Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Mezőség és művészet

A Mezőség eredetileg földrajzi fogalom. A Kárpát-medence közepén elterülő mintegy 6000 négyzetkilométeres, alig körülhatárolható, dimbes-dombos területet nevezik így. Két folyó övezi: keletről és délről a Maros, északról a Szamos. De egyetlen nagyobb vízfolyás sem keresztezi. Nagyobb települések, városok csak a szélén vannak: nyugaton Kolozsvár és Torda, délkeleten Marosvásárhely, keleten Szászrégen, északon Beszterce és Dés. A területegységnek két fő jellemzőjét tartották számon századokon át: kitűnők a szántóföldjei, ősztől tavasz végéig útjai szinte járhatatlanok. Ez utóbbihoz az is hozzájárult, hogy ott a kő ritkaságszámba megy. Elkerülték a főbb országutak, de még a vasút is alig érinti. Egyes vidékein halakban gazdag tórendszer alakult ki. Terjedelmes nádasok tették titokzatossá tájait. Erdői alig-alig voltak. A gyér lakosságú vidék jó része a 18. századra nagybirtokosok kezébe került, akik aztán itt-ott kastélyokat, udvarházakat emeltek, s főleg nyaranta onnan irányították a mezőgazdasági munkát. Ősszel vadászatokat rendeztek. Aztán behúzódtak valamelyik nagyvárosba átmulatni a telet. Fogalomszámba ment a Bánffy, Bethlen, Teleki, Kemény, Kornis, Ugron, Wass családok itteni kastélya, parkja, mintagazdasága. De az ő lelkükön szárad az is, hogy nem elégedtek meg a helybéli munkaerővel, egyre másra telepítették be a román családokat a birtokok megdolgozására, s ez vezetett a mai helyzethez: a magyarságot faluk sorában rendre asszimilálták. Magyar szempontból ma nagyon találó Makkai Sándornak egyik ide kötődő regénycíme: Holttenger.

Nem turisztikai fogalom ez a vidék. Erdélyben felkeresik Kalotaszeget, Torockó környékét, a Székelyföld tájegységeit, a szász városokat és templomerődöket, de mezőségi nézelődésről alig hallani. Pedig itt is van néhány néprajzilag érdekes, még mindig magyarságát őrző falu (Magyarszovát, Szék), néhány romjaiban is impozáns kastély, és sok régi templom, amelynek már elfogyóban a hívei. A mezőségi népművészet kincseinek megmentéséért és tudatosításáért sokat tett Kallós Zoltán és alapítványa. Mára tudatosodott is, hogy az itt élő magyar szigeteket támogatni kell, a még menthető műemlékeket restaurálva hasznosítani kéne, a jövőnek megőrizni.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. Albummal társítva szép kis kötetbe gyűjtötte eredményeit.*

Először a régebbi múlt emlékeiről gyűjtött össze csokorra valót, főleg a templomokból. Néhány templom megőrzött a mészréteg alatt középkori falfestményeket biblikus jelenetekkel.Van egy festett kazettás mennyezetű templom is Tancson. Kincsekben leggazdagabb a szamosújvári két örmény templom. A székesegyházban a Rubensnak tulajdonított Keresztlevétel című festményt őrzik. A Salamon-templomot 1841–42-ben festette ki Gábrus Zakariás. Több mint tíz mezőségi templom büszkesége a Sipos Dávid-féle késő reneszánsz stílusú kőszószék. Az elpusztult kastélyok és kincseik számbavételét a bonchidai Bánffy-kastéllyal lehet kezdeni, s folytatható a sor a válaszúti Bánffy-, az árokalji Bethlen-, a pusztakamarási Kemény-, a cegei Wass-, a szentbenedeki Kornis-kastély kincseivel. Még szerencsés eset, ha maga az épület napjainkig fennmaradt.

Az úri műkedvelők és főúri gyűjtők világába vezet el egy újabb fejezet, vagyis a 19. és 20. századok fordulójára. A septéri kúriájában élt, de Kolozsvárt is házzal rendelkezett bölöni Sikó Miklós (1818–1900), aki az úri életmód mellett is igen tehetséges festőművész volt, számos portréja maradt fenn. 1859 táján vendégül látta Vastagh György festőművészt, együtt is dolgoztak. Különösebb esetnek számít gróf Teleki Géza (1881–1937) története. Az 1906-ban megörökölt alsózsuki kastélyban rendezte be otthonát. Maga is Budapesten a Mintarajziskolában tanult s festegetett. Különösen a fővárosi Művészház Egyesület nagylelkű támogatójaként kapta a „festők grófja” elismerő címet. Hozzájárult kolozsvári és nagyváradi kiállításaik megszervezéséhez. Kastélyában vendégül látta Rippl-Rónai Józsefet, s ez megfestette a nagyra értékelt Zsuki kastély című képét. Vendége volt Medgyessy Ferenc szobrászművész is, aki egy monumentális kerti vázát faragott a grófnénak ajánlva. Aztán jött az 1921-es román földreform, amely – egy szerencsétlen vállalkozással társulva – nyomorba döntötte a grófot. Ezután kezdett igazán festeni, 1930-ban egyéni kiállítását is megrendezték Kolozsvárt. Egy másik művészkedő arisztokrata Bánffy Ádám (1847–1887) báró volt. Az 1870-es évek végén átépíttette válaszúti kastélyát. Ennek díszes ebédlőtermét a maga faragta bútorokkal, saját készítésű fajanszkályhával látta el. A domborműves kályha egyik példányát Ferenc József királynak ajánlotta fel, s az a gödöllői Grassalkovich-kastélyba került. A válaszúti kastély kincsei a frontátvonuláskor elenyésztek, de ebédlőjének faragott bútorzata és kályhája csodával határos módon megmaradt, s most fölújításra vár. A mezőzáhi Ugron-kastélyt ábránfalvi Ugron István (1862–1948) diplomata emeltette Pákei Lajos tervei szerint 1908 és 1912 között. Ide gyűjtötte családi portrégalériája mellé a régi festményeket, ötvösmunkákat, fegyvereket. Persze kolozsvári házában is halmozta a kincseket. Amott a helybéliek, emitt az új világ potentátjai hordtak szét mindent. Ugron a szegényházban halt meg.

A Mezőség peremvidékén fekvő Désen alakult ki először valamelyes művészi élet az 1910-es években. Az itteni Állami Főgimnáziumban Budapesten képzett rajztanárok oktattak. Közülük az 1915-ben ide kinevezett Szopos Sándor (1881–1954) 1916-tól rajzkurzusokat szervezett, tehetséges tanítványaival külön is foglalkozott. Majd 1920-ban a város műkedvelő román polgármestere támogatásával „szabad festőiskolát” létesített, sőt a sétatér korcsolyapavilonjában külön műtermet is kapott. Legtehetségesebb tanítványa Dési Huber István lett. Miután az iskolát bezárták, 1934-ben Szopos Sándor Kolozsvárra költözött, ahol a Piarista Főgimnázium tanára lett.

A mezőségi táj fanyar festőisége címet viselő fejezet a két világháború közt a tájhoz kötődő nagy és kis festőművészek számbavételét tartalmazza. Az első nagy tehetség, az olasz–szerb származású Tasso Marchini (1907–1936) tüdőbaját próbálta gyógyíttatni ezen a tájon, s közben több képén meg is örökítette azt. Incze János (1909–1999) 1935-ben költözött Désre, s egy életre eljegyezte magát a várossal és a tájjal, olyannyira, hogy idővel a város nevét családnevéhez csatolta. A kisváros csetlő-botló embereit is groteszk képekben örökítette meg. Mohi Sándor (1902–2001) alig két évvel később Szatmárról érkezett Désre, s itt a gimnáziumban tanított, s közben a sétatéri műteremben oktathatott is. Számos tájképe született itt. 1949-ben a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola tanárává nevezték ki, de csak 1955-ben vált meg dési lakhelyétől. Kovács Zoltán (1913–1999), a kolozsvári Főiskola megszervezője és első rektora budapesti felkészülés után kapott tanítói kinevezést a Dés melletti Kodorvölgybe. Az itt festett képekből rendezte első, 1943-as kolozsvári kiállítását, s ez hozta meg számára az elismerést. A világháborús frontátvonulás után gyalogolt be Kolozsvárra, hogy végleg oda telepedjék. Simon Béla (1910–1980) a Déshez közeli Kaplonyban gazdálkodott és festett az 1930-as években. A világháborús menekülés után Magyarországon maradt, ott vált országos hírűvé. Munkássága, képei révén kötődik a tájhoz még az Auschwitzba deportált Lázár Éva, a felesége révén itt nyaraló Tóth István, a női festőiskolát alapító Csoma Ilona, a Székelyföldről származó Orbay Zsuzsa, sőt még a mezőségi témájú metszetekkel illusztráló Kós Károly is.

Egy rövid fejezet az 1940-es évek művészeti életébe nyújt betekintést, amikor Incze János vonzásában kialakult a dési társaskör. Az írók, képzőművészek, muzsikusok itt gyűltek össze és beszélgettek, zenét hallgattak. Mindnyájan Kolozsvár felé tájékozódtak. Nagy esemény az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1942 októberi dési vándorgyűlése, amikor a mezőségi művészek alkotásaiból tárlatot szerveztek. 1945 őszén még Marosvásárhelyen is rendeztek egy csoportos kiállítást, de aztán a dési művészeti élet szétrobbant, s ebben nagy szerepe volt annak, hogy Incze Jánost az új rendszer ellenségének kiáltották ki.

Két olyan jeles művész következik, akik ugyan a Mezőségről indult, de már Budapesten szerzett elismertséget. Az egyikük Dési Huber István (1895–1944), a Szopos-féle dési festőiskola tanítványa, aki egy 1926-ban Désen rendezett kiállításon mutatkozott be, de aztán Budapesten élt és alkotott. A désiek figyelemmel követték pályáját, s ő is néha hazalátogatott. Barcsay Jenő (1900–1988) a mezőségi Katona faluban született, 2009-ben a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság emléktáblával jelölte meg a szülőházat. Őt iskoláztatása elsodorta Kolozsvárra, majd Nagyenyedre. Az akadémiai tanulmányokat már Budapesten folytatta. Gyerekkori tájélményei idős koráig fel-felbukkantak. Rokonsága továbbra is a mezőségi tájon élt, s 1940 után gyakran meglátogatta őket. 1980-ban még a Korunk Galériában is kiállított.

A második világháborút követő kommunista rendszerben a művészetet felülről akarták irányítani. Ilyen kezdeményezés volt a „kultúrát vidékre” jelszóval, négy helyiségben, Kackón megnyitott tárlat. A legjobb kolozsvári művészek önkéntes felajánlásából állott össze a nívós gyűjtemény, de látogatói alig akadtak. 1971-ben a dési főtéri templom támfala körüli öt egymásba nyíló helyiségben rendeztek be kiállítóteret, itt is több mezőségi témájú tárlatra került sor. Ekkoriban felfigyeltek a néprajzi jellegzetességek művészi megörökítésére. Makár Alajos például az 1970-es évektől a széki színkavalkádot festette meg. Wagner Péter építész és festőművész 1990 után tervszerűen járta be a Mezőség falvait, s minden műemléket, népi építészeti, néprajzi tárgyat megörökített. Az ő kezdeményezésére és illusztrációival született meg a Művelődés folyóirat gondozta ötszáz oldalas Mezőség című gyűjteményes tanulmánykötet 2010-ben. Ez az az időszak, amikor egyre többen figyeltek fel a Mezőség pusztuló tárgyi és szellemi kincseire.

Az utolsó fejezet a kultúrtörténet nyomába szegődik. Mi maradt meg az állami, közösségi támogatással létre hozott műalkotásokból. Szomorú a leltár. Az 1876-ban kialakított Szolnok-Doboka vármegye székvárosa Dés volt. Itt díszes városházát és megyeházát emeltek. Ezekben az államférfiak megfestett portréi mellett a helyi tisztségviselők arcképei is helyet kaptak. A megyeházán látható volt Pállya Celesztinnek A cserhalmi ütközet 1070-ben című tekintélyes méretű festménye. Ezek az alkotások mind elpusztultak. A cserhalmi ütközet emlékére utóbb 1995-ben állították fel Cegőtelke határában Kolozsi Tibor nagyméretű emlékművét. Volt Dés főterén egy millenniumi turulmadaras emlékoszlop is. 1919-ben a madarat leverték, majd az oszlopot is eltakarították. Csodával határos módon a ferences templom kapuzatán megmaradt a Roth Miksa tervezte mozaikkép, mely Szent Ferencet ábrázolja hátterében Assisi városával. Újabb keletű művészi emlék­alkotások szintén találhatók Désen és a Mezőségen. A legismertebb a deportált zsidók emlékét megörökítő, a zsinagóga elé felállított, Izsák Márton alkotta szoborcsoport. Teke községben a közelben elhunyt Barcsay Ákos fejedelem emlékére 1907-ben feliratos kőoszlopot emeltek. Ezt aztán a hatalomváltozáskor ledöntötték, eltüntették. De még az az emlékmű sem maradt fenn, amelyet a román parasztok állítottak a jobbágyfelszabadítás emlékére épp a református templom elé. Újabb, máig álló emlékmű az 1437-es bábolnai parasztfelkelésre emlékeztet Alparét határában, ezt Kós András készítette. Szamosújvár sétaterét 1967-ben Szervátiusz Tibor vörösrézből alkotott, három lányt ábrázoló táncoló nimfák kútjával díszítették. A 2000-es évek elején a fémtolvajok talapzatukról lefűrészelve lopták el őket. Újabb alkotás még a megye 1940-es évekbeli főispánjának, gróf Bethlen Bélának a mellszobra (1994) Bethlenben a református parókia udvarán.

A szerző megállapítja, hogy a Mezőség feltérképezése, fölfedezése csak igen megkésve történt, főleg a rossz útviszonyok miatt. Kutatták már a flóráját és faunáját, földgáztartalékait, építészeti műemlékeit, régészeti kincseit, tárgyi és szellemi néprajzát, nyelvjárásait. Művészetének bemutatására ez a kötet vállalkozik első ízben.

A kötet szerves részét képezik a szövegközti fényképek, valamint az albumba gyűjtött reprodukciók. Sikó Miklós, Szopos Sándor, Incze János, Tasso Marchini, Mohy Sándor, Kovács Zoltán, Simon Béla, Dési Huber István, Barcsay Jenő, Wagner Péter és Makár Alajos színes képeiben gyönyörködhetünk. Szerencsés ötlet volt a könyv kötéstáblájának belső oldalát és előzéklapját Wagner Péter 2010-es Mezőség-térképével betölteni. Ez minden mezőségi értékről és látnivalóról tájékoztat.

E sorok írójának székely eredetű családja több mint egy századon át a Mezőségen élt és volt birtokos. Néhány sírt, egy templomi emléktáblát, egy címeres udvarházat s valamennyi földet hagytak maguk után. És sok fényképet a társas életről, a vadászatokról, a boldog békeidőkről. Festmény is lett volna, majdnem egy tucat, néhányuk éppen a rokon Barabás Miklóstól. De 1944-ben rátaláltak a titkosan befalazott képekre, kilőtték szemüket, elszabdalták ruhájukat, eltüzelték rámájukat. A menekülésből hazatérők csak romokat találtak. Majd másfél évtizedig a kényszerlakhely vált osztályrészükké. Ezek fényében jólesik arról olvasni, hogy művészet is termett ezen a földön, s legalább megörökítve látni azt, ami már elpusztult.

 

*Murádin Jenő: Mezőségi magyar paletta. Tinta Könyvkiadó, Árkos, 2020. 79 p.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.