A szakirodalomban, valamint a világhálón a tájház fogalom meghatározására egymástól sokszor eltérő definíciókkal találkozunk. Dr. Bereczki Ibolya, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese, a tájházakat olyan szabadtéri gyűjteményekként definiálta, amelyek a helyben összegyűjtött és megőrzött tárgyak az adott település vagy kistáj hagyományos tárgyi kultúráját a népi építészet szempontjából jelentős épületekben berendezett lakásbelsőket, olykor a műhelyeket, gazdasági épületeket vagy egyszerűbb ipari létesítményeket mutatják be. Meglátása szerint minimális követelmény hogy a tájháznak legalább egy meghatározó helyisége a településről származó tárgyakkal enteriőrként berendezett kell, hogy legyen (Bereczki, 2010). Napjainkban a tájházak a helyi hagyományos tudás, a szellemi és tárgyi örökség megismertetését és megőrzését szolgálják.
A mérai tájházat 2002-ben alapította a Mérai Hagyományőrzők Egyesülete. A telket az egyesület, Tötszegi János (ragadványneve Szarka) külföldön élő rokonaitól vásárolta meg, a rajta levő ház pedig a mai Mérában a 20. század első felének az építészeti stílusára jellemző utolsó ház. A faluban ezt a telket Szarka-telekként emlegetik, volt tulajdonosának a ragadványneve után.
A telket a patak határolja el a szomszédos kertektől, amelyek a Malomhegynek nevezett domb délnyugati tövében terülnek el. A domb túloldalán, a Nádas-patak völgyében található a mérai vasútállomás, amelyet a falu központjából, a Malomhegyen keresztül vezető ösvényen lehet a legrövidebb útvonalon megközelíteni. Erre az ösvényre a patakon átkelve a Szarka-telek volt tulajdonosa biztosított átjárást, ezért a mérai köztudatban a telket egy ösvény szeli át. Ez az ösvény vezet a telek tövében elhelyezkedő, szomszédos kertben található forráshoz is, amelyet ugyancsak a telek volt tulajdonosa után neveztek el Szarka-csorgónak.
A Mérai Hagyományőrzők Egyesületének a vezetősége a telek kiválasztásakor fontosnak tartotta, hogy nagyobb rendezvények lebonyolítására alkalmas területtel rendelkezzen, valamint azt, hogy a telken egy minél korábbi időszakból származó, a falu korabeli építészetére jellemző lakóépület álljon. Vásárláskor a telken, az utcára merőleges gerincű, kétosztatú, egyetlen bejáratú, kőből épült lakóház, valamint egy téglalap alakú kétfiókos, pajtarésszel rendelkező csűr állt (Tötszegi, 2013). A lakóházat az utca frontvonalától egy előkert választja el, ahova az udvarról lépcsők vezetnek fel. A ház az elején egy középen nyitott tornáccal rendelkezett, amely az előkert fele zárt, a patak felőli részét pedig magasan feldeszkázták, itt volt elhelyezve a szuszink, vagyis liszt tárolására alkalmas faragott láda (Ortutay, 1979). A tornácról csapóajtón lehetett lejutni az utca felőli szoba területe alatt húzódó dongaboltozatos pincébe. A ház mindkét szobájában deszkafödém, az utca felőli szobában deszkapadló, a lakókonyhában döngölt tapasztott föld volt, amelyet linóleum borított. A két helyiséget szétválasztó falban egy deszkaajtajú polcos falfülke volt beépítve.
A ház két végén fűrészelt deszkájú oromfallal díszített, az utca felüli részén az 1945-ös évszám egy nagyszabású felújítás idejét örökíti meg (Tötszegi, 2013). A ház elődje valószínűleg a falut sújtó 1905-ös tűzvész után épült, az 1908-as telekkönyvi bejegyzésben már a maival megegyező alapterületű, kétosztatú kőház szerepel. Az 1910-es években az utca felőli szobában a család kocsmát működtetett, valószínűleg ahhoz szolgált feljáratként az előkertbe vezető lépcső. 1922-ben született a ház utolsó tulajdonosa, aki 1945-ben a fogságból hazatérve a ház felújítására kényszerült, ekkor cserélték le a tetőszerkezetet, a ma is látható vízvetős nyeregetőre.
A 2002-es felújításkor, a faluban és a régióban jellemző, hasonló példák alapján a pincebejáratot a ház oldalára, a tornác alá vágták, ezzel megszüntetve a tornácból való lejáratot a pincébe, valamint a tornác hátsó részét megbontották, oda helyezve a feljáratot, a középen lévőt pedig megszüntették. Az utcára néző falon lévő vakablak díszítményét egy, az 1940-es években készült, a faluból származó ház fotója alapján készítették el. Az egyesület a vásárlás után a telken található gazdasági épület külsején nem változtatott, belül viszont megszüntették a pajtarészt, és a juhok szállásául szolgáló istállót (csűrfiát), ezzel az egészet egyetlen nagy térré nyitották, a földjét pedig lebetonozták. 2014-ben a Kalotaszeg NTE Egyesület a csűr alapterületének a kétharmadát lepadlózta, ezáltal is jobb környezetet biztosítva helyi tánccsoportok próbáinak, valamint a tavasztól őszig a csűrben megrendezett táncházaknak.
A Mérai Hagyományőrzők Egyesülete 2003-ban a telek hátsó részében egy fedetlen színpadot épített, valamint 2006-ban a telek bejáratához a 20. század első feléből származó faragott kapuoszlopok felhasználásával fedeles nagykaput állított.
Az utca felőli szobába a 20. század közepének tisztaszobáját idéző állandó kiállítás került. [A 19. században és a 20. század első felében a magyar parasztházaknak általában egy lakószobája volt és esetleg egy ünnepi szobája, más szóval tiszta, parádés szoba. A tisztaszoba a magyar parasztságnál általában a 18. század végén kezdett megjelenni, de sok szegény családnál még a 20. század első felében sem tudtak ilyet megvalósítani, sőt voltak szegényebb vidékek, ahol létesítése egyáltalán nem tudott elterjedni. Amennyiben volt is, akkor is mindkét szobában lényegében azonos típusú bútorok és egyéb tárgyak szerepeltek. Ülőbútor mindenképp volt benne s rendszeresen vagy időszakosan – például a moldvai magyaroknál – asztal is, meg általában ágy és tároló bútor. (Ortutay, 1979)] A mérai tájházban kiállított tárgyak nagy része vásárlás, a maradék pedig adományok útján került az egyesület tulajdonába. A ház eredeti berendezéséből származnak a tisztaszobában található tükör és asztal. A padládákban elhelyezett viseletdarabok különböző személyektől származnak, viszont a kiállított lakástextíliák nagyrészt egy 1946-ban férjez ment mérai asszony, a korabeli divatnak megfelelő kelengyéjéből származnak. Ugyanebben a szobában a század közepén készült vetett ágy és egy vendégágy található, valamint a tisztaszoba egyik ládáján elhelyezett szerelmi ajándékok mikro-kiállítása tekinthető meg. A vetett ágy olyan ágy, amelyet díszes használaton kívüli ágyneművel, az egyes darabokat meghatározott rend szerint csoportosítva vetettek fel, általában úgy, hogy a vetett ágy minél magasabbra, gyakran a mennyezetig érjen. Elsődlegesen a menyasszonyi kelengyeágynemű elhelyezésére és közszemlére tételére szolgált. (Ortutay, 1979). A mérai lakókonyhában egy, a faluból származó háromfunkciós kemence (sütőkemence, főzőkemence és üst) pontos rekonstrukciója látható, mindezek mellett egy üzemképes szövőszék (helyi nevén esztováta) is helyet kapott ebben a szobában.
A mérai tájház és a tájházhoz kapcsolódó udvar az elmúlt több, mint egy évtizedben számos helyi hagyományőrző programnak adott otthont. Az egyesület a 2000-es években öt ifjúsági tánctalálkozót szervezett, 2008-tól pedig rendszeresen táncházakat szervez. A telek kulcsfontosságú szerepet játszott a Mérán megrendezett Vándor Néptánc-táborok szervezésében, a táncoktatáson kívül teret biztosítva a mindenesti táncházaknak, a gálának, valamint a tábori koncerteknek.
Idézett forrásmunkák
Bereczki, I. (2010). Tájházaink szerepe a helyi értékek megőrzésében és közreadásában. Használható hagyomány, 25-30.
Ortutay, Gy. (1979). Magyar néprajzi lexikon. Letöltés dátuma: 2015. november 2., forrás: http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/index.html
Tötszegi, T. (2013). Kriza János Néprajzi Társaság. Letöltés dátuma: 2015. november 2., forrás: Néprajzi múzeumok tára: http://www.kjnt.ro/muzeumtar/muzeum/merai-tajhaz
