Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„A szenvedés is a nemzeti örökség egy formája”

Ha ti kitartotok tanításom mellett, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz titeket.” (János 8:31–33)

Írásunk jeligéjét nem mi választottuk, hanem egy megrázó, rettentő korszakot idéző, szenvedésektől terhes, súlyos időkre emlékeztető könyv* szerzői. Benne a történelem golgotás léttörténeteiből kiragadott, de tőlünk csupán karnyújtásnyira lévő, alig hat évet felölelő időkeretbe foglalt szenvedéstörténet ölt testet, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az igazság föltárása, megismerése hozzásegít, szabaddá tesz bennünket, hogy méltó módon emlékezzünk és emlékeztessünk a poklok poklára, arra, amivé a máramarosszigeti börtönt a kommunista diktatúra tette.

Az 1896–1897-es években épült fegyintézet egy volt a sok közül: a köztörvényes bűnözők elszigetelését, a társadalom nyugalmának, békéjének megóvását szolgálta. Ha az marad, manapság senki sem beszélne, senki sem tudna róla. De 1945 után bekövetkezett Románia történetének leggyászosabb korszaka, amelyben az 1947 és 1955 között a politikai okokból, koncepciós perek vagy csupán belügyminisztériumi rendelkezések áldozatainak lett „elkülönítő és elszigetelő” helye, „sajátságos fegyházintézete”, az ide hurcoltak kálváriája: miniszterelnökök, történelmi pártok elnökei, a Román Nemzeti Bank kormányzói, volt miniszterek és államtitkárok, történelmi egyházak főpapjai és papjai, a beszolgáltatásokkal és a kollektivizálással szembehelyezkedők, a diktatúrával szembehelyezkedő értelmiség… lett „lakója” az itteni celláknak, közülük sokan itt lelték halálukat, földi maradványaik ma is ismeretlen sírokban nyugszanak.

Az itt szenvedők túlélői a kegyetlen bánásmódon túlmenően, szenvedésük stációi közül hármat emeltek ki: „éhség, hideg és elzártság” volt az, ami minden kínt felülírt. A betegségben szenvedőkre adott orvosi válasz: „A gyógyszerek hasztalanok, hagyjuk, a természet hadd dolgozzék.” A természet? Mily álságos vélekedés! Ez okozta a nagyarányú halandóságot: „1950 májusa és 1955 júliusa közötti időszakban megközelítőleg 200 személyiség közül 53, azaz több mint a negyede meghalt”.

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Ana Blandiana utal arra, miszerint „a szenvedés is a nemzeti örökség egy formája”, amiről megfeledkeznünk nem szabad. Az emlékmúzeum megalkotóit kettős szándék vezérelte: „…a kommunista elnyomásnak szentelt múzeum létrehozásának ötlete az áldozatok szempontjából nemcsak egy titkos törvényekkel és okkult létesítményekkel rendelkező társadalom működési mechanizmusainak feltárása céljából született meg, hanem inkább az új generációk számára, a múlt felfedezése által, a jelen maradványainak felismeréséért jött létre. A kollektív emlékezet rekonstrukciója számunkra nemcsak a múlt egy feltárási eszköze volt, hanem a megértésé és a jövő alakításáé.”


Áldozatok menete. Aurel Vlad szobrászművész alkotása a múzeum udvarán

Romulus Rusan tanulmánya megrendítő és bőséges adattárra alapozva vezet végig bennünket a szenvedés stációin. Alapvetése: „a kommunizmus (…) nem volt más, mint az elnyomás”, amely, szovjet mintára, „bevezette a testi és szellemi gyilkosságot, mint saját életben maradásának taktikai eszközét”. Kíméletlen, egyenlőtlen harc volt a társadalomra rátenyerelő hatalom és az általa ellenségnek minősített, tehetetlen és kiszolgáltatott társadalmi rétegek, személyek között, a pribék és az áldozat között. És sorra jöttek/kerültek „a háborús bűnösök és az ország katasztrófájának felelősei”, „a fasizmussal vádolt történelmi pártok, katonák, tisztségviselők”, „az imperializmus javára kémkedők”, „az ellenzéki pártok tagjai, szimpatizánsai”, „gazdasági bűnelkövetők, szabotőrök”, „történelmi egyházak papjai”, „az egészségtelen szociális származásúak”. Megtorlandó véteknek számított „a munkásosztály elleni tevékenység”, „a feljelentés elmulasztása”… A hatalom megfogalmazta „bűnlajstrom” sora hosszú, nagyon hosszú volt, a terror áldozati tízezres nagyságrendben kerültek börtönbe, kényszermunkatáborba, ítélettel vagy anélkül. És nem volt elég az éhség, a hideg, az elszigeteltség! Mindennapos volt a megalázás, a kínzás, a verés. Széles rendet vágott, aratott a halál. Csupán Máramarosszigeten névtelen sírban nyugvók százai közt négy püspök miniszterelnökök, miniszterek, államtitkárok, tudósok, a szellemi élet jelesei „gyarapítják” a kommunista rendszer mártírjainak táborát. És Máramarossziget korántsem maradt a szenvedés „szigete”! A sorba oda kívánkoznak a börtönhálózat többi gyászos emlékű helyei: Nagyenyed, Szamosújvár, Piteşti, Râmnicu Sărat, a Duna–Fekete-tenger-csatorna… A szenvedés krónikájának része volt a kitelepítettek tízezreinek sorsa, az otthonaikból elüldözöttek, „kötelező lakhelyre” hurcoltak ezrei. Újabb és újabb terrorhullámok voltak hivatottak a leszámolásra, a megfélemlítésre. A hatalomnak azonban meg kellett tapasztalnia, hogy a társadalom mélyén tovább élt a szabadságvágy. A tiltakozások lángja lobbant fel a Zsil-völgyi bányászok 1977-es, a brassói munkásság 1987-es megmozdulásában, a másként gondolkodók mind bátrabb megnyilatkozásaiban. És eljött a leszámolás órája is: 1989.

A máramarosszigeti börtön ma „60 teremből álló múzeum a kommunizmussal szembeni ellenállás áldozatainak emlékére szentelt emlékközpont, (…) ahol a látogató megkapja a szükséges adatokat annak érdekében, hogy megértse ezen történelmi időszak összetettségét és drámaiságát, az 50 évig tartó kommunista rendszerbeli Romániában és a többi kelet-európai államion belül”. És nemcsak a tárgyi bizonyítékok képében, hanem a zord falak sugallta, testet/lelket sorvasztó kisugárzásba. Az ide látogatók – kutatók vagy turisták – szemléletes, érzékletes képet kapnak egy embertelen, elnyomó rendszer természetrajzáról. A tematikus termek – térképek terme, a piteşti jelenség, a püspökök terme, a magyarországi ’56-os forradalom, nők a börtönben, emlékező és imahely, börtönök Romániája… – egy időben lokális és országos jellegűek, szemléletes, megrázó vizuális dokumentumai annak a kornak, amelynek korifeusai nem átallották azt a világ legtökéletesebb rendszerének nevezni.

Máramarossziget gyönyörű természeti környezetben fekvő, gazdag történelmi és szellemi múlttal rendelkező város, különböző nyelvű népek és kultúrák találkozó helye. A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatai Emlékközpontjának létrejötte a várost nemzetközi viszonylatban is ismertté tette, amely az Elie Wiesel-házzal szentesíti „a két, XX. századot megbélyegző totalitarizmust – az emberiség történetében előzmény nélküli bűncselekményekért felelős fasizmust és kommunizmust”.

A dokumentumkötet fotóanyaga a szövegekkel összhangban, azt kiegészítve és gazdagítva, a vizuális látvány eszközével segíti a múlt megismerésére törekvőket. A nagybányai Pinter Visual könyvterve, a budapesti Prime Rate nyomda igényes munkája alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy a Electro Sistem 2019-es albuma méltó folytatása legyen az eddigieknek.

 

*Az emlékezés mint igazságszolgáltatás – A Máramarosszigeti Emlékközpont, a romániai kommunista megtorlás története. A kiadvány támogatója: Electro Sistem; Felelős kiadó: Blaskó István, Nagybánya, 2019

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.

Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.

Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyveaz Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.