”, annak tudatában, hogy „a haladás ezúttal is, mindig is, az elődökre támaszkodva lehetséges”. A kötet oldalain kirajzolódnak azok a személyiségvonások, amelyek őt jellemzik, vele együtt – a költői ars poetica analógiájára – a maga szakmai hitvallásaként tételezhetők: „A fazekasságban benne van a víz, a levegő, a tűz. A fazekasság teremtő erő. Az agyagból új forma születik, kézzel formáltan. Aztán a fazekas kiégeti, hogy lelket leheljen bele.” A siker, az elhivatottság mögött van még egy, szakrálisnak nevezhető erő: a család. „A család – vallja – az, ami a legfontosabb, mert család nélkül nincs közösség. Alkotni is csak úgy lehet, ha béke van.” Kell-e ennél szebb üzenet a mai világnak?! A hagyomány tisztelete kötelez, de annak mindig társulnia, ötvöződnie kell az egyéniség hozta többlettel – mai fogalommal: hozzáadott értékkel –, ami a csak rá jellemző sajátos jegyeket juttatja érvényre. „Már gyermekkoromban, ha egy követ tovább tettem, azt úgy akartam, hogy különleges legyen. Én úgy gondolom, hogy 60 év munka után, amelyben minden nap az igényesség gondolatával dolgoztam, az élmény nem hiányzott.” A személyes vallomások sora – arcélének megannyi vonása – fölé, mintegy annak betetőzőjeként, erkölcsi és magatartásbeli summájaként odakívánkoznak az alábbi sorok: „Apám azért bízta rám a korongját és hagyta agyagát kovásznak, hogy ez a művészet, amely annyi szépséget teremt, és hordozza népünk kultúrájának egy részét, sose múljon el, mert én hiszem, hogy odafenn Ő figyel és boldog. Csakis így lehetek az ősi hagyományok továbbéltetője.” Lehet-e ennél szebben megfogalmazni azt, hogy az egészséges gondolkodásban mily fontos szerepe van a személyiség, a többgyermekes család, a nemzedékek összefonódásának, amely megtarthat bennünket – egyént és közösséget – a jövőnek?
Szathmári Ferenc könyve egy küldetéses tudattal megáldott ember életútját követi, aki hittel és reménnyel dolgozott, alakította életét, vívta a maga harcát. Életpéldája az olvasót is gondolkodásra készteti. A kötet szerzője mintegy végszóként összegzi számunkra az olvasottakat: „Páll Ágoston élete küzdelmes volt. Nem volt könnyű cipelni a székely fazekasság súlyát, vállalni a Páll család hírnevét és vinni az úton büszke terhét, a hét gyermekért érzett felelősséget és a korondi hagyományt. Emberi és szakmai életútja egyben az erdélyi székely népi fazekasság sajátos útját mutatja fel.” Szavai önvizsgálatra buzdítanak: vajon én, e kötet olvasója, a magam helyén vállaltam-e, és miként teljesítettem a küldetésemet?
A kötet olvasói megcsodálhatják a sok szép színes – Bandi Dezső, Lőrinczy Tamás, Vincze Szabolcs által készített – fotót, Páll Lajos festmény-reprodukcióit, Páll Ágostont és családját, valamint munkáinak gyöngyszemeit, amelyek a hagyomány hűségében fogantak, hozzá téve azt is, amit más, már kihalt fazekas központok motívumkincséből kölcsönzött, mentett meg.
A kötet dokumentumértékét növelik a Páll Ágoston munkásságát méltató írásokból kölcsönzött idézetek, a szakmai rendezvények és elismerések kronológiája, a vendégkönyvbeli bejegyzésekből kiragadott idézetek.
Végezetül különös elismeréssel kell szólnunk a kiváló nyomdatechnikával készült könyv esztétikai élményt nyújtó, a könyvművészet mintapéldányának minősíthető darabjáról. A csíkszeredai Tipographia Nyomdában készült kötet nyomdai előkészítése és a borítóterv Cserei Árpád művészi igényű munkáját dicséri.
* Szathmári Ferenc: Páll Ágoston a korondi fazekas. Beszélgetőtárs és szerkesztő: Szathmári Ferenc, kiadja a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség, Csíkszereda, 2015.
