Amikor 1987 tavaszán Hunyad megyébe kerültem, tudtam, hogy itt a magyarság szórványban él. Jómagam már gyermekkorom óta tapasztalom, hogy milyen a szórványlét. Édesapám, id. Kun Árpád református lelkész abban az időben a Kolozs megyei Mezőkeszüben szolgált. Amikor havonta eljárt a mezőségi Tóvidék két falujába, Magyarlégenbe és Gyekébe, többször magával vitt. Gyekében hallottam először, hogy a temetéseken románul is kell prédikálni. A későbbiek során magam is sok olyan faluban szolgáltam, helyettesítettem, ahol a magyarság kisebbségben élt. Több mint fél évszázada már nagyon sok Kolozs és Beszterce megyei faluban csak törték a magyar nyelvet, így az anyanyelvű iskolahálózat is lassan zsugorodott.
Az 1970-es években már a konfirmációi előkészítő során is románul kellett beszélnem. Ezekben a falvakban a templomok állapotából is ki lehetett következtetni, hogy nagyon fogy a magyar.
A következőkben a teljesség igénye nélkül Hunyad megyei szolgálati emlékeimből elevenítek fel epizódokat. Hunyad megyéről gyermekkoromban a Pallas lexikonból olvastam ismertetőket. Az első emlékeim lelkészként a Szászváros közelében fekvő ősi faluból, Lózsádból származnak. Valamikor székely telepesek költöztek a faluba. A dombok között fekvő falu sokáig élte a maga életét. Míg a múlt század elején a magyarság létszáma mintegy 500 lélek körül volt, addig mára a 80-at sem éri el. A kimutatások szerint 1987-ben a reformátusok száma 170 körül volt. Az elmúlt, közel három évtizedben volt 27 keresztelés és 99 temetés. Több mint 20-an kiköltöztek a faluból, csupán két-három ember jött vissza. A falut először egy dombtetőről láttam meg, ugyanis akkoriban gyalog jártam ki Ópiski irányából, Répás falucskán keresztül, egy öt-hat kilométeres legelőn át. A település legmagasabb pontján fekvő lózsádi templomot 1898-ban építették fel a régi templom alapjaira.
A faluban hatalmas telkek, nagy házak, terebélyes istállók és melléképületek jelezték, hogy jómódú szorgalmas emberek élnek itt. A magyar oktatás már 1970-ben megszűnt a településen, így a fiatalabb nemzedék már nem tudott az anyanyelvén tanulni. Már első alkalommal felfigyeltem a nyelvjárásukra, hiszen használták a jöve, mene, vala kifejezéseket. A férfiak a kommunista érában Szászvárosba és Piskire jártak dolgozni. Sokan gyalog tették meg az utat a piski vasúti megállóig. Az asszonyok otthon dolgoztak: szarvasmarhákat és disznókat tartottak, nagy gyümölcsöskertjeiket gondozták, valamint háztartást vezettek és gyermekeket neveltek. Ebben a nehéz időben is próbálták megtartani nemzetüket, hitüket. Sokáig nem voltak vegyes házasságok. A második világháború után a férfiak Enyed környékéről, valamint Székelyföldről, a Kisküküllő mentéről hoztak feleséget. Felfigyeltem arra is, hogy a faluban több férfi nem házasodott meg. Ma is több 30 éven felüli agglegény él a faluban. A távlat sajnos, nem biztató, mert míg a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején még volt nyolc tiszta református esküvő, addig csak az utóbbi évtized alatt mintegy tíz vegyes házasság köttetett. Két fiatal még a református felekezetből is kilépett. Az is hatással volt a falu magyar közösségére, hogy a környéken csak tiszta román falvak vannak. Még érdemes megjegyeznem, hogy az elmúlt három évtized alatt tizenhat ház maradt üresen a faluban. Soknak még örököse sem maradt, és sajnos, felmérések szerint egy pár év alatt újabb házak maradhatnak üresen. A falu elmaradottsága azzal is magyarázható, hogy nehéz volt megközelíteni, mivel a bekötő aszfaltút csak 2004-ben készült el. A templom egy magas dombon épült, falai az ezredforduló tájékán megrepedeztek, az elmúlt években viszont megjavították.
A faluban ma is szokás a déli harangozás. Volt olyan időszak, amikor nem volt harangozó, így miután átgyalogoltam a hegyen, magam húztam meg a harangot, majd megtartottam az istentiszteletet. A lózsádiak fontosnak tartják a családlátogatást, amelynek révén könnyebben megismerhetőek az emberek és a szokásaik. Szép látvány volt, amint – különösen ünnepnapon – a templom felé jöttek a hívek. A lózsádiak vendéglátó emberek hírében állnak: bárkit szívesen fogadtak, szerettek elbeszélgetni másokkal, különösen télen.
Több tanult emberrel is elbeszélgettem, főleg az idősebb nemzedék tagjaival. Az idén 96 esztendős Egri Ferencet tavaly látogattam meg születésnapján, amikor is sok mindent megtudtam tőle a falu múltjáról. Érdekes beszélgetéseket folytattam le a néhai Zudor Endrével is, aki Lózsádon született, majd a későbbiekben Vajdahunyadon tanított történelmet.
Említésre méltóak a falu lakóinak szervezett kirándulások is: 1988-ban Kolozsvárra szerveztünk egy kétnapos, egy évvel később pedig Marosvásárhelyre és Szovátára egy háromnapos kiruccanást. A rendszerváltozás után, 1990 nyarán egy háromnapos budapesti kirándulást szerveztem. Több idős egyháztag ekkor járt először Budapesten. Voltak, akik azóta sem jutottak el Magyarországra, de a negyedévszázaddal ezelőtti kirándulás örök emlék maradt a számukra. Szomorúan tapasztaltam viszont, hogy a népszokások és a hagyományok e faluban is lassan feledésbe merülnek.
A következő állomás Bácsi. A Sztrigy menti faluban – mely 5 kilométerre van Piskitől Hátszeg felé – több mint másfél évtizedig szolgáltam. A faluról az első feljegyzések a 14. századból erednek. A bőven termő Sztrigy menti földek jó megélhetést biztosítottak a gazdáknak. A 19. században, miután kiépítették a vasutat, a falu elpolgáriasodott. Az elmúlt rendszer is jó megélhetést biztosított, mert közel volt az iparvidék, és a munkaszolgálatból hazajövő gazdák délután mezőgazdasági tevékenységet folytattak. A magyarok a falu főutcáján laktak, tágas telkeken, módos épületekben élnek ma is. Sajnos, a magyarság a múlt század közepétől rohamosan csökkent, a kiürült magyar házakba szorgos románok települtek be Mócvidékről. Ebben a faluban már a világháború után egyre több vegyes házasságot kötöttek. A magyarság száma a múlt század elején mintegy 350 lélek lehetett, ez mára alig éri el a hatvanat. Míg száz éve egyenlő arányban éltek magyarok és románok a településen, addig ma a román közösség közel tízszer akkora, mint a magyar. Amikor 1991-ben átvettem Bácsi szolgálatát, még nagyon nagy volt a lelkesedés, mivel újra kiosztották a földeket. Már akkor észrevettem, hogy a helybéliek, amikor egymás közt vannak, rögtön átfordítják románra a szót. Egy alkalommal egy érdekes esetnek voltam a szem- és fültanúja: két testvér nem tudott egymással megegyezni a földörökségen, majd a nehézkes magyar beszédet románra váltották. Istentisztelet után többször is megkértek arra, hogy az igehirdetést mondjam el románul is, hogy megérthessék. Sokszor presbiteri gyűlésen is románra fordították a szót, hogy mindenki napirenden legyen az elmondottakkal. Egy másik eset alkalmával három idős magyar asszony beszélgetett vasárnap délután a kapuban, majd amint közelebb érkeztem hozzájuk, hallottam, hogy románul beszélgetnek.
Korábban vasárnap délelőttönként Kalánban tartottam istentiszteletet. Bácsiban egy ideig nem volt harangozó. Több hónapon át, amikor megérkeztem a faluba, egyenesen a toronyba mentem harangozni. Majd onnan lejöttem, bementem az irodába, s ismét fel a toronyba. Az istentisztelet kezdetén a harmóniumhoz ültem, és vezettem az énekeket, utána pedig a szószéken prédikáltam. Bácsiban kiemelkedő alkalmak voltak – a különböző javítási, templomrenoválási munkákat követő – 1993 és 2008 között tartott anyanyelvápoló szórványtáborok. Kezdetben szerény körülmények között szerveztük meg a táborokat a parókián, de a későbbiekben sikerült megoldanunk, hogy ne csak a faluból, hanem a szomszédos településekről – Zsobok, Nagyenyed – is fogadhassunk gyermekeket. Feleségemmel, Kun Kriza Ilona óvónővel állítottuk össze a táborok változatos és szórakoztató programját. A gyermekek népdalokat énekeltek, kézműves foglalkozásokon vettek részt, magyarul olvastak, valamint sokat játszottak. A szórványtáborok vasárnapi ünnepéllyel értek véget. A templomot sikerült kívül-belül felújítanunk 2004 őszén és 2005 tavaszán, amelyet templomszentelő ünnepély követett.
Az országúton még ma is álló emlékkő – amolyan kis obeliszk – azon kevés helybéli tárgyak közé tartozik, amelynek magyar történelmi vonatkozása van. Erzsébet királynő (Sziszi) 1895-ben a Zsil-völgye felé haladva néhány órára megállt Bácsiban kocsit javíttatni. Az emlékkövön megkopva, de kiolvasható az Erzsébet név. Szomorú megállapítás, de manapság már egyre kevesebbet beszélnek a múltról.
Pusztakalánra főként a 19. század végén, a vasgyár építésének köszönhetően kezdtek betelepülni Erdély különböző vidékeiről az emberek. A római katolikusok építettek maguknak templomot, a reformátusoknak viszont ez nem sikerült – pedig többször is megpróbálták –, így csak egy munkáslakásból átalakított imaházuk volt. A hívek itt is elszórtan éltek: míg 1990 körül százhúsz református lehetett, ma már a számuk nem haladja meg a hatvanat, a katolikusok száma pedig körülbelül 400. A reformátusok nem tudtak arról megegyezni egymással, hogy a templomot az Újvárosba vagy az Óvárosba építsék – ez pedig kisebb ellentéteket szült a gyülekezet tagjai között. Télen minden második vasárnap az újvárosi iskola egyik osztálytermében tartottuk meg az istentiszteletet. A vallás- és bibliaórákat Fülöp Piroska akkori gondnoknő lakásában tartottuk.
Sajnos, a város területén megszűnt a magyar oktatás, és a környéken több helyen már csak egy-két magyar maradt. Alsónádasdon 1992-ben még élt egy idős magyar ember, Bugyul Sándor, templom viszont nem volt. Amikor az említett év őszén két presbiterrel meglátogattam őt, épp egy román család gondozta. Mikor megláttak arra, kértek, hogy várjunk néhány percet, amíg az idős ember átöltözik. Mikor kijött, azt mondta, vendégeket csak fekete, ünnepi öltözetben fogad. Még röviden elbeszélgettünk. A szeptemberi látogatás után két hónapra meghalt, így ebben a faluban sem maradt magyar lélek. Amennyiben Kalántól a főúton Hátszeg felé haladunk, átmegyünk Zeykfalván. Ha a főúttól kétszáz méterre jobbra tekintünk, egy régi, 13. századbeli templomot láthatunk. Több alkalommal voltunk erre kirándulni, máskor csak egyszerűen megálltam, hogy megcsodáljam a műemléktemplomot. Valamikor még volt katolikus, református és ortodox templom is. Két évszázada anyaegyház volt, idetartozott Russ is, amely Hátszeg felé haladva a következő falu. Itt több mint negyedszázada élt egy idős asszony, Precup Maria. Mikor megismertem, már özvegy volt, gyermeke nem született. A férje egyik rokonának az unokája vigyázott rá nagy szeretettel. Még a 90-es évek elején eljárt a kaláni templomba. A későbbiek során egy esztendőben többször is meglátogattam, úrvacsorát vittem neki. Ilyenkor érdeklődött a kaláni hívek felől. Egy idő után a látása is meggyengült, de még mindig felismerte a hangomat, és örvendett, hogy magyarul szólhatott hozzám. Elmesélte, hogyan illeszkedett be a román közösségbe. A Segesvár környéki Szederjesről származott, és jó szakácsnő hírében állt. Sajnos, 2011-ben elhunyt, így ebben a faluban sem maradt több református
Ha Kalántól kelet felé haladunk egy völgyön át, úgy 5 kilométer után elérünk Kitidra, melyről már a 14. századból vannak írásos feljegyzések. Mint a legtöbb Hunyad megyei faluban, itt is többségben éltek a románok. A faluban a 18–19. században még szolgált lelkész, az egyik közülük az a Sólyom János volt, aki az 1790-es évek végén egy diáriumot állított össze. E feljegyzésekből sok mindent megtudhatunk az akkori időkről, illetve az egyház életéről. Ma mindössze kilenc lelkész szolgál a megyében, a 18. században viszont még 29-en voltak. Valamikor templom is volt még a faluban, de az 1960-as években lebontották azt, és már a helye sincs meg.
A faluval úgy kerültem kapcsolatba, hogy 1995-ben Kalánból egy halottat vittünk ki, ott volt az Ajtay családnak sírhelye. A temetőben, amikor a Miatyánkot mondtam, felfigyeltem arra, hogy a közelemben egy idős asszony hangosan, magyarul imádkozik. A temetés után elbeszélgettem vele. Raniszavné Farkas Piroskának hívták, és Kitiden született, az édesanyja tanította meg magyarul olvasni a Bibliából. Elmondta, hogy vannak rokonai Lózsádon és meg Bácsiban is. Egy bánáti szerb származású férfivel kötött házasságot. Két gyermeket nevelt, a lánya tudott magyarul. Sokat mesélt arról, hogy valamikor élt itt egy pár magyar család, mára viszont már csak ő maradt. Hosszú éveken át, majd nyugdíjas koromban is többször felkerestem. Két érdekes esetre emlékszem vele kapcsolatban: egyszer bejelentetlenül érkeztem, és hallottam, hogy magyarul imádkozik; egy másik alkalommal pedig a rádió magyar adását hallgatta. A most 88 éves asszony jelenleg fiával lakik.
Hunyad megyei szórványokról, a szolgálatokról, helyettesítésekről még sok érdekes dolgot tudnék megemlíteni. E helyen is szeretném felhívni figyelmét mindazoknak, akik nem ismerik eléggé Erdély e részét, hogy van mit látni, hiszen sok magyar vonatkozású műemlék, kastély, udvarház, templom jelzi, hogy e szép, de kissé elszigeteltebb vidéken is éltek az őseink.
(A felhasznált képek a szerző felvételei)
