A Csíkszeredai Régizene Fesztiválok kezdeteiről

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál előfutára tagadhatatlanul az az 1979-es kísérlet volt, amely Kájoni János születésének 350. évfordulóját köszöntötte. Érdekes, hogy az első, Mikó-várbeli, szabadtéri régizene-hangverseny ötletgazdája még csak nem is zenész volt: a lelkes, és sajnos azóta már eltávozott muzeológus, Miklóssy-Vári Vilmos agyából pattant ki elsőként, de ott volt már körülötte néhány kiválóan képzett, szakavatott muzsikus is, elsősorban Pávai István és Simó József, akik a kiváló kezdeményezést később a régizene országos ünnepévé, fesztiváljává tették. Jómagam, 1979-ben már eljutottam az In memoriam Kájoni János hangversenyre, és nagyon megragadott a hangulat, a lelkes társaság, magam is szerettem volna részesévé válni a gyorsan kibontakozó régizenei mozgalomnak. Tulajdonképpen már kolozsvári zeneakadémista-koromban is az voltam valamennyire: a klasszikus gitár után a lantot vettem a kezembe, szeretett tanárom, néhai Vermesy Péter jóvoltából, akinek volt egy csodálatos hangszere, amit csak úgy a kezembe nyomott: tanulj meg bánni vele. És nekifogtam, szépen haladtam, a zeneakadémia könyvtárában még néhány fénymásolt lantkotta is akadt, ezeket gyakorolgattam. Virágének- és madrigálátiratokat kísérleteztem ki, magyarországi barátaimon keresztül pedig később lemezeket, kottákat, szakkönyveket szereztem be, ilyenformán már 1979-ben elfogadhatóan tudtam tájékozódni a régizene berkeiben, itt-ott felléptem, ismergettek már, így hát gyorsan összebarátkoztam a csíkszeredaiakkal.

Így kezdtem el én

Aztán 1980 nyarán ismét Csíkszeredába jöttem, természetesen a régizene-­fesztiválra: immár elvégeztem a zeneakadémiát, sőt, okleveles pedagógusként már ki is neveztek a kor gyakorlata szerint egy kelet-moldvai falu énektanárának, ahova természetesen nem kívántam áttelepedni, mert én már muzsikusnak éreztem magam, régizenésznek, ebben a világban éreztem fantáziát, láttam tennivalókat. Pávaival beszélgettem a terveimről, akivel ekkorra már közeli barátságba kerültem. És az ő segítségével sikerült is bejutnom a Csíkszeredai Régizene Fesztivál alkotóműhelyébe. Amint ősszel megérkeztem új állomáshelyemre, azonnal s szinte észrevétlenül, az akkor már profi szinten működő Kájoni együttesben találtam magam, lantosként, hegedűsként, énekesként. Itt Simó József irányítása mellett kezdtem el dolgozni, örömmel, lelkesedéssel. Aztán megérkezett Csíkszeredába, a sajnos, már néhai Kostyák Alpár is, aki a régizene mellett kiváló népzenészként is működésbe lépett. Gyönyörű, termékeny, lobogó esztendők jöttek: együtt gondolkodva kezdtük el építgetni a második Csíkszeredai Régizene Fesztivált.

Régizene – egybeírva

1981 elején járunk: hangversenyre készül a Kájoni együttes, s közben javában épül az újabb fesztivál, melynek – továbbra is együtt gondolkodva – megtaláltuk a máig is érvényes, teljesen egyedi karakterjegyét, a „régizenét”, így, egybeírva. Talán nem tűnik ez ma már annyira jelentőségteljes, fontos dolognak, ám, erre a „márkanévre” már akkor felfigyelt néhai László Ferenc muzikológus professzor, a fesztivál későbbi művészeti vezetője, aki kiváló elemzést is írt erről, azt hangsúlyozva, hogy immár megszületett az a terminus, amely köré majd tovább lehet építkezni. De mi is volt tehát akkoriban a „régizene” számunkra? Ezt ismét négyesben gondoltuk ki és határoztuk meg: minden zene, a kezdetektől a korabarokkig, az a korszak tehát, amely „nem szerepel az átlagos hangversenygyakorlatban”, különös tekintettel a magyar zenei emlékekre. De ide már segítőtársakra volt szükség. Arra hamar rájöttünk, hogy mivel belterjes mozgásterünk nem enged komolyabb kitekintést, itthon kell kutakodnunk: a mindig segítőkész László Ferenc kötött össze bennünket a kiváló, a régizene irányában is elkötelezett szebeni szász Philippi muzsikuscsaláddal, akik később szívesen vállalták a csíkszeredai fellépést. De azért voltak apró véleménykülönbségek: jól emlékszem még, amikor úgy 1981 januárjában először beszéltem telefonon Kurt Philippivel, a szebeni Cantus Serenus régizene-együttes vezetőjével, ő egy teljes Vivaldi-műsort kínált, mire én elmondtam neki, hogy mit is értünk mi „régizenén”, mire egykettőre ránk hangolódott és egy Honterus-válogatást ajánlott, amit természetesen örömmel fogadtunk. Ebben a produkcióban lépett fel Philippiék mellett, de ezúttal énekesként Hanke Katalin viola da gamba- és hegedűművész, valamint játékosként Ilse L. Herbert gordonkaművész, László Ferenc felesége, a kolozsvári Zeneakadémia tanára is. Nagyon fontos szerepet játszott továbbá a baróti Erdővidéki Camerata is Szabó Mihály vezetésével, valamint a kiváló kolozsvári fuvola- és blockflöteművész, Majó Zoltán vezette Musica Antiqua együttes is. Külön programpontkén sorolt be a csíksomlyói kegytemplomban szervezett hangverseny a fesztivál második napján. Az itt megfordult előadók közül Kozma Mátyás marosvásárhelyi, Hans Eckart Schlandt brassói és Csíki Csaba, akkoriban sepsiszentgyörgyi orgonaművészt említeném, de ebbe a munkába a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus is bekapcsolódott Szilágyi Zsolt vezetésével. Az erdélyi muzsikusok színe-java… Ugyanekkor kerültem kapcsolatba Boros Zoltánnal, a Román Televízió magyar nyelvű adásának szerkesztőjével, ma is jóbarátommal, aki nélkül, ma is felelősséggel állítom, a régizene-fesztivál meg sem valósulhatott volna, továbbá Borbély Zoltánnal, a marosvásárhelyi rádió zenei szerkesztőjével, a kiváló hangmérnökkel, akiből alig tíz év múltán rádiós kartársam vált.

A harmadik

1982-ben Pávai megvált tőlünk: meghívást kapott ugyanis a marosvásárhelyi Maros együtteshez, amelynél művészeti vezetőként folytatta munkáját. Ezután Simó Józseffel együtt irányítottuk a régizenefesztivál további útját. Tapasztalatlanságomat lelkesedéssel pótolván, igyekeztem újabb és újabb elemekkel gazdagítani, színesíteni a műsort. Folytattam a szász kapcsolatok kiépítését, sikerült rátalálni a Medgyesen működő Camerata Mediensis együttesre, amely lelkes műkedvelőkből állt. És ekkoriban vetődött fel először a gyermekprogram gondolata is: Öllerer Ágnes Bukarestben, egy Tiszahosszúmezőn dolgozó zenetanár, néhai Zonda Attila, valamint sokan mások is lelkesedtek az ötletért, így Székelyudvarhelyen felbukkant Elekes Emőke is. Ugyanakkor, az ő irányításával lett a székelyudvarhelyi Hortus Musicus együttes is az egyik meghatározó résztvevőnk. De nagyon fontos szerepe volt a fesztivál sorsának alakulásában az azóta már sajnos eltávozott Deák Endrének, aki komoly zenetörténeti kutatásokat folytatott. Ugyanígy Simó József is folyamatosan kutatott, így többek között Balassi énekelt verseinek dallamletéteit, melyekkel a Kájoni és a Barozda együttes komoly sikereket ért el. Lassan megjelentek Csíkszeredában a korabeli hangszerek, vagyis inkább azok másolatai, már megszólalt egy csembalószerűség is, Nemes György sepsiszentgyörgyi előadóművész és hangszerkészítő pedig már egy saját építésű „reneszánsz” lanton játszott. Kezdett tehát a fesztivál lassan felzárkózni az európai régizenei rendezvények koncepcionális normáihoz. Mert komolyabb külkapcsolataink nem voltak, nem is lehettek a nyolcvanas évek közepe táján. Belterjesen, de azért igyekeztünk lépést tartani.

És eljött a negyedik

Ez pedig a fesztivál első életszakaszának legsikeresebbje lett. Érdemes tehát alaposabban megvizsgálnunk. Itt már erősebben tematizáltunk: az első napon a reneszánsz és korabarokk Közép- és Kelet-Európában téma köré építkeztünk. Az első nap hangversenyét a Deák Endre vezette Collegium Caroliensis nyitotta, erdélyi zenei emlékekkel, majd a székelyudvarhelyi Hortus Musicus együttes következett Elekes Emőke irányításával, ők egy igazi ritkaságot mutattak be egy 16. századi gyulafehérvári kottás kéziratból. Fellépett továbbá a sepsiszentgyörgyi Tinódi együttes Horváth Károly vezetésével – Szilágyi Zsolt énekelt, lanton és gitáron Nemes György működött közre. Eljött továbbá Barabás-Kásler Magda kolozsvári kamaraénekes is, akivel egy medgyesi kézirat szász reneszánsz dalait mutattuk be, őt én kísértem lanton, és itt volt a szintén kolozsvári Botár Katalin csembalóművész is. A Barozda együttes ismét remekelt, Simó József Balassi énekelt verseiből készített összeállítást, majd Pávai István a verbunkos stílus kialakulásáról tartott rendkívül érdekes, élőben illusztrált előadást. A fesztivál második napja is újdonságokat hozott: megjelent a „zenés kollokvium”, mely tulajdonképpen a legelső hazai fóruma volt a régizenével foglalkozóknak. Boros Zoltán a régizene mai előadásmódjának gyakorlati kérdéseiről beszélt, majd Nemes György és Márkus János hangszerkészítő- és előadóművészek tartottak nagyon izgalmas hangszerbemutatót. Ezután a csíksomlyói „műemléktemplomban” (már így kellett írnunk) következett egy alighanem zenetörténeti jelentőségű hangverseny. Deák Endre kutatásai során egy olyan marosvásárhelyi kottás kéziratra bukkant, melyben a nagyok nagyja, Josquin des Prés, a reneszánsz muzsika egyik legfontosabb zeneszerzője négy, mindaddig ismeretlen művét mutatta be a kolozsvári Musica Antiqua és Consort, a brassói Cantus Serenus, a nagykárolyi Collegium Caroliensis, a székelyudvarhelyi Hortus Musicus, a csíkszeredai Kájoni együttes, valamint az akkori idők „fesztiválzenekara”, a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus. Vezényelt: Deák Endre. (Emlékszem, miközben Szilágyi Zsolt a zsolozsmát énekelte, amely a mű szerves része volt, s az akkori rendfőnök, aki pont előttem ült a padsorban, a megfelelő helyen ájtatosan keresztet vetett, s arra azt gondoltam, hogy na, itt a vég, és nemsokra rá sajnos így is lett.) De egyelőre még újabb siker következett: a második nap estéjén, első ízben színházi előadást rendeztünk a Mikó-vár udvarán, melyben Balassi Bálint Szép magyar comoediáját játszotta a marosvásárhelyi Színiakadémia akkori végzős évfolyama: Ander Zoltán, Kőrösi Csaba, Lőrincz Ágnes, Marosi Péter, Molnár Júlia, Rekita Rozália és Salat Lehel. A díszletet néhai Kemény Árpád tervezte, a bábművészeket a szintén már eltávozott Antal Pál irányította. A zenebetéteket a Kájoni együttes játszotta Simó József irányításával. Rendezte a már szintén néhai Gergely Géza, a marosvásárhelyi Színiakadémia tanszékvezetője. Sokunkban él még ma is ez a szenzációs előadás, amely szinte hihetetlenül „ül” ott az 1983-as Csíkszeredai Régizene Fesztivál műsorában. És itt érdemes szót ejtenünk az akkori főnökeinkről, akiktől gyakorlatilag mindez függött: nyilván, ők is emberek voltak, akiknek megvoltak a maguk elöljárói, de szinte kivétel nélkül „velünk tartottak”. Ha nem így lett volna, hát bizonyosan el sem jutunk idáig. Kezdjük mindjárt a kétnyelvű műsorfüzettel, melynek kéziratát előzetesen be kellett nyújtanom az illetékes elvtársnak, jóváhagyás végett. És akár hiszik, akár nem, jóváhagyta!

Abban a korban, amikor gyanakvás kísért mindent, ami nem talált a szocreálképbe. Közvetlen főnökeim sem akadályoztak, inkább tőlük telhetően segítettek, s a fesztivál plakátjaira, műsorfüzetére sohasem került fel a „Megéneklünk, Románia” fejléc. Ez is hihetetlenül hangzik, lehet, hogy apróság, de így volt. Jogosan képzeltem, képzeltük tehát, hogy most már szabad a szárnyalás, a felső határ a csillagos ég! De nemsokára kiderült, hogy korántsem van ez így. Az első pofon már itt, a ’83-as csúcsfesztiválon elcsattant: a gyermekegyüttesek számára kitalált régizenei matinéra egyszerűen „nem érkezett meg” a Zonda Attila vezette tiszahosszúmezői gyermekcsapat. Mint később megtudtuk, az utolsó pillanatban leparancsolták őket a vonatról. De mégis lett gyermekhangverseny, a gyergyószentmiklósi Madrigál kórussal, melyet Székely-Magyari Ferenc tanár vezetett, a Bögözi Ifjúsági Együttessel, melyet Major Magda zenetanár irányított és a brassói Honterus ifjúsági kamarakórussal, melyet Kurt Philippi vezényelt. A délutáni záróhangverseny is tematizált volt (az Ars Novától a korabarokkig). Ebben a marosvásárhelyi rézfúvósötös és az Albu Lelia vezette Canto Armonico lépett fel, de itt volt Martha Kessler bukaresti magánénekes, a kolozsvári Musica Antiqua és a Zeneakadémia Collegium Musicum Academicum együttese, a brassói Cantus Serenus, a csíkszeredai Kájoni együttes és zárásként a nagykárolyi Vox Renata énekegyüttes, amelyet Deák Endre egy olasz madrigálkomédiával állított ki a Mikó-vár udvarának karzatára, a válaszolgatós tételek korabeli hangzása kedvéért. Este pedig az akkoriban már világhírű bukaresti Madrigál kórus lépett fel a Mikó-vár udvarán, Marin Constantin érdemes művész vezényletével.

Az ötödik

Amikor nekifogtunk, sejtelmem sem volt arról, hogy számomra ez lesz az utolsó. A szokott lendülettel álltunk munkába, de volt valami a levegőben. Már nem úgy működtek a dolgok, mint az előző esztendőkben. A már bejáratott műsorrészletek egyelőre megvalósultak, volt hazai és hazai vonatkozású régizene a brassói Cantus Serenus, a kolozsvári Musica Antiqua, a nagykárolyi Collegium Caroliensis és a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus révén. Ismét volt zenés kollokvium Myriam Marbé bukaresti és Csíki Boldizsár marosvásárhelyi zeneszerzővel, akik a régizene szerepéről beszéltek a kortárs zeneművészetben. Aztán ismét sikerült újítani, a népzene és műzene kölcsönhatását bemutató összeállításban már a székelyudvarhelyi Venyige néptáncegyüttes is fellépett Fodor Béla vezetésével. És ismét volt szombat esti színházi előadás is, melyet ezúttal a sepsiszentgyörgyi társulat vállalt magára. Angelo Beolco Csapodár madárka című vígjátékát Márton Árpád, akkoriban még társulati színművész rendezte. A siker ezúttal sem maradt el, ámbár, a hirtelen lezúdult eső miatt a régi művelődési házban került sor erre az előadásra, de a közönség velünk tartott. Ezúttal is. És volt gyermekműsor és a záróhangverseny is a már bevált tematizálással zajlott: Európai régizene a középkorban, Dalok és táncok a Shakespeare-kori Angliában, Carmina Burana és Dalok, táncok a 13–14. századból. Lejárt tehát az ötödik is, melynek végeztével búcsút kellett mondanom a régizenefesztivál szerkesztői-szervezői csapatának.

Tanárként működtem a továbbiakban, de lelkes tagja maradtam a Kájoni régizeneegyüttesnek. A legutolsó „régi” évjáratú fesztiválon már csupán lantosként vettem részt, majd eljött az 1986-os esztendő, amely elhozta a Csíkszeredai Régizene Fesztivál megszűnését. Nagyon szomorú érzés volt az elárvult színpadot, a suttyomban levakart plakátok üres helyét látni, valamint az értetlenkedő kérdésekre válaszolni. De éreztük valamennyien, hogy a befektetett energia nem veszett el, és lesz egy olyan újrakezdés, amelyben ismét megtaláljuk majd egymást. És lett is, sokkal hamarabb, mint gondoltuk volna. László Ferenc, majd Filip Ignác szakmai irányításával ismét fellendült a régizene-fesztivál, és végre eljött a nemzetközi kitekintés ideje is. A kilencvenes években immár rádiósként rendszeresen visszajártam ide, felejthetetlen estéket beszélgettem végig Kobzos Kiss Tamással és másokkal, felvételeket, interjúkat készítettem, igyekeztem tovább szolgálni az egykor felvállalt ügyet. És hatalmas megtiszteltetés volt számomra az, amikor 2015-ben megkerestek a csíkszeredai fesztivál szervezői azzal, hogy készítsek elő egy szakmai kerekasztalt a mindenkori fesztivál nulladik napjára. Mondanom sem kell, mennyire szerettem ezt a feladatot. Hosszasan keresgéltem, majd meg is találtam a rádió archívumában a korabeli csíkszeredai felvételeket, melyek ekkorra már szenzációszámba mentek. Az első ilyen kerekasztal a fesztivál rövid történetével kezdődött, archív bejátszásokkal, és a korabeli hangszerek hiányának pótlásáig jutott el. A másodikat a váratlan hirtelenséggel eltávozott Kobzos Kiss Tamás emlékének szenteltük, majd legutóbb, a harmadik kerekasztal során a reformáció félévezredes évfordulója előtt tisztelegtünk. Sajnos, már nem vagyok aktív muzsikus. De azt hiszem, a csíkszeredai régizene-fesztivál bűvölete nálam most már kitart életem végéig. Úgy legyen.