Páskándi Géza Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, esszéíró, drámaíró és publicista 1933. május 18-án született Szatmárhegyen, majd 1995. május 19-én hunyt el Budapesten. Sok műfajú íróként otthon mozgott a vers, a dráma, a novella, az esszé és a regény világában, érdekelte a gyermekirodalom és a közírás is, emellett film- és televíziós forgatókönyveket, hangjátékokat, képverseket alkotott. A Digitális Irodalmi Akadémia 2011-ben posztumusz tagjává választotta.
2019-ben jelent meg Az intellektus méltósága1 című kötet, amely Páskándi Géza világról, emberről és művészetről alkotott esszéit tartalmazza. A különböző időszakokban, folyóiratokban, fórumokon megnyilatkozó műveknek, s a kéziratban maradt munkáknak ez volt az első átfogó gyűjteménye, amely az ezredfordulós évtizedek magyar létének és művészetének számos alapkérdését vetette fel. Ugyanakkor ez a válogatás nem terjedt ki a költő második alkotói korszakára, az 1963 és 1973 közötti időszakra, amely közvetlenül a politikai börtön utáni években bontakozott ki az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó hasábjain. Ez késztette az irodalomtörténész Cseke Pétert arra, hogy újraolvassa ezeket az írásokat, és megvizsgálja azok szövegkörnyezetét, amelyeket egyetemi hallgatóként és friss pályakezdőként még nem tudott a kellő összefüggések birtokában vizsgálni; végül pedig belefogjon a Beckett Erdélybe jön – Páskándi Géza második alkotói korszaka (1963–1973)2 című kötet megírásába. Erre utal is a szerző az előszóban: „Amire nem volt rálátásom egyetemi éveim, illetve pályakezdésem idején, az most »adta magát«. A mai olvasat nem mindennapi ajándékának tekinthetem az irodalomelméleti, irodalomtörténeti és különösen az »irodalomirányítási« összefüggések felismerését; annak az előnyét, hogy most folyamatában – in statu nascendi – érzékelhetem Páskándi műfajspektrumának a kialakulását és megszilárdulását; végigkövethettem, hogy a költői eszköztár, a prózanyelv, a dráma-szerkezet, az esszé befogadó tere miként vált alkalmassá időszerű mondanivalói érzékeltetésére.”
Páskándi Gézát az 1956-os forradalom várbefojtását követő megtorlás során 1957-ben letartóztatták, az állam és a közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték. A börtönbüntetést a Duna-delta egyik munkatáborában töltötte, míg végül 1963 februárjában elnöki kegyelemmel szabadult Salciáról. A szabadulásával kezdődik lényegében második alkotói korszaka, ugyanakkor a művész személyiségére és alkotói világára a börtönévek is óriási hatást gyakoroltak, amikor is az alkotás egyfajta lelki-szellemi „szökés” lehetőségét kínálta fel neki, így versek és verscsírák, novellák és novellaötletek, párbeszédek és jelenetek öltöttek formát elméjében. Volt rabtársának, valamint munkatársainak vallomásából részletesebb kép rajzolódik ki előttünk Páskándiról, akinek a börtönévek alatt beindult szellemi folyamatok készítették elő gondolatvilágának elmélyülését és írásművészete egyre látványosabb kibontakozását – úgymond második alkotói korszakának kezdetét. „Páskándi »második születéséről« írva Márkus Béla úgy látja, hogy a született költő a börtön után előbb novellistaként talált magára, aztán »lassan lírikusként, végül drámaszerzőként is elfogadtatta magát«” – fogalmaz Cseke Péter.
Amennyiben alaposabban betekintünk Páskándi alkotói világába, a műfajok színes kavalkádját fedezhetjük fel. Az egyes műfajok megjelenését követve Cseke Péter ezt a sorrendet jegyezte fel az 1965 és 1973 közötti Utunk-gyűjtemények első átlapozása során: karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese. „Amikor azonban a műnemeket tekintettem a rendszerezés alapelvének, nyomban szembetűnővé vált a tudatos műfajtörténeti beágyazottság mélyszerkezete” – fogalmaz a szerző.
Páskándi Gézára a kelet-európai abszurd irodalom egyik jeles képviselőjeként szokás hivatkozni, akinek alkotásai úgy feszegetik a lét kényes kérdéseit, hogy eközben nem szakadnak el térben és időben a konkrét létezéstől. Így szinte már magától értetődő, hogy a kötet mélyrehatóan tárgyalja Páskándi és az abszurd viszonyát. „Az a fajta színház, amilyet én szeretnék – olvashatta Dávid Gyula 1970. július 10-én –, nem abszurd, sokkal inkább abszurdoid. Az abszurd jelenség, a képtelenség, az észellenesség, a véletlenek uralma ott van a világban, a múltban, a jelenben, sőt a jövendő történelmében is, mint fájó, eszünket bontó lehetőség. Ezt a jelenséget szeretném a legpontosabban körülírni, mert szerintem a pontosság esztétikai kategória. Én nem igenlem az abszurdot, nem is kerget kilátástalanságba, de tudomásul veszem azt is, hogy egyetlen fegyverem van ellene; a precizitás: az értelem indulata” – fogalmazott Páskándi, amikor Dávid Gyula megkérte arra, hogy Az eb olykor emeli lábát című drámakötetének jóváhagyása során írja meg e sajátos drámaépítés filozófiáját. Amikor Páskándi kialakította a maga számára azt a műformát, amelyet abszurdoidnak nevezett el, akkor Ionesco, Beckett és Mrożek nagy európai irányzatához kapcsolódhatott – mindez pedig az akkori Romániában is elfogadott volt.
Az abszurdoiddal kapcsolatos látásmódjában a népi műveltség világképelemei a világirodalmi értékrelevanciákkal szervesülnek, majd ilyen paradoxonokat sorakoztat fel: „Mert ugyan mi más lenne a tündér- vagy varázsmesék temérdek metamorfózisos motívuma, a képtelen kalandok sora, mint az »abszurdnak« egy régebbi, naivabb formája. Sehol annyi képtelen, abszurd ötlet, helyzet és nyelvi fordulat, mint a népi fantázia játékos világában. Vajon az, ha a királylány békává változik, és ott brekeg minden este kedvese ablakában (sőt később még vissza is változik), mennyivel kevésbé »abszurd«, mint az, hogy Ionesco hősei rinocéroszokká változnak? Vagy ha már irodalomról van szó: Ionesco logikatanárának szofisztikája mennyivel képtelenebb, meghökkentőbb, mint Arisztophanész szofisztikusainak bolhaugrást méricskélő szorgalma a Felhőkben? Úgy véljük, cseppet sem. Mindkettő a művészi túlzás végletes kiterjesztése az ábrázolt valóságra.”
Páskándi élete végén írt önéletrajzi visszaemlékezésében ismét szóba hozza Homéroszt, akiért ugyebár hét város versengett, hogy eldöntsék, melyiknek szülötte: „De hát méltó is volt erre a versírásban »maratoni« költő. Csakhogy én százméteres futásokon indultam, s csupán négy város »jegyezhet«: Szatmárnémeti, Bukarest, Kolozsvár és Budapest. Életem négy alapvető – megvallott, vállalt s végül is áldott – városa.” Cseke Péter kötetéből ugyanakkor megtudhatjuk, hogy Páskándi sem szülőföldjétől, sem korábbi kisebbségi közösségétől nem szakadt el – ez a kérdés főként 2015-ben került újra napirendre, amikor odaítélték neki posztumusz a Magyar Örökség-díjat. A kérdésre, hogy mit köszönhet annak, hogy ilyen nagy költők szülőföldjén látta meg anyanyelvünket, Páskándi így válaszolt: „beleszámítva apám és anyám beszélt nyelvét, jó földijeim ízes szép beszédjét is, s a magam szomjú fogékonyságát – talán mindent.”
Amikor Páskándi megtudta, hogy Szatmárnémetiben tervezik a Vendégség színrevitelét, rögtön írt a társulat igazgatójának, majd áldását adta a vállalkozásra, s a darab tantieme-jét a szatmári Rákóczi Kollégium javára ajánlotta fel. „Méghogy elfeledni – töprengett 1994 nyarán a curriculum vitae írása közben. – Bolond volnál lemondani a legnagyobb gazdagságról, ami Istentől megadatott néked. (...) Arról a lélekről, kultúráról, amely mindig Európa legjobb régióihoz kötött (...) Ha egyáltalán van valami értékes bennem azon kívül, hogy mások kultúráját, lelkét becsülő magyar vagyok – az épp erdélyiségem (...) és ezek összetartoznak. Széttéphetetlenül.”
Páskándi könyvszerkesztői tevékenységéről, a modernségről alkotott elképzeléseiről, 56-hoz fűződő viszonyáról is többet megtudhatunk a kötetből, valamint arról, hogyan tört lándzsát az ifjú, az akkori irodalmi körökben még kevésbé ismert Dsida Jenő felett. Magyarázatot találunk Páskándinál arra is, hogy a mindennapi nyelvünk elemei hogyan válnak nyelvi párlatokká a költészetében. „Egyszerre akarja megragadni a szín- és hangulatárnyalatokat, a konkrétat és az elvontat, az észjárás működését és a képzelet világát. Szeretné, ha olvasói értenék ezeket az átjárásokat, hogy követni tudják költői sugallatának »világmegtoldó képzeletét«” – fogalmaz Cseke Péter.
A kötet sorra veszi Páskándi Géza második alkotói korszakának megannyi aspektusát, Cseke Péter olvasmányos stílusban vezet körbe minket a művész izgalmas és szerteágazó belső labirintusában. Eszmefuttatását, kijelentéseit, megállapításait részletesen dokumentálja, számos munkából idéz, valamint kontextusba helyezve értelmezi a szóba hozott, vagy inkább megelevenített Páskándi-műveket. Ezen felül a szerző a körbejárt időszak jelentősebb eseményei mellett sem megy el szó nélkül, így megismerhetjük jobban azokat az éveket, amikor enyhült a diktatúra szorítása, majd új magyar intézmények jöhettek létre, és körvonalazódott a személyi kultusz időszaka, amely a nyolcvanas évek közepére több magyar intézmény megszűnését hozta magával.
A függelékben megtalálhatók Páskándi Géza erdélyi munkásságának könyvészeti adatai is: megjelent kötetei, saját vagy álnéven publikált műfordításai, az ankétokon és kerekasztal-értekezleteken elhangzott gondolatai, a periodikákban és folyóiratokban megjelent versei, színművei, esszéi, eszmefuttatásai és jegyzetei, valamint novellái, elbeszélései, karcolatai, tréfás meséi és paródiái; továbbá a vele készült beszélgetések jegyzéke, valamint a Páskándiról született írások listája is elérhető a függelékben.
Jegyzetek
1 Az intellektus méltósága. Válogatott esszék. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2019.
2 Cseke Péter: Beckett Erdélybe jön – Páskándi Géza második alkotói korszaka (1963–1973). Polis Kiadó, Kolozsvár, 2021.
