Ferenczi Szilárd

A dualizmus kori Magyarországon a törvényhatóságoknak két csoportja létezett: a vármegyék és a törvényhatósági jogú városok. Közigazgatási hatáskör és szervezet tekintetében a vármegyék egyöntetűek voltak, a törvényhatósági joggal felruházott városok viszont egymás közt is lényeges eltérést mutattak, ami a szervezetet, a jogkört és a kormányzathoz való viszonyt illette. A törvényhatóságok működését szabályozó törvények az 1870-es évi XLII. tc. és az 1886-os évi XXI. tc. voltak, utóbbi előbbit hatályon kívül helyezte, s a törvényhatóság önállóságát a főispáni hatáskör jelentős kibővítésével alaposan megnyirbálta, aki ettől kezdve jogot kapott arra, hogy amennyiben az állam érdekei megkívánják, közvetlenül rendelkezzék a közigazgatás tisztviselőivel, tevékenységüket felülvizsgálja, s a rendőrfőkapitányt is maga nevezze ki.

Az 1886-os törvény a törvényhatóságok hármas hatáskörét szabta meg: gyakorolták az önkormányzatot, közvetítették az állami igazgatást, ugyanakkor közérdekű országos ügyekkel is foglalkozhattak. A törvényhatósági bizottság létszáma a törvényhatósági jogú városokban nem lehetett 48-nál kevesebb és 400-nál több.

Az 1870:XLII. törvénycikk előírásait minden törvényhatóság önmagára alkalmazva letárgyalta, elfogadta, kihirdette és nyomtatásban megjelentette (Törvényhatósági szabályrendelet). Kolozsvárt az 1873. január 29-i közgyűlésen fogadták el, és még ugyanazon év során nyomtatásban is megjelent. Az 1886:XXI. törvénycikket a város törvényhatósági bizottsága az 1887. december 17-i folytatólagosan tartott közgyűlés 234., és az 1888. június 4-i folytatólagosan tartott közgyűlés 124. jegyzőkönyvi száma alatt fogadta el és szavazta meg. A belügyminiszter jóváhagyását követően 1888-ban nyomtatásban is megjelent, és pár apró módosítással a korszak végéig ennek alapján működött a város önkormányzata.

Kolozsvár látképe a 19. és 20. század fordulóján

A törvényhatósági bizottság hatásköre kiterjedt a városrendészetre, a városigazgatásra, a városi hivatalok, az iskolák és az egyletek felügyeletére, felállítására és megszüntetésére, a pénztárak és a pénzalapok kezelésére, a pótadók, a vámok és az illetékek megállapítására, kivetésére és beszedésére, a város területén állomásozó katonai egységek elszállásolására, a hivatalnokok munkájának felügyeletére stb. Minden hónap huszadik napja táján (július és augusztus kivételével) rendes közgyűlést, alkalomadtán (nemzeti ünnepek, nemzeti gyász, fontos évfordulók alkalmával) rendkívüli közgyűlést hívtak össze, a két rendes ülés között eltelt időben a tanács, a közigazgatási bizottság és a szakbizottságok ülésein készítették elő a közgyűlés döntését igénylő ügyeket.

Törvényhatósági jogú városokban, így Kolozsváron is a főispán, akadályoztatása esetén a polgármester elnökölt a közgyűlésen. Az 1886-os törvény bevezette a kormány által gyakorolt megsemmisítési jogot a törvényhatóságok határozataival szemben, és kizárta az önkormányzat felirati jogának gyakorlását egyik-másik kifogásolt kormányintézkedés végrehajtása előtt. A városi vagyon kezelését a községi törvény előírásai szerint szabták meg, amely intézkedés ugyan a jövedelmek megóvását célozta a túlzott mértékű spekulációkkal szemben, de a számtalan megkötéssel egyszersmind rugalmatlanná tette a fejlettebb városok háztartását.

Kolozsvár lakossága az 1881-es évi népszámlálás szerint (Felek községgel együtt) 29 923 lelket számlált, és a törvény értelmében 250 lakosra egy törvényhatósági bizottsági tagot állíthatott. A városi szabályrendelet 3. §-a alapján Kolozsvár törvényhatósági bizottsága a város lakosságához viszonyítottan 112 tagból állt, ebből 56 legnagyobb adót fizető polgár (nyers virilizmus), 56 választott képviselő, és további 22 tisztviselővel egészült ki, akikből tizenötöt hatéves mandátummal a közgyűlés választott: polgármestert, főjegyzőt, három aljegyzőt, négy tanácsnokot, tiszti fő- és alügyészt, árvaszéki jegyzőt, főmérnököt, főpénztárnokot, közgyámot; hetet pedig életre szóló mandátummal a főispán nevezett ki: rendőrfőkapitányt, főorvost, fő- és alszámvevőt, levéltárnokot, két árvaszéki ülnököt. A kisebb rangú, de a közgyűlésben szavazati joggal nem rendelkező (és pusztán kivételes esetekben meghívott) tisztviselők választására vagy kinevezésére is megosztott formában került sor.

A legtöbb egyenes állami adót fize­tők (virilisták) névjegyzékét az adó­hi­vatalok kimutatása alapján a törvényhatóság igazoló választmánya év végére állította össze és igazította ki. A sorrend megállapításánál csak a törvényhatóság területén fekvő ingatlanvagyon, illetve az ott szerzett jövedelem összes egyenes állami adója és személyes kereseti adója számított. A képesítő oklevéllel – tanár, lelkész, bíró, ügyvéd, gyógyszerész, orvos, mérnök, bányász stb. – rendelkező értelmiségiek adóját kétszeresen vették figyelembe, ugyanakkor a férj vagy apa államadójába a feleség, valamint a kiskorú gyermek államadóját is beszámították, ha vagyonukat ő kezelte. A sorrend összeállítása során az azonos mennyiségű adót fizetők között sorshúzással döntöttek, a kétszeresen beszámított adót fizetők előnyben részesültek.

A képviselő bizottsági tagok megválasztására az országgyűlési választói jog alapján összeírt listákon szereplő választók voltak jogosultak. Mivel a törvény értelmében egy-egy választókerületben 200 választónál kevesebb és 600 választónál több nem lehetett, a már meglévő négy választókerületes (országgyűlési választások esetében kettő, első és második avagy felső és alsó) felosztás maradt érvényben: I. a Belmonostori kerület, amely magába foglalta a Bel- és Külmonostor, valamint a Külszén városrészeket; II. az Óvári kerület, amely állt az óvárból, illetve a bel- és külmagyar városrészekből; III. a Belközépi kerület, részei a Bel- és Külközép, valamint a Belszén városrészek; IV. a Kétvízközi kerület, a Kétvízközi és Hid­elvei városrészekkel. Mindenik választókerület 14-14 bizottsági tagot választhatott. Idővel a beosztás területi határai az új és újabb utcák nyitásával jelentősen bővültek.

A főtér déli oldalának homlokzati ritmusa
a 19. és 20. század fordulóján

A képviselőtestület taglétszámát és a választókerületek számát minden népszámlálást követő esztendőben, törvény szerint tehát 10 évenként a népszámlálás eredményéhez kellett igazítani, azonban mindkettő változatlan maradt a korszak végéig, annak ellenére, hogy időközben a város polgári lakossága 1910-re 58 000 fölé emelkedett, és a törvény értelmében immár 230-nál is nagyobb létszámú közgyűlést hívhatott össze. Ekkor már a választók száma mind a négy választókerületben messze meghaladta a törvény által megengedett 600-at. 1892-ben az 1890-es évi és 1912-ben az 1910-es évi népszámlálások alapján a törvényhatóság közgyűlése kísérletet tett a szabályrendelet megfelelő előírásainak módosítására, de a belügyminisztérium egyik alkalommal sem támogatta a javaslatot.

Először az 1892. május 27-i közgyűlésen merült fel a választókerületek számának és a törvényhatósági bizottság taglétszámának kiigazításra megérett problémája. Mivel az 1890. évi népszámlálás eredménye Kolozsvár esetében immár 34 859 lakost számlált, a közgyűlés javaslatban a törvényhatósági bizottság létszámát 140 főre emelte volna – 70 választott és 70  virilista –, továbbá egy újabb választókerületet a IV. Kétvízközi és Hidelvei kerület kettéosztásával alakított volna ki (IV. Kétvízközi, V. Hidelvei) úgy, hogy a kerületenkénti választható képviselők számát is módosítják: az I., II. és III. 16-16-ot, a IV. 8-at, az V. 14-et.

A javaslatot felterjesztették a belügyminiszterhez, ám az mindössze a lakosság számában történt elírásra válaszolt érdemben (a város polgári lakossága kevesebb a bizottság javaslatába foglaltnál, mindössze 32 756 kéri kiigazítani). Az 1892. október 24-i közgyűlésen újabb javaslat született, amely tízzel csökkentette volna a bizottság tagjainak számát, és választókerületenként újraosztotta, ám egy újabb belügyminiszteri válasz, ha érkezett is, a közgyűlés fennmaradt jegyzőkönyveiben nem találni nyomát.

Legközelebb az 1902. december 15-én tartott rendes közgyűlésen Várady Aurél (ügyvéd, választott) bizottsági tag indítványozott újabb kiigazítást, ezúttal nyolc választókerület megállapítására, ám a közgyűlés egy későbbi időpontra halasztotta a javaslattételt, úgyszólván „amikor a városok új törvényt kapnak” (Közgyűlés 1902. december 25.). Egy erre vonatkozó utolsó kísérletre tíz évvel később szánta rá magát a közgyűlés.

Az 1910-es népszámláláskor Kolozsvár polgári lakossága elérte az 58 481-es lélekszámot (Népszámlálás 1910: I./422), s így a törvény értelmében immár 234 törvényhatósági bizottsági tag állítására jogosult. Az 1912. január 22-ikei folytatólagosan tartott közgyűlés 15. napirendi pontjában a szakbizottságok javaslatára és a tanács előterjesztésére a 2017-1912. tanácsi szám alatt megvitatásra került a határozat, amely elérni kívánta, hogy a város törvényhatósági bizottságának létszámát 240-re emeljék, amelynek fele, 120 legnagyobb adófizető lenne, 120 pedig választott képviselő. Hasonlóan, a létező négy választókerület helyett tízet alakítottak volna ki. Az új választókerületeket a következő földrajzi határok között képzelték:

I. Belvárosi kerület: Belmonostori és Óvári városrészek, Bartha Miklós utca, Malom utca és a Széchenyi tér, 550 választóval;

II. Monostori kerület: Külmonostori és Kolozsmonostori városrészek, 557 választóval;

III. Belközép kerület, amelynek tartozékai a Belközép városrész, valamint a Hunyadi tér, Tordai út, Petőfi, Vajda, Kovács, Síp, Rigó, Lovag, Cimbalom, Hangász, Ásó és Agyagdomb utcák, 553 választóval;

IV. Alsó kerület, Bel- és Külmagyar városrészek, 575 választóval;

V. Felső kerület, Bel- és Külszén városrészek, 544 választóval;

VI. Kétvízközi kerület, amely a Kétvízközi városrészt jelentette, a Széchenyi tér és a Malom utca kivételével, 560 választóval;

VII. Külközép kerület, a Külközép városrész, a Hunyadi tér, a Tordai út, Vajda, Kovács, Síp, Rigó, Lovag, Cimbalom, Hangász, Ásó és Agyagdomb utcák kivételével, 550 választóval;

VIII. Erzsébet kerület, azaz a Hidelvei városrészből a Rákóczi, Fellegvári, Thököly, Bercsényi utcák, Bornyúmál melletti utcák, Bécsi út, Fellegvári sikátorok, Sáncalja, Erzsébet út, Lépcső, Kőmálalja, Gépész, Raktár, Kalauz, Kalandos, Vas, Kárpát, Új, Mozdony, Kismező, Boldog, Állomás utcák és a Fűtésháztelep, 540 választóval;

IX. Hidelvei kerület, a Hidelvei városrészből a Ferenc József út, a Baross tér, Nádastere és melléke, Hegyesdombalja, Kajántói út, Gyufagyár, Vasút utca, Szentgyörgyhegy, Melegvölgy, Brétfű, Asszúpatak, 545 választóval;

X. Rudolf kerület, a Hidelvei városrész fennmaradt utcáival: Rudolf, Árpád, Teleki, Bánffy, Kis, Radák, Halász, Átjáró, Varga, Csóka, Székely, Zug, Kereszt, Csillag, Veréb, Szeszgyár, Hajdú, Ősz utcák, továbbá Kajántóvölgy, Harmadvölgy, Csillaghegy, Kistarcsa, Tölgyesi határ, Tuzokmál, 555 választóval (Közgyűlés 1912. január 22.).

 

A belügyminiszter elutasító leirata 1912. szeptemberében érkezett meg, amelyet az 1912:LVIII. A városok fejlesztéséről szóló törvény 30. §-ával indokolt, és amely szerint mivel a belügyminisztérium két éven belül törvénytervezetet volt köteles benyújtani „a városok szervezetéről, közigazgatásáról és háztartásáról”, Kolozsvár törvényhatósága is az új szervezeti keretek között határozhatja meg majd közigazgatását, tehát a hátralevő rövid időre nem látja szükségesnek egy új, ideiglenes állapot bevezetését.

A közgyűlés tiltakozott, és dr. ­Apáthy István zoológusból, Fekete-Nagy Béla tanácsos polgármester-helyettesből, dr. Menyhárt Gáspár jogászból és dr. Óvári Elemér tiszti ügyészből álló bizottságot delegált, amelyet megbízott egy panasz­irat megszerkesztésével és az illetékes helyre való eljuttatásával. Ez ügyben további kezdeményezés a közgyűlési jegyzőkönyvek alapján nem kimutatható.

Felhasznált források: 

Román Nemzeti Levéltár – Kolozs Megyei Főosztály, F1: Kolozsvár város levéltára, törvényhatósági bizottság, közgyűlési jegyzőkönyvek (mikrofilm), 14–1–85: 166–186.

Sz. Kir. Kolozsvár város törvényhatósági szabályrendelete. Az 1870. évi XLII. országos törvénycikk alapján, Ny. Gámán János örököseinél, Kolozsvár, 1873.

Kolozsvár szab. kir. város törvényhatóságának szervezeti és ügyviteli szabályrendelete. Nyomatott Ormós Ferencnél, Kolozsvár, 1888.

Törvénytár:

1870:XLII. A köztörvényhatóságok rendezéséről; 1874:XXXIII. Az 1848:V. törvénycikk és az erdélyi II. törvénycikk módositásáról és kiegészitéséről; 1886:XXI. A törvényhatóságokról; 1912:LVIII. A városok fejlesztéséről; 1915:VI. A törvényhatósági választói jogról. (http://1000ev.hu – letöltés: 2017. május 22.)

Sajtó:

Kolozsvár 1867–1918: Ellenzék, Előre, Kolozsvár, Magyar Polgár, Ujság.

Könyvek, tanulmányok:

Breinich Gábor: A magyar városok szövetkezése a dualizmus korszakában. In: Buzinkay Géza (szerk.), Tanulmányok Budapest múltjából XXV. Budapest történeti múzeum és Budapest főváros levéltára kiadványa, Budapest, 1996, 85–114.

Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus idejében, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.

 

(A tanulmány megjelenéséhez anyagi támogatást a „Cercetare doctorală și postdoctorală de calitate, inovativă și relevantă pentru piața muncii” POCU/380/6/13/124146 program nyújtott, amely az Európai Szociális Alap (ESF) által társfinanszírozott és a Román Tanügyminisztérium által lebonyolított Humán Tőke 2014–2020 operatív projekt keretében valósul meg.)

 

 

 

A kolozsvári dohánygyár a neoabszolutista korszak első állami gyáralapításai közé tartozik Erdélyben. 1851-ben létesítették, abban a korban, amikor a forradalmi hadiesemények rongálása következtében az erdélyi üzemek beszüntették vagy csökkenteni kényszerültek tevékenységüket, illetve a megnövekedett adók és pénzhígulás nagyban gátolták az önálló tőkével rendelkezők iparfejlesztését. Mindehhez hozzájárult Bécsnek a dohányjövedékre kiszabott állami monopóliuma, amellyel hosszú időre kizárólagos császári, majd királyi bevételként kezelhette a burnót-, pipadohány-, szivar- és szivarkagyártás jövedelmét.

A kolozsvári dohánygyár dualizmus kori jelvénye egy szivardobozon

Előbb az Egyetem (Kogălniceanu) utcában, a katolikus szeminárium épületében működött a dohánygyár, az 1850-es évek végén viszont átköltözött a Kül-Magyar utca (Bulevardul 21 Decembrie 1989) 77. szám alá. A kezdetben 24 munkásnőt alkalmazó üzem a 1870-es években már több száz embert foglalkoztatott Kolozsvár első és legnagyobb állami gyártelepén. A dualizmus korában kétszer álltak le gépei: az 1882-es és az 1897-es sztrájk alkalmával. A második mozgalom idején körülbelül 1000 elégedetlen munkásnő közel egy hétig nem állt munkába.

A Magyar Statisztikai Évkönyv 1897-ben a kolozsvári állami dohánygyár munkásállományára vonatkozóan 95 férfi (a műhelyekben) és 1012 női (a gyártósoron) munkást számol, összesen tehát 1107 személyt. A statisztika itt nem tesz különbséget a gyermek- és felnőtt korú munkásnők között, viszont 1901-ben az Ellenzék napilap „serdülőkorú lányok”-at említ, mint a legalacsonyabb bérért dolgozókat.

Gyakorlatilag előzmények nélkül, mégis hosszantartó elégedetlenségek múltjára visszatekintve szólnak az 1897. március 22., hétfői beszámolók az Ellenzék és a Kolozsvár napilapok hasábjain. Az elégedetlenség forrásaként Hatházy Ferenc igazgató gorombaságát, illetve „alantas közegeinek” durvaságát nevezi meg az Ellenzék: ez vezetett a sztrájk állapotához. Másodsorban szerepelnek szociális okok is, mint a munkaadó levonása most, „mikor a szegény munkás nép még a tél nyomorának hatása alatt áll”, illetve „ha valamelyik munkás beteg volt, a betegpénzt nem szolgáltatták ki neki”, de ekkor még nem tér ki részletesen ezekre.

A napilap érintőlegesen megemlít egy esztendővel korábbi epizódot, amikor az egyik „elkeseredett” munkás revolveréből kétszer is rálőtt az igazgatóra, majd elmenekült, a Szamosba ugrott, a vízben szíven lőtte magát és meghalt. Az esettel kapcsolatban megoszlanak a vélemények: akkoriban azt beszélték, hogy az embert Hatházy igazgató „iszákosságáért megfedette”, később viszont a munkások határozottan azt állították, hogy „az igazgató kegyetlen bánásmódja vitte az embert a merényletre, s aztán a halálba.”

A Kolozsvár értesülései valamelyest kiegészítik a képet: az adóhivatal szombaton (március 20-án) kívánt sort keríteni a megnövelt kereseti adó levonására, amelyről értesülve az asszonyok beszüntették a munkát és az igazgatósági hivatal elé nyomultak méltatlankodva, ahol „szemrehányásokkal illették Hatházy igazgatót, hogy miért fogadta el az új adómértéket?” Mivel nem kaptak kielégítő választ, hazamentek.

Hétfő reggel a munkások bevonultak a gyárba „de nem dolgoztak, csak azért mentek oda, mert tudni akarták, hogy sérelmük orvosolva lesz-e”. Miután meggyőződtek az ellenkezőjéről, távozni akartak. Ekkor az igazgató bezáratta az ajtókat, de a felháborodott munkásasszonyok bevonták mozgalmukba a műhelyben dolgozó férfikollégákat, akiknek sikerült az ajtókat kinyitni („némelyek szerint kitörték”). A gyárudvaron Zakariás Györgyné kijelentette „átkiáltva a többi feje felett, hogy jövő hétfőig nem állanak munkába, s akkor is csak úgy, ha visszaállítják a három év előtti, fejenként 3 frt. 24 kr. adót.” A rend­őrség megérkezésekor a munkatermeket üresen találta, a dolgozó nép rég eloszlott már.

A keddi lapszámokban elsődleges kirobbantó okként szerepel már a munkásokra kirótt, és az utóbbi három évben 3 forint 70 krajcárról 6 forint 12 krajcárra nőtt kereseti adó, másodlagosan pedig az igazgató „basáskodó” személye, aki „alázatos felfelé és gőgös lefelé”. A betegpénz ismét terítékre került, amelynek összege heti 8 krajcár a nők, és 10 krajcár a férfiak esetében, amelyből azonban „csak akkor juttatnak 2 frt pár krajczárt a [munkás] családjának”, mikor az illető már elhunyt. Ezt követően a lapok ismertetik a „szánalmasan csekély” bérezést, amely „a nőknek hetenként 5–6 frt, a férfiaknak pedig naponként 70 kr. De igen sok van a nők között, akik hetenként csak 1 frt 80 kr-t, vagy 1 frt 20 kr-t kapnak.”

A sztrájk második napján a munkások elégedetlensége újabb szempontra is kiterjed. „Az orvosra is panaszuk van, aki nem csak gyári, de vasutas orvos is, és magán praxist is folytat”, érthető hát, hogy a több mint ezer munkás egészségügyi ellátására nemigen jut ideje. Reggel a Kül-Magyar utcának a dohánygyár felőli sarkát ellepte a mintegy ezer munkásnő, a rendőrség pedig mindhiába „rakta meg az utczát” lovas- és gyalogrendőrökkel, a sztrájkolók „nem adtak okot a rendőri beavatkozásra”. Megjelent Hatházy is, aki megígérte a kereseti adó 4 forint 75 krajcárra való csökkentését, a tömeg azonban nem hitt neki, és „abczugolásban tört ki”, az igazgató pedig visszavonult. Ekkor szólásra emelkedett Dézsi Róza munkásnő, aki „rövid és mindenesetre szelíd bevezetés után” felolvasta (pontokba szedve), mit kíván a munkásnép: 1. Hatházy igazgatót távolítsák el vagy helyezzék át; 2. részesüljenek tisztességes bánásmódban „és ne legyenek kitéve a hivatalos közegek önkényének”; 3. csökkentsék az adót; 4. „mindezek biztosítására a központból várnak valakit”, s ha a miniszter nem hajlandó kivizsgáltatni az ügyet, ők bizony munkába nem állnak. Ekkor Dézsi Rózát a rendőrség bekísérte a városházára, de még aznap szabadlábra helyezte.

Ugyanitt az Ellenzék közli Hatházynak és a dohánygyár tisztviselőinek nyílt levelét, amelyben az igazgatót ért vádak ellen tiltakoznak mindahányan, és meggyanúsítják a munkásokat, hogy tulajdonképpen az adó puszta léte ellen sztrájkolnak, és nem annak felszabdalt levonását sérelmezik. A nyílt levélben végső soron pedig a szocialista tanokat és azok terjesztőit vádolják. A munkásnők szerda reggel a gyár elé tömörülve akadályozták a munkakezdést, délelőtt a Széchenyi téren és a város nagyobb utcáin 200–300 fős csoportokban Kossuth-indulót énekelve sétálgattak, rendzavarás nélkül, amelyért az Ellenzék munkatársa külön dicséretben részesítette őket. Délutánra a tömeg szétoszlott.

A kolozsvári dohánygyár egykori épülete

Aznap Budapestről Kolozsvárra érkezett Perleberg Arthur, a Dohányjövedéki Központi Igazgatóság főnöke az ügy kivizsgálása érdekében. Ezt követően az újságíró „a pénzügyi igazgatóság egyik tekintélyes állású tisztviselőjétől” nyerve információt, fényt derített a sztrájk kitörésének mindezidáig háttérben maradt részleteire. Kiderült, hogy a „kolozsvári dohánygyár munkásai azelőtt megadóztatva nem voltak”, ugyanis „az adónyilvántartásokból egyszerűen kifelejtették őket”.

Nem tudni, hogy ez mennyi időre visszamenőleg jelentett kincstári károsodást, a cikkíró csupán azt említi, hogy „mikor Szedlácsek, a korábbi igazgató meghalt, véletlenül jutott eszébe a kolozsvári adóhivatal akkori főnökének, hogy itt egy adótárgy figyelmen kívül” maradt. Ekkor – Hatházy Ferenc kinevezésével egy időben, és a törvény értelmében – kiszabják az adót minden egyes munkásra, kereseti megkülönböztetés nélkül. A hivatalnok nem tudott arra a kérdésre válaszolni, miszerint Hatházy tett-e lépéseket „szóval vagy írásban arra nézve, hogy ez az adó összeg méltányosabb tételekben rovassék ki”. Mivel a törvényen sem az igazgató, sem a pénzügyi igazgatóság változtatni nem tudott, az egyetlen megoldást a törvény revíziójában és a kereseti küszöbök szerinti adókulcs újraszámításában látta.

Március 26-án viszont „illetékes helyről” az Ellenzék értesült a sztrájk megszűntéről. A fővárosból érkezett küldöttség lecsillapította a kedélyeket, és mindenki visszaállt dolgozni. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a központi igazgatóság szabadságoltatta Hatházyt, akinek 1891-es évi kinevezésétől kezdődően kényszerültek a munkások adófizetésre, aminek okára a fentiekben fény derült már.

Az újságíró a továbbiakban részletezte a gyári munkások adóösszegeinek természetét és nagyságát, a törvényekre hivatkozva. Ugyanitt közölte, hogy az adóügyi hatóságok a munkások családtagjai után kivetett adó esetében „az összeírás alkalmával a családtagokat hibásan írták össze, a 16 éven alul levőket is adóköteleseknek vették”. Így került megadóztatásra 874 munkás „mint családfő (összesen) 2110 frt 50 krral”, és törlésre „398 családtag összesen 398 frt” adóval. A jogtalanul kivetett állami adót „Hatházy igazgató átirata és személyes megkeresése folytán Stucheil Gyula m. kir. pénzügyigazgató (...) még a szerdai nap folyamán törültetni rendelte”. Szó kerül a községi adó aránytalanságáról is, amelynek keretén belül a 10 forintnál kisebb adót fizető munkások kivétel nélkül 1 forinttal lettek terhelve. A továbbiakban a cikk az adóreformok szükségességére és Hatházy korrekt levonási politikájára hívta fel a figyelmet, ugyanis – mint utólag megtudták – míg egy évvel korábban az igazgató „8 részletbe vonta le (az adót), idén 10 részletben akarta levonatni”. A lap ezek után közölte, hogy a fővárosi küldöttség a rákövetkező héten visszatér és az ügyet aprólékosabban is kivizsgálja, illetve azon reményét juttatta kifejezésre, hogy az adófizetésben felmerült és utólagosan kifizettetésre kötelezett hiányokat nem a munkásokkal, hanem a gyárral fogják törlesztetni. „A munkásnők kívánságára az igazgatóság két női alkalmazottat állásától felfüggesztett. Ezek is munkásnők, de «átvevőnék», kiknek modora és bánásmódja ellen kifogásuk volt” – számolt be a Kolozsvár március 26-án.

Egy nappal később az Ellenzék ismételten dicséretben részesítette a dohánygyári munkásokat a zavargásmenetes, példaértékű magaviseletért, de újra kitért Hatházy és közegei igazságtalan magatartására. „A sztrájk egyrészről bepillantást engedett a gyár sötét munkatermeibe, más részről megvilágította Kolozsvár város egy nevezetes csoportjának ezer családnak kereseti viszonyait és életét...”, majd a gyár és a munkások életét tekintette át az újságíró.

Eleinte kizárólag női munkaerőt alkalmaztak, mégpedig „a kolozsvári tisztes polgári osztály szegényebb családjainak nő tagjai foglalták el a munkaasztalokat”. Majd „változtak az idők, drágább lett az élet, s ezzel harmóniában nem emelkedett a munkabér [így hát] az intelligens és tisztesebb elemek egy része félrevonult a gyártól...”, s helyükre kis pénzért dolgozó „ledér és bűnös elemek” kerültek. Ennek több hátulütője is volt, egyik kivételesen kiemelten az volt, hogy „(...) az olcsó bérért dolgozó munkásnői sereg kevésbé tiszta és kevésbé dolgozik tisztán. Ez okozza azt, hogy a szivar gyártmányok igen sokszor tele vannak ronggyal, szőrrel, hajjal és egyéb undorító szeméttel. Sokszor ragályos betegségben is szenved ez a népség...”. Fontos lenne tehát – az újságíró véleménye szerint – emelni a fizetést, amely a munkásnők tisztes megélhetését biztosítja, ami tisztábbá tenné őket mind testi, mind pedig ruházati és magaviseleti szempontból.

Hétfőn, március 29-én az Ellenzék hírt adott arról, hogy Kolozsvárra érkezett Bálványi Gyula központi aligazgató, aki megkezdte a kihallgatásokat. Az újság ugyanakkor a gyárat kötelezte volna a kincstárba fizetendő elmaradt adók törlesztésére, egyben a bérek emelésére és a betegsegélyezés ügyének megoldására. Legközelebbről az április 21-i lapszám közölt újabb fejleményeket, miszerint „a gyár betegsegítő egyesülete (...) orvosának Szentgyörgyi Jenő fiatal orvostudort választotta”, és „a felsőbb hatóság részéről ígéretet tettek a munkásoknak, hogy a munkabéreket a budapesti gyárak munkabéreinek megfelelő összegre felemelik, az igazságtalanul nagy adó alól pedig feloldják a munkás népet”. Utoljára 1897. május 5-én közölt a dohánygyári sztrájkkal kapcsolatos hírt az Ellenzék: Hatházy debreceni áthelyezéséről ír. Egy másik társadalmi csoport berkeiben viszont „Hatházy tiszteletére május 15-én (szombaton) a Központi Szálloda dísztermében búcsú-bankettet rendeznek jó barátai és tisztelői” – így a Kolozsvár.

A kolozsvári kereskedelmi és iparkamara jelentése az 1897-es esztendőről a sztrájkot kirobbantó okok között megemlítette az alacsony napibért és a „tapintatlanul alkalmazott” munkaadót. Ugyanitt örömmel tudatta, hogy a férfimunkások esetében napi 80 krajcárról 95-re, a női alkalmazottak számára 56-ról 75 krajcárra emelkedtek a bérek. A sztrájk következményeként „a gyár 1898. január 10-én népkonyhát nyitott, amelyben a munkások fejenként 10 krajcárért meleg reggelit és ebédet kapnak. Ezt az összeget a munkások keresetéből hetenkint levonják” – áll a következő évi jelentésben. Ezt a szokást a gyár Hatházy után következő igazgatója, név szerint Kazai Rezső honosította meg, tudomása szerint az országban elsőként.

 

(A tanulmány megjelenéséhez anyagi támogatást a „Cercetare doctorală și postdoctorală de calitate, inovativă și relevantă pentru piața muncii” POCU/380/6/13/124146 program nyújtott, amely az Európai Szociális Alap (ESF) által társfinanszírozott és a Román Tanügyminisztérium által lebonyolított Humán Tőke 2014–2020 operatív projekt keretében valósul meg.)