„Nagyobb gonddal ápold tested épségét is, hogy az méltó lakása legyen lelkednek s könnyebben cselekedhesd a jót” – írta Széchenyi Istvánnak édesapja 1817 májusában, mintegy atyai útravalóként. A „legenda” szerint a legnagyobb magyar magánál tartotta apja levelét élete végéig, és komoly hatással voltak rá szavai.
A reformkor úttörői – az élen Széchenyivel és Wesselényivel – jól tudták: Magyarország polgári átalakulásához nem elég csupán gazdasági, tudományos és kulturális téren változást elérni. A sportot is – mely korábban főként az arisztokrácia szórakoztatására szolgált – is le kell „emelni” a nép szintjére, ugyanis a sport összetart, erősít és nevel, továbbá egy egészséges szellemi élet kialakításához elengedhetetlen a testkultúra fejlesztése is. A sportélet megszervezése így prioritássá vált: az egyletek megalapítása révén nemcsak a nemzeti identitás, hanem a „civil kurázsi”, és az azzal járó felelősségvállalás, valamint a harci szellem is nagyban felerősödhetett, hozzájárulva így egy modern, polgári Magyarország megteremtéséhez. A polgárosodás „szele” elért Kolozsvárra is, melynek kultúr- és sporttörténete kéz a kézben fejlődött, majd bontakozott ki a 19. században. Erről a folyamatról tudtunk meg többet április 7-én, csütörtökön, a Györkös Mányi Albert Emlékházban szervezett Művelődés Estek újabb előadásán.
A szép számban egybegyűlteket és az előadókat Kós Katalin intézményvezető köszöntötte, aki örömét fejezte ki, hogy a tavaly – a Művelődés szerkesztősége és az Emlékház által közösen – beindított rendezvénysorozat nagy sikernek örvend. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés főszerkesztője és egyben a sorozat házigazdája elmondta: céljuk a rendezvénysorozattal az, hogy a szerzők, valamint a folyóirat szerkesztői közelebb kerüljenek az olvasókhoz. Ezek után Killyéni András sporttörténész kezdte meg érdekfeszítő előadását a reformkori Kolozsvár vívóéletéről.
A vívásnak közel kétszáz éves hagyománya van a kincses városban. Az első vívótermet 1818-ban nyitották meg a Redut – a mai Néprajzi Múzeum épülete – egyik termében, miután báró Wesselényi Miklós és gróf Béldy Ferenc meghívására a városba érkezett az olasz Gaettano Biasini – aki katonatisztként szolgált Napóleon oroszországi hadjáratában. A sportág ekkor még magánalapon működött, hiszen csak a tehetséges és megfelelően gazdag fiatal arisztokraták vívhattak. „A korabeli vívómesterek olyanok voltak, mint a cirkuszi művészek: olyas valamire volt képesek, amire más nem, így az arisztokraták megfizették őket, hogy eljárhassanak hozzájuk vívást tanulni” – fejtette ki Killyéni.
A kolozsvári vívóélet azonban nem ragadt meg ezen a szinten. Pár évvel később, 1824-ben beindították a Kolozsvári Viadal Iskolát, amely méltó vetélytársa volt az egy évvel később alapított Pesti Nemzeti Vívóintézetnek. Bölöni Farkas Sándor és Kendeffy Ádám révén a kolozsvári vívóiskola 1834-ben részvénytársasággá alakult, amely a tehetséges fiataloknak ingyenes oktatást biztosított – így számos nehéz sorsú gyermeknek jutott lehetősége arra, hogy kapa és kasza mellett tőrt is ragadjon. Az iskola fenntartásához húsz arisztokrata járult hozzá anyagilag – többek között gróf Kendeffy Ádám, báró Jósika Lajos, báró Wesselényi Miklós és gróf Bethlen Domokos –, és a befektetett pénznek a kamatából fizették Biasini vívómestert, illetve vásárolták meg a szükséges felszereléseket. A társaság minden évben javasolhatott egy-egy tehetséges ifjút, aki két évig ingyenesen vívhatott, utána pedig visszajárhatott edzeni, de a vívófelszerelés költségeit már saját magának kellett fenntartania.
(Demeter Zsuzsanna felvétele)
A vívás nemcsak fizikai és technikai, hanem komoly szellemi képzés is volt – az irodalom mellett talán a sport tudta leginkább megszólítani és nevelni a nép egyszerű fiait. „1848-ban ezek a vívók elsőként gyűlnek össze Kolozsváron, és beállnak a vörössipkások egyik hadosztályába – sokszor apa és fia is –, majd a sok áldozattal járó piski csatában megmutatják azt, hogy nemcsak sport-, hanem szellemi értéke is volt a vívásnak” – idézte fel a sporttörténész Bem József erdélyi hadjáratának a sorsfordító ütközetét, melynek következtében Erdély ismét magyar fennhatóság alá került.
A korabeli kolozsvári vívóélet hangulatvilágába Püsök Botond Kendeffy című kisfilmje nyújtott egy másfajta betekintést. A filmet Virginás Andrea filmesztéta, a Sapientia EMTE Fotó- és Filmművészeti Tanszékének oktatója vezette fel, aki örömét fejezte ki, hogy több volt és jelenlegi diákja is szerepelt, illetve közreműködött az alkotásban – köztük a rendező is.
A film A Házsongárd arcai című sorozathoz tartozik, amelynek Buglya Sándor és Tóth Orsolya a producere. A tizenegy részből álló produkció célja az, hogy közelebb kerüljenek hozzánk azok a történelmi személyiségek, akiket ma jóformán csak névként, illetve síremlékként ismerünk a Házsongárdból. „A történet a 19. század elején játszódik Erdélyben, és egy kívülálló – szegény sorsú, de tehetséges vívógyerek – szemével ismerhetjük meg jobban Kendeffyt; az ő történetmondásán keresztül léphetünk be ebbe a világba. Csak drukkolni tudok, hogy nagyjátékfilm legyen ebből a 11 percből, és sokkal tovább tudjunk együttlétezni ezzel a világgal” – zárta gondolatait a filmesztéta.
Püsök Botond is ejtett néhány szót a filmről, illetve az azzal kapcsolatos kihívásairól. A film rendezésének elvállalásáig mit sem tudott a vívás világáról, nagy segítségére volt azonban Killyéni András, aki az események sporttörténeti hátterét „boncolgatta”, illetve Habala Péter vívómester, aki a vívójelenetek kidolgozásában segédkezett. Voltak anyagi nehézségek is, ugyanis egy viszonylag alacsony költségvetésű alkotásról van szó, de a legnagyobb kihívást talán az jelentette a rendezőnek, hogy először készített filmet egy valós, történelmi személyiségről.
A kisfilm és a sporttörténeti előadás is elnyerte – mind minőségében, mind értékgazdagságában – a közönség tetszését. Többen is kérdéseket tettek fel, vagy a vívással, netán Kendeffyékkel kapcsolatos emlékeiket osztották meg; úgy tűnt, az est igencsak megmozgatta a jelenlévőket. Bár ez nem csoda: az a szociális érzékenység, az a tenni akarás, amelyet a reformkori Kolozsváron tanúsítottak a jómódú és tehetős arisztokraták, joggal inspirálhatja a jelenkor folyton rohanó, egyre inkább önmagába feledkező emberét is.
