Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„A szoba olyan könyv nélkül, mint az ember lélek nélkül!”

Beszélgetés Gálfalvi Gábor közíróval

Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót.


Gálfalvi Gábor Ha kél az ég szép hajnala című tanulmánykötetét dedikálja
(forrás: az alsóboldogfalvi Székelyföld Kapuja Egyesület honlapja)

Igen aktív íróként ismerjük. Nagy idő, rengeteg néprajzi ismertető, hatalmas munka, múltidőző kutatás áll Gabi bácsi mögött. Összefoglalná röviden ezt a pályát?

– Először is meg kell mondanom, hogy az írás kényszere velem született, ugyanis adottság nélkül bárhogyan is törekszik valaki, nem tudja magát sem írásban, sem szóban az érdeklődést felkeltően kifejezni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a Marosvásárhelyen élő Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, aki a PEN Club elnöke volt, meg Gálfalvi György, aki Markó Béla után a Látó folyóirat főszerkesztőjeként tevékenykedett, jelenleg nyugdíjas, unokatestvéreim. De büszke vagyok arra is, hogy lányunk fia, Benke András unokánk 2013-ban a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán szerzett diplomát, és jelenleg ugyanitt a Hungarológiai Doktori Iskola irodalmi alapprogramjában vesz részt. A Szem online irodalmi és társadalmi folyóiratban jelennek meg versei, kritikái, könyv ismertetői, de a debreceni Alföld és a békéscsabai Bárka című folyóiratoknak is bedolgozik. Ami engem illet, már 1–4. osztályos koromban a fogalmazási órákon, volt tanítóm, Lukácsi Domokos mindig megdicsért, mert a legszebb fogalmazás az enyém volt. Aztán az 5–7. osztályban pionírrá avattak (akkor jött be divatba a vörös nyakkendő), s ilyen minőségemben gyakran írtam a Pionír című újságba tudósításokat. 1955-ben a székelykeresztúri tanítóképzőben már 17 évesen tanítói oklevelet szereztem. Itt olyan tanáraink voltak, mint dr. Kocziány László, a híres székely író, Nyírő József veje, vagy dr. Molnár István, aki a néprajzkutatást oltotta belénk. Egyszóval állíthatom, minket nem tanítónak, hanem néptanítónak képeztek ki, akiknek a déli harangszóval nem ért véget a nevelői tevékenység, mert minden este színdarabot tanultunk és népi táncpróbáink is voltak. Hargita megyében egyfolytában, megszakítás nélkül 51 évet töltöttem a katedrán, ebből 47 évet Alsóboldogfalván, ahol aztán véglegesen letelepedtem. Itt éltem le életem felénél többet, mert ez év július 14-én betöltöttem a 80. évemet. Letelepedésem után nagyon meglepett, hogy a 700 éves falunak a monográfiáját addig még senki nem írta meg. Alapos kutatómunka után ezt én megtettem, és Mélyre nyúló gyökerek címen könyv formájában megjelentettem, ezen kívül ugyanitt még nyolc dolgozatomat, amelyeket a Magyar Néprajzi Múzeum díjazott is. A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság hét néprajzi munkámat méltatta elismerő oklevelekkel, valamint tagjai közé fogadott. Eddig megjelent munkáim közt kell megemlítenem a Székelykeresztúr és környéke lakodalmi költészete, Gyermeknevelés a családban, Ha kél az ég szép hajnala című könyveimet, amelyek néprajzi gyűjtéseket, helyismereti tanulmányokat tartalmaznak. Társszerzője vagyok Az élet íze és a Több szem többet lát című néprajzi kiadványoknak. Tanítói munkám során példaképemnek tekintettem mindvégig Gárdonyi Géza oktató-nevelői tevékenységét, aki nem a tanulók bőrszíne meg a ruházatuk milyensége szerint ültette a padokba a tanulókat, hanem érdemeiket vette alapul. Mivel a hosszas tanítói tevékenységem alatt sok cigány tanulóm volt, megtanultam önszorgalomból a nyelvüket. Írtam egy roma– magyar társalkodó szótárt is, melyből egy példányt Ilia Mihály magyarországi író is kért, és el is juttattam neki.

 

A szakmai körökön kívül kevesen ismerik a Cigány–Magyar szótárát, amelyet a szenterzsébeti roma oktatásban is rendszerint használnak. Mi a véleménye, egy kisebbség nyelvi és kulturális felemelkedése élteti, esetleg egy önszerveződésről lehet szó, vagy sikere a szótárnak abban rejlik, hogy az egymás mellett élő kultúrák kölcsönhatása emberileg kíváncsi a másik csoportra.

– A szótár pozitív hatásaként közelebb kerültünk egymáshoz úgy a cigány szülőkkel, mint a tanulókkal. Így elértem azt, hogy minimálisra csökkent a cigány tanulóim körében az órákról való hiányzások száma. Amikor egyszer megkérdeztem egyik cigány kislánytól, aki sírt órán, hogy „Szo dukhál tuke?”, vagyis „Hol fájtatod?”, azt felelte: „Dukhál moro séro.” (Fáj a fejem.) Utána kérdezte: „Tuke dzsálész románész?” (Te tudsz cigányul?) Feleletem az volt: Mángé dzsálész misto. Tudni kell azt is, hogy a romáknál udvariassági megszólítás nem létezik, mindenki tegez mindenkit kortól, rangtól függetlenül. Egyébként cigányul azt feleltem neki, hogy jól tudok cigányul. Nem mehetünk el egymás mellett, és ha pedig ismerjük, vagy veszszük a fáradságot, és megtanuljuk azon népcsoport nyelvét, amely mellettünk él, régóta szomszédunk, a mindennapok életfolyamata mögött rögtön felsejlik a múltbeli hozadék. Így aki figyel, a viselkedésmintákból kiindulhat, a megértés, az egymásra figyelés közelebb visz egymáshoz, a kultúra megismerésében nagy segítséget ad.

 

Néprajzi és szépirodalmi, közírói tevékenysége során az olvasók elő letett munkái közül mely könyve a legkedvesebb és miért?

– A fentebb felsorolt könyveim mellett még írtam három természetrajzi, két társadalmi témájú könyvet is, de szerintem a legkedvesebb könyveim a néprajzi és a pedagógiai tárgyú kiadványaim.


Alsóboldogfalva látképe a temető felől (Szél Lajos fényképe, forrás: Wikipédia)

Emberi szerénysége eddigi munkásságának szép lenyomata. Hatalmas súly ez az író, de az ember vállán is! Rengeteg díjjal, kitüntetéssel jutalmazták, mégis keveset hallatja szavát, igaz, annál többet dolgozik.

– A sokrétű kulturális-nevelői tevékenységemre felfigyeltek, így a következő kitüntetésekben részesítettek: Magyar Kultúra Lovagja (Budapest), Németh Géza-díj (Csíkszereda), Hagyományteremtő Díj (Székelyudvarhely), Pro Cultura Hungarica díj (Székelykeresztúr), A Székelyföld kapuja díja (Alsóboldogfalva), Ezüstgyopár életműdíj (Szováta), Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgára. 2011-ben Újszékely község tanácsa a község díszpolgára címmel jutalmazta oktató-nevelő munkámat, mert a 47 évi tanítóskodásom alatt egyetlen analfabéta sem került ki a kezem alól. Egyben kulturális igazgatóként összesen 87 műsoros estet rendeztem. Volt egy ifjúsági és egy cigány színjátszócsoportom, és egy, amelyet házasembereknek indítottunk, valamint egy tánccsoportom, népdalköröm és az abban az időben kötelező agitációs művészbrigádom. Kétévenként néprajzi kiállítást szerveztem az itteni lakosok munkáiból, hogy megőrizhessük az ősi népi motívumokat. Mert Györffy István néprajztudós így ír: „A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá”. Ezért fontos a népi mesterségek, népi játékok összegyűjtése, felelevenítése és bemutatása. Ezt szolgálja a néprajzgyűjtés, amelyet szakszerűen kell végezni, hogy áttekinthetőbb, hiteles képet mutathassunk be népünk múltjáról a jelen és jövő nemzedéknek. Sajnos, ami a könyvkiadást jelenti, nagyon megtorpant az elektronikus sajtó hatására, pedig nincs olyan gyülekezet, ahol ne jelenteném ki: a szoba olyan könyv nélkül, mint az ember lélek nélkül! A fentiek mellett rendszeresen közli írásaim a Hargita Népe, a Közoktatás, a Székely Kalendárium, az Unitárius Közlöny és több más kiadvány. E hónap október 13-án az RMPSZ Országos Elnökségének Tudományos Tanácsa az Apáczai-díj elismerő oklevéllel értékelte sokrétű munkásságomat. Ezen irányú tevékenységemet ameddig erőm engedi, folytatni fogom, mert Szakály Dezső Tanító vagyok című versében megfogalmazottakat magaménak vallom, miszerint: „Tanító vagyok, magyar tanító / Másnak tán nem sokat mond e két szó / de nekem mindenem: maga az élet! / Múlt, jelen, jövő. Biztos ígéret / arra, hogy népem mellett állhatok / és dolgos embereket formálok.”

Szóval, nincs megállás! Még nincsen…

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Református létemre eddig másfél tucatszor vettem részt a csíksomlyói búcsún. A Csíksomlyói Szűzanya azt üzeni az erdélyi főpapok által a Csík, Székelyföld, Erdély, Csángóföld, a Részek, az anyaország, a határon túli területek, a nagyvilágban szétszóródott magyarság számára, hogy ezeréves kereszténységünk megtartása nemcsak vallási, hanem nemzeti feladat is. A pünkösdszombati búcsú a világ magyarságának a legfontosabb gyülekezőhelye, ahol a protestáns hívek is nagyon nagy számban vannak jelen. Mindannyiunknak szól a – több mint négyszázötven éves hagyomány alapján – Salvator-kápolna előtti keresztre vésett szöveg: „Isten! Tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben!”

A székelyudvarhelyi Balázs Árpád televíziós, rádiós szerkesztő új könyve* a környékbeli tűzoltók történetét foglalja össze. Ezzel a témával mindeddig senki nem foglalkozott, a kiadvány másfélszáz oldalán a szerző számos régi dokumentumot (fényképet, oklevelet, jegyzőkönyvet) is közöl. A nyomdából már kikerült munkáról a szerzővel beszélgettünk.

2010. március 12-én, Sárospatakon a Makovecz Imre tervezte A Művelődés Háza és Könyvtára belső folyosóján ünnepélyes keretek között népes közönség előtt hullt le a lepel arról az emléktábláról, amely hirdeti, hogy az épület nemcsak a helybéli közösség kulturális intézménye, hanem az EMKE Észak-Magyarországi Képviseleti Pontja is. 2020-ban a világjárvány miatt nem sikerült a tízéves jubileumon ünnepélyes rendezvény keretében emlékezni, ezért a sárospataki intézmény egy évfordulós kötet kiadását tervezi, amelyben az EMKE és Sárospatak több évtizeden átívelő kulturális kapcsolatairól jelennek meg írások.

Buchwald Amy

A munkahelyemre vezettem, és közben szokásomhoz híven a rádiót hallgattam. Azaz, az elmúlt pár évben már nem a rádiót, hanem podcastot. Podcastot? Igen, podcastot. A világhálón és a mobiltelefon elterjedése óta ez egy egyre népszerűbb műfaj. Tulajdonképpen egy hanganyag, amit az interneten érhetünk el, és akkor hallgathatunk meg, amikor akarunk.

Sándor József, EMKE

Sándor József ott volt az EMKE létrehozásakor, 1885-ben. Ő dolgozta ki a létesítendő egyesület alapszabály-tervezetét, titkáraként, majd főtitkáraként, később örökös alelnökeként úgyszólván mozgató rúgója volt mindannak, ami az egyesületben és akörül történt. Az első évtizedek az ő céltudatos fáradozása nyomán az építkezés évtizedei voltak: a művelődés körét szélesre nyitva az erdélyi, s kiemelten a szórványmagyarság megmaradását szolgálva. Az EMKE iskolákat, óvodákat, könyvárakat létesített, anyagilag is támogatva azokat, akik a műveltséget elvitték a nép közé, akik áldozatos munkásai voltak a tudásnak, s általa a felemelkedésnek. 

Az 1956-os magyar mártírok emléksírja Párizsban

1958. február 5-én a Fő utcai katonai bíróság épületében megkezdődött a Nagy Imre-per. 1958. június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte, továbbá halálra ítélte Gimes Miklóst és Maléter Pált. Másnap, június 16-án, hajnalban a budapesti Gyűjtőfogház udvarán mindhármukat kivégezték, majd holttestüket ugyanott eltemették. 

barót

Ahogy telik az idő, mind gyakrabban kapom magam az emlékek olyatén keveredésén, hogy bizonyos történésekről találgatom, azokat vajon iskolásként vagy kezdő tanárként éltem át. Ez a bizonytalanság abból adódik, hogy a baróti iskola számomra több rétegű élményanyag. Egyik rétege az iskoláskorom, amely 1956 nyarával zárult, akkor érettségiztem, a másik a tanári pályám ideje. Ez maga is rétegzett, mert amikor 1960-ban kihelyeztek Barótra, kollégája lettem jó néhány volt tanáromnak is. Néha nehéz eldönteni, hogy bizonyos események a volt tanáromhoz vagy a későbbi kollégához kapcsolódnak.

Akinek van jó táboros élménye – és itt most nem az ereszd el a hajamat típusú, korlátok nélküli táborokra gondolok –, az tudja, hogy ezeknek az eseményeknek a varázsát, a lényegét az együttlét, a találkozás, az ismerkedés, a közös programok, kirándulások, csapatjátékok, az éjszakába nyúló beszélgetések adják. Ez, ha lehet, még hatványozottabban érvényes a Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetsége, itt Erdélyben pedig a Georgius Aranka Társaság által szervezett ifjúsági táborokra, amit egyszerűen csak a mosolyok, a szeretet, a bizalom táborának szoktunk emlegetni, és ahonnan nem egy középiskolás vagy egyetemista ment úgy haza, hogy bevallása szerint több szeretetet és megértést kapott az egy hét alatt, mint otthon az osztálytársaitól egy egész év alatt. 

A Közösségért Alapítványt (Fundaţia Pentru Comunitate) 2008-ban, Kolozsváron alapították azzal a céllal, hogy hozzájáruljon a tehetség, a szorgalom, a tudás, a szolidaritás, a közösségben rejlő értékek kibontakozásához, egy élhetőbb és humánusabb környezet kialakításához. Az Alapítvány elnöke Gazda Árpád újságíró, a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítója, alelnöke Molnár-Bánffy Kata, kommunikációs szakember, aki több mint húsz év tapasztalattal rendelkezik a média, közigazgatási, politikai és üzleti kommunikációban. A kuratórium tagja Brîndușa Armanca újságíró, egyetemi tanár, valamint Ferencz Szabolcs, a Földgázszállító Zártkörűen Működő Részvénytársaság (FGSZ Zrt.) elnök-vezérigazgatója.

Balázs Bécsi Attila

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

" (...) a kulturális termék előállítása is pontosan olyan, mint a kertészetének: mindkettőnek megvan az eredete, ami a kultúrában az ötlet, a kertészetben pedig a mag. A kultúrában az ötlet és az ihlet önmagában semmit nem ér, ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, ha nem ölt testet színben, szóban, hangban, festményben, versben, zenében. A kertészetben, ös - szességében a mezőgazdaságban is így van: ott van a mag, ami ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, más szóval, ha nem kerül számára jó földbe, ha nem kap vizet, napfényt, táplálékot, akkor elsenyved, elpusztul. A két szakterület tartalmát tekintve valóban más, de logikailag teljesen egyforma. A mezőgazdaságban van egy állandó: a föld, ez az alap. A kultúrában, a közművelődésben is van egy állandó: az ember, a célközönség. De a mechanizmusok hasonlóak. "

Jósika Miklós szülőháza Tordán

Tordával kapcsolatosan többször elhangzott, hogy sok jelentős értelmiségit adott a világnak, de ezeket nem tudta megtartani. Így hát úgy döntöttem, hogy megvizsgálom ennek a megállapításnak a történelmi háttereit, és bemutatok néhány értelmiségit, aki a tudományok, irodalom és a művészetek terén alkotott, olyan embereket, akiknek életműve már lezárult.

Albert Mátyás

... ha jól belegondolok, már gyerekkoromban érződött a kultúrához, a művelődéshez ragaszkodás. A magyar identitás megőrzése és az itthon, a szülőföldön maradás ösztönzése is már serdülőkoromban jelentkezett, ami azután csak egyre jobban erősödött. Talán így kell születni, ez belülről jön, ezek mind erős és öntudatos belső érzések, amelyek később csiszolódnak, és a mindennapok rávilágítanak, rávezetnek arra, hogy tenned kell valami jót, valami maradandót.

Vannak csaták, amelyeket elveszítünk. Rájöttem. Ma bejöttem az irodába, és látom, hogy egyik kolléganőm fia ott ül az egyik széken. Hatalmas mosollyal ráköszönök a kis Danra, és ahogy a spanyol mondja, „no me paró bola”, rám sem hederített. Ha a felnőtt és az okostelefon küzd a gyermek figyelméért, abból mi ritkán kerülünk ki győztesen. Komolyra fordítva a szót, szeretnék kicsit foglalkozni azzal, hogy Latin-Amerikában hogyan fest az anya, apa és a gyermek kapcsolata, valamint azzal, hogy mi mindent képesek egymásért megtenni.

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.