Hogyan függ össze az egyéni sors a történelmi változásokkal? Hogyan kuszálódik össze politika és személyesség? Schein Gábor regénye* többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ. De legalább ennyire benne van a kötetben az őrület, az egyéni identitás szakadásokkal teli mintázata, a múlt súlyos terhe. Számos kérdést sűrít magába ez az amúgy vékony regény, mindegyik kérdéskör akár egy-egy külön könyvet is megérdemelne.
Az értelmezők között megoszlanak a vélemények arról, hogy a regény mennyire tudja elvarrni felvetett szálait. Az viszont tény, hogy a regény egészét belengi valamiféle titokzatosság, a személyes múltra vonatkozó nyomozás rejtélyessége. Tudjuk, a közép-európai narratívákban a múlt identitáshordozó tényező, amikor is a múlt megértése, „bevallása” utat mutat saját jelenünkhöz. Persze szükségszerűen a múlt elakadtsága, traumatikussága az, ami értelmezés után kiált. Így van ez a regényben is: a szereplők saját, valahol elakadt élettörténetüket, ezáltal saját identitásukat igyekeznek felgöngyölíteni.
Hogy magára a történetre is rátérjünk, az dióhéjban a következő: Grönewald úr, a svéd diplomata 1956 után egy ausztriai menekülttáborból kimentett-elhozott egy hároméves magyar gyermeket, akit aztán örökbefogadott fiukként neveltek fel feleségével Svédországban. A fiút, Ervint helyét nem találó, ingatag személyiségű férfiként ismerjük meg a regényben. Felesége halála után Grönewald úr nyomozásba kezd, arra kíváncsi, ki lehetett gyermeke anyja, mi volt a sorsa. Utolsó tetteként – ugyanis súlyos rákot diagnosztizáltak nála – még fel akarja deríteni családját mintegy kárpótlásként az elhallgatott múltért. Emiatt 2006 őszén Pestre látogat, hogy az édesanya múltjának nyomára bukkanjon…
2006-ban járunk tehát a regény jelenében, amikor is ez a jelen minden, csak nem a múlt szabatos megértésének nyugalmas terepe. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (ismertebb nevén a „Lipótmező”) bezárását megelőző zavaros, vészjósló légkörében ez a nem tudni (mi?) lesz hangulat már az őrület előszele. Maga a tett, az egy tollvonással megszüntetett intézet, nemcsak konkrét, de szimbolikus is, abban az értelemben, hogy az őrület és normalitás között a határok eltörlődnek.
Múlt és jelen történetszálai az Intézet gyújtópontjából sugároznak szét. A Bíró doktornő – akit Grönewald úr levélben keres meg – segítségével felkutatott kórkép az ’56-os menekülttáborból elhozott Ervin anyjához, a zsidó kommunista Stiller Anna betegségéhez vezet vissza. Ez a kórkép az egyetlen valós kordokumentum, ami köré a regény felépíti fiktív világát. Mekkora ellentét feszül a szabatos diagnózis (paranoid skizofrénia) és a burjánzóan önálló életet élő betegség között! A kórkép lezár, kategorizál – és ezzel együtt ítéletet is mond. Azonban a kórképet olvasó Bíró doktornő meglátása kulcsfontosságú a regény szempontjából: „tudta, hogy a kórrajzok sokszor a személyesség, a politika és a pszichiátria találkozásait dokumentálják, és ezek a találkozások nem mindig szerencsések.” A betegség pontos leírásából az derül ki, hogy a paranoid skizofrénia valójában az egyén alkalmazkodási képtelensége az egymást váltó ideológiákhoz. Ervin anyjának tévképzetei: az agya helyére ’56 óta befészkelt Gép, ami átvette az irányítást gondolatai, álmai fölött a politikai hatalom irracionálissá nőtt torzképe. S mint ilyen a hatalom felé tart tükröt – a hatalom őrületének egyetlen lehetséges reakcióját mutatja meg: a betegségét.
A regényben fontos szerepet játszanak az írott dokumentumok: a személyes okmányok, levelek, kórrajzok. Nem elsősorban abban az értelemben, hogy konzerválják a múltat, hanem inkább feltépik az elfelejtett-eltemetett történeteket, és szembenézésre kényszerítenek, hogy aztán az olvasó számára világossá váljon: a személyes múlt túlmutat a dokumentumokon. A kapcsolatok illékonyságát nem lehet tárgyakba, de még látványokba, rituálékba sem merevíteni. Ez lepleződik le Grönewald úr gyűjtőszenvedélyében – a menekültek hátrahagyott tárgyai köré különböző történeteket költ –, amik valójában emberi kapcsolatainak pótlékai. És ha már itt tartunk, az emberi kapcsolatok azok, amelyeket hiányként mutat be a narrátor finom elhallgatásokra, rezdülésekre figyelő nézőpontja. Bizonyítékául annak, hogy nemcsak hűvösen távolságtartó ez a narráció, de képes az olvasóhoz közel hozni mély tartalmakat anélkül, hogy leleplezne. Egyszerre tartja fenn a detektívtörténet szétszálazó izgalmát és a „mély”, esszéisztikusan elemző hangot. A detektívtörténet hangjára példa a regény első fejezetének első mondata, ami ennek a nyomozásnak mindjárt a kellős közepébe röpít. „Grönewald úr tíz nappal a halála előtt üzenetet küldött Budapestre Bíró doktornőnek, hogy haladéktalanul szálljon repülőre, és anélkül, hogy utazása céljáról bárkit értesítene, azonnal keresse föl”. És a mélyenszántó, elemző hangra Grönewald úr tetszetős, akár még igaznak is tűnő, ideológiákba csavart boldogtalan házassága: „A világ törvényeit, amelyben élnek, és amelyben felnőttek, akkor is a gyilkolás törvényei irányítják, ha ez nem is minden pillanatban látszik. Ez a világ megtűri ugyan a személyes boldogságot, de csak azért, hogy a legváratlanabb órában kegyetlenül csúfot űzzön belőle, mégpedig joggal. Boldogságát senki sem keresheti a törvényeken kívül, akkor sem, ha egy olyan szélvédett helyen él, mint Svédország, csakis a törvényeken, a gyilkolás törvényein belül. Ilyen kifinomult és bonyolult magyarázatokkal tették felelőssé boldogtalanságukért a világ állapotát.”
Azonban van a regénynek egy olyan rétege is, amikor a nyelv nem lélektani mélységek után kutakodik, nem okoskodni akar (mert néhol túl okos ez a regény), inkább engedelmesen idomulni a bizonytalansághoz. Példaként álljon itt Bíró doktornő zaklatott életének egy hosszú idő utáni első csöndes délutánja. Ez a képzeletvilágba szétterülő délutáni csend, aminek, szintén testekre, tárgyakra, enteriőrökre van szüksége. Lehetne ez a csend az intézeti bezárást követő új kezdet nyitánya, valamiféle tiszta lappal indulás, de – számomra legalábbis üdítően – mégsem az. A csend csend marad a maga értetlenségében, és a felmerülő kérdések ezt az értetlenséget teszik még egyértelműbbé. „Bíró doktornőt valami mégis megzavarta az olvasásban. A csönd. A csönd, amely nem a táj csöndje volt, nem a láger lélegzésének szüneteiben vette birtokába a távoli kilométereket. Ez a csönd benne ébredt, a fülében, a homloka mögött, a kezében.(...) Hogy lehet, hogy most senki sem hívja? Senki nem keresi. Hogy lehet az? Ezek szerint mégsem volt olyan fontos a többiek számára, mint hitte? Ivott a teából, de most nem ízlett neki annyira. Lehet, hogy inkább fekete teát kellett volna választani. Szikárabb, egyértelműbb ízt.”
Lehet, hogy a megidézett svédországi enteriőrökben is ugyanez a csönd lappang? A könyv borítóján első látásra szokatlan, meglepő a csupa nagybetűs, névelő nélküli cím. Egy lokalizálatlan, emberi arcot nélkülöző valamiféle átfogó „svédség” tűnik szembe nagy sárga betűkkel. Ugyanakkor minden tetszetős észak-mítosztól is elhatárolódik a regény. Enteriőrjei, közelképei: a hódarás utcarészlet, a kissé szűkös játszótér, Ervinék célszerűen berendezett polgári otthona bármilyen hazai közegbe is odaképzelhető. A könyv borítója ugyanakkor valamilyen otthonos, védett idillt ígér. A könyvet elolvasva már inkább az tűnik fel, hogy az ablakpárkányra kitett cipók milyen egyedül vannak.
S ha már képekről esett szó, nem mehetünk el szó nélkül a regénybe ékelt fényképek (Szőcs Petra munkái) mellett, amelyek szerencsésen idomulnak a szöveg szemérmes, bensőséges nyelvéhez. Nem illusztratívak, nem nagy hangon demonstrálni akarnak, inkább a regény mellett egy másik, immár képi narratívát kívánnak fenntartani, amihez a történet egy-egy momentuma asszociatívan hozzákapcsolható. Talán annyit bizonyítva mégis, hogy a regénnyel felébresztett világ tágabb (lehet) a végigvitt történetnél – amit a végén mégiscsak le kell zárni.
* Schein Gábor: Svéd. Pesti Kalligram Kft. kiadó, 2015
