Isten völgye

Innen a hegytetőről, a kicsi házból

Látom Aranyosszéket megnőve,

Megszépülve,

Kiépülve,

Minden jóval megáldva.

Almok szalmája, de csépelem.

Sohasem szerettem a terveimről beszélni, még kevésbé ezekről cikkeket írni. Nincs annál könnyebb dolog, elrendezni a világot papíron, s előlegezni magunknak a megváltás gyönyörűségét. Még­is, néha kikívánkozott belőlem a belülről boldogító látomás. Leg­inkább a kicsi ház előtt a földön heveredve, megértő barátok társaságában. Azt a kicsi házat sok tekintetben azért építettük a feleségem dániai keresményéből, hogy Mészkőre csalogassuk az álmodni szeretőket, a szeretőket, a nagyot akarókat. A mészkői szőlőhegy legmagasabb és legtávolabb eső szélén fekszik, onnan a falut elrejti egy kiszögellő dombhát, előtte terül ki az egész Aranyosszék, távol jobbra az Érchegység csúcsai, közelebb a Szé­kelykő és alatta az áldott síkság a kanyargó Aranyossal, Várfalvától le Tordáig és még tovább, a Keresztesmezőn túl Székelykocsárd felé. Amikor legelőször arra tévedtem, a temetőn túl kezdődik az út, gyümölcsösök és szőlők között kifelé a hegy fokáig, éppen olyan volt a meglepődésem az egyszerre kitáruló vidék lenyűgöző, megtágító és mégis csendes szépsége láttán, amilyen volt minden későbbi vendégünké. Senki sem hitte el, hogy a kilátás Mészkőről olyan tökéletes eshessék. Ide házat kell építeni, kicsi, szalmafödeles kunyhót, őrizze a vidéket. Ide járunk ki az emberek közül. Távol tőlük, szükséges távolságban és felettük. Így még mindig azzal a hiba nélküli, homályosság nélküli szeretettel lehet szeretni őket, velük egybekapcsolódó életünket, Istennek ezt az egész áldott, nyüzsgő, bűnnel és boldogsággal megvert völgyét, mint amilyennel négy évvel ezelőtt ideköltöztünk.

Sokat jelentett ez a kicsi ház nekünk. Az építése is öröm volt. A miénk; legyen olyan, amilyennek mi akarjuk; itt nem rendelkezik a keblitanács, a közgyűlés, az utca, a dombtetei sugdolózások. Magas szalmafedele kétoldalt csúppal, vesszőből font kéménnyel. Vályogolva, sikárolva, fehérre meszelve, az alapja kékes palavízzel befestve. A kövendi cigányok betöltötték a vidéket hírével. Ki volt kötve, hogy a fala dombos-völgyes legyen! Behunytam a szememet, és úgy csaptam a sárt! Hát olyant még senki sem látott, kis falusi kunyhó akkora ablakokkal, hogy mint a gépko­csivezető szemüvege, a házal három oldalán ölelték körül. Az is jól nézett ki. Alatta közvetlenül, százötven méter mélységben a hurkalyuki földek; a malmon túl az atyafiak már megpillanthatták, amikor kapával, gyomláló késsel munkába igyekeztek. Egész nap az árnyékában dolgoztak. Aki csak az országúton, a kicsi vasúton arra utazott, mind láthatta. Esténként, ha lámpát gyújtottunk benne, Kövenden is tudták, hogy a mészkői papnak vendégei vannak.

Amikor az idő eltelik, papságnak, életnek, emberekkel való bajlódásnak közepe felé jutunk, az ilyen kicsi házak mentik meg jó kedvünket, prófétaságunkat, hitünket.

Nem csalódtam az emberekben, mert mindig elhittem, hogy olyanok. Maguknak, hitük szerint, mindig jók. De most még csak az egyéniség erői vannak bennük kifejlődőben. Azok pedig kétfelé néznek. Ami igyekezés befelé, az törtetés, rossz akarat kifelé. Ami jóság, igazság befelé, az önzés, csalárdság, szűkkeb­lűség. Emberszólás kifelé. Ezt meg kell érteni, s az embert szeretni kell, mert nem rossz, csak olyan. De más ezt így belátni, az András bácsik és János bácsik életéi így belülről nézve megítélni, és más épen tartani a gyermeki frissességgel és mohósággal szétáradni kívánó emberszeretetet. Meglassúdik, elhidegül a szív, addig tá­madják az emberek meg nem értései. Irigység, kedvetlenség, sem­mibe vevés. Szabó Dezső eposzi szeretete kivirágzásba indult első roppant műveiben. Aztán beléje szúrnak, döfnek, ütnek. Már nem megy. Kétségbeesve vallja be; megered az eső, de hamar eláll. Ha én is még Amerikában vagy első mészkői esztendőm alatt tudtam volna írni, akármit, regényt vagy verset, a fajtámról, a felekezetemről! Első feljegyzéseim, falusi naplóm három évvel ezelőttről származik. Ugyanakkor küldözgette a feleségem a le­veleit Amerikába az életünkről, a Jula nénikről, a szalmafedeles tündérházakról. Azokat ki akarták adni összegyűjtve, mert a hi­bákat is szeretettel tudta elfedezni. Most más a leveleink, az írásaink hangja. Lehiggadt. Mérsékelt. Lefojtott. Minket is annyit szúrtak, döftek, ütöttek. Alulról, felülről. Megszóltak, beidéztek, vádoltak, ítélkeztek. Ez az ember most köszönt levett kalappal, ez nem bánta volna, ha a második telet is vakolatlan házban húzzuk ki. Ez meg a kepefát máig sem hozta be; presbiter. Az minden sátoros ünnepen eljön a templomba, s hangosan ásít az imádkozásom alatt. Ez vezető ember egyházunkban; a palástomat letépné a vállamról. Ez szemben teszi a szépet, de hátam mögött moszkvai papnak nevez. Ó, és talán én is ilyen vagyok, ilyennek látszom. Aki elítél, annak bizonnyal igazsága van. Ő tudja. Be nehéz, be sok művészetet kíván az élet. Szeressük egymást, em­berek. Egy kicsit félrevonulok, elbúvok egy kicsi házban; látlak, Aranyosszék, titeket is, mészkőiek; de nem hallom, mit mondotok, ez a jó. Innen a magasból felette állok az emberi gonoszságnak, én pedig jó vagyok, ahogy ti is jók vagytok magatoknak. András bácsi villával a hátán ballag a szekere után. Örvend, mert jól sikerült a kukoricája. Dolgozik, fárad, küzd mindenki. Verejtékkel öntözik a kenyeret. Megérdemelnők a jobb jövendőt. Be magunkra vagyunk hagyatva! Azonban sorsunk kovácsai mi vagyunk.

Innen a hegytetőről, a kicsi házból látom Aranyosszéket meg­nőve, megszépülve, kiépülve, minden jóval megáldva.

Álmok szalmája, de csépelem.

Ott a hegyen ülő templomon túl, az a sinfalvi katolikus templom, ott van a vidék szíve. Három falu találkozik, s mindegyik falu mögött még egy falu. Oda telepet képzelek, tíz-húsz holdas tagon, körös-körül magas fákkal, hogy már távolról látszodjék, itt a hasznoson túl is történik valami. A telep egy végében állanak a vidéki alkalmazott szakemberek lakásai. Kis közös ligetre nyílik valamennyi; napos, magas fedelű, Debreceni- vagy Kós Károly­ tervezte házak. Ez a kertészé, ez az állatorvosé. Abban lakik a mérnök; ott az iparművész és építész. Itt az orvos, amott a jogi tanácsadó. Az értékesítő szövetkezet vezetői is elférnek. Ezek a szakemberek fizetésüket Felső-Aranyosszék tíz falujának ezeröt­száz gazdájától kapják. Öt lejbe kerül mindegyikük minden gaz­dának. A havonként szükséges negyven-ötven lejt egy értékesítő szövetkezet vonja le minden gazdától a neki tejért, tojásért, búzáért, hagymáért, kenderszőttesért járó összegből. Senki meg nem érzi. De mekkora könnyebbség, hogyha maga, ha állatja beteg, a segítés minden további díj fizetése nélkül rendelkezésére áll! A felesége szőtteseit, fia számára házat, magának sok apróságot megtervez az iparművész. Perektől megóvja a jogász. A mérnök pedig vezeti azokat a telep másik végén elhelyezett szövetkezeti ipari üzemeket, amelyekben részibe feldolgozhatja elesett állatja bőrét: kenderét, lenét, gyapjúját megfésültetheti-megfonathatja; bútorait elkészít­tetheti; répájából nyerscukrot főzhet; új cipőt, csizmát, ujjast, nagykabátot csináltathat magának; tejét feldolgozzák vajjá, sajttá, fésűvé és gombokká; lucernájából lisztet őrölnek, csöves tenge­rijéből darát s még ki tudja, mi minden más nem készül azokban az apró műhelyekben, tégla, cserép, mész, amelyekben a vidék földnélküli Jánosai teremtik meg maguknak és családjuknak a kenyeret. Elfödik a nagy fák a telepnek ezt a sarkát, valami felhő is eléje ereszkedett; csak az üvegházak s a magtermelő gyümölcsfacsemete-ágyások látszanak, amelyek között ott jár-kél, in­téz, igazít a kertész.

Az embernek szüksége van nyersanyagokra és képességre, hogy a nyersanyagokból felhasználható termékeket készítsen. Nyers­anyag termeléséhez föld kell. A feldolgozás sokféle üzemben tör­ténik. A legegyszerűbb és legáltalánosabb műhely a konyha, ahol a háziasszony a burgonyából levest készít, s a kenderszöszt meg­fonja, megszövi. Vannak azonban olyan eljárások, amelyek meg­haladják egy családi háztartás berendezését, s amelyekre ha valaki mégis fölkészül, nemcsak a maga, de sok más család hasonló szükségét el tudja látni. Szükségképp alakult ki a társadalomban az iparos csoport. Ha azonban egy adott vidék ipari szükségletei túl sok egyén kívánja ellátni, ami igen gyakran megtörténik a mostani rendezetlen körülmények között, mindjárt zavarok ke­letkeznek. Mennyivel okosabban járt el az a falu, amelynek be­rendezett kovácsműhelye van, s abba oda szerez egy vagy két mestert, éppen annyit, sem többet, sem kevesebbet, mint amennyi a falu összes lovait meg tudja patkolni, szekereit, ekéit megigazítja! Miért ne lehetne ezt a rendszert bevezetni minden iparágnál? S ha most már vannak olyan mesterségek, amelyek űzéséhez nagyobb berendezés szükséges, olyannyira, hogy azzal az egész vidék szük­ségletét el lehet látni – fonógyár, tímárság, tejüzem és a többi –, akkor azt az üzemet természetszerűleg már nem a család, nem a község, hanem az egész vidék szövetkezetbe tömörült lakossága fogja fölállítani.

Mi történjék azonban a nyersanyagokkal – vas, fa, só, petróleum -, amelyek a vidéken ki nem termelhetők, vagy azon ipari ter­mékekkel – finomított cukor, papír, gipsz, cement –, amelynek elkészítéséhez olyan berendezés szükséges, hogy azt egy vidék sem meg nem bírja, sem meg nem kívánja?

Azokért a család, a falu vagy a vidék olyan termékeket ajánl és ad cserébe – a csere közvetítője az illető ország pénzegysége –, amilyenekből ő fölösleget tud termelni, amelyekre más vidé­keknek szüksége van. Az árucsere tehát el nem kerülhető. A teljes önellátás megvalósíthatatlan. De itt is a vidék lehetőleg egységesen jár el értékesítő szövetkezetei útján. Az egyes család mindent meg tud kapni a fogyasztási szövetkezetekben, amire csak szüksége van, s a bevásárláshoz a pénzt az értékesítő szö­vetkezetekből kapja, amelyekbe árufölöslegét beadta. Esetleg pénzt kezébe sem fog, mert a beadott mázsa hagymáért, búzáért, almáért, folyószámlája terhére rendre hord haza petróleumot, sőt, vasesz­közöket; s még az adóját is a szövetkezet fizeti ki. A fölösleget pénzben kapja kézhez. Azzal utazhatik, láthat világot. Innen a kicsi házból nézve, most a lenyugodni készülő nap fényesre festi az Aranyos kanyarodásait, mindez olyan egyszerűnek, olyan ter­mészetesnek tűnik föl.

Ma minden szövetkezet egy célt szolgál: az összefogás eszkö­zeivel pénzt juttatni, minél több pénzt az egyes emberek kezébe. Új Aranyosszék szakít ezzel a rendszerrel. Most a családoknak sok pénzre van szükségük, mert még a finomlisztet is pénzért vásárolják. Új Aranyosszék szövetkezeti műhelyeket állít föl, a gazdák saját maguk által termelt nyersanyagaikból ruhákat, cipőket készíttethetnek maguknak. Gyapjú, len, kender és selyem megfelel minden ruha- és fehérnemű-szükségletnek; bőr is kikerül minden háztartásból; mézet és nyerscukrot nem nehéz előállítani. Az orvost meg a többi szakembereket aránylag kevés megerőltetéssel tartja el az ezerötszáz család. A varázslatos dolog megtörtént: az embereknek kevesebb pénzre van szükségük. Ezt a kevesebb pénzt kell a vidék értékesítő szövetkezeteinek előteremteni.

Még ha nem is sikerül minden család megélhetését teljes mér­tékben biztossá tenni, kétségtelen, hogy nagymértékben könnyebbül a ruházati, élelmezési cikkek és a szükséges szakértő vezetők közvetlen előállítása és alkalmazása következtében.

Minden falu központja lesz a szövetkezeti ház. Benne a vidék fogyasztási, hitel- és értékesítőszövetkezeteinek a fiókjai s azok a termelő műhelyek, amelyekből minden faluban kell jutnia egynek. Körhelyiségek, könyvtár és olvasószobák s egy nagy terem előa­dások számára egészítik ki az épületet. A vidék központi telepén fognak lakni a szakértő vezetők, s nyernek elhelyezést az egy fokkal tágasabb hatáskörű ipari és mezőgazdasági üzemek. És ott lesz a népfőiskola. Külön alkalmazott tanárokra nincsen szükség. A nevelés feladatát úgy is százszor jobban ellátja az az ember, aki ténylegesen részt vesz az életben, vegyül az emberekkel, mintegy a folyton haladó, változó élet ütőerén tartja a kezét. Nincs ret­tenetesebb a tanártípusnál, aki belemerevedett a maga neveléstudományába, mindent abból a szempontból ítél meg, vagy végez, hogy azzal milyen nevelői hatást érhet el. Az ilyen tanáros emberek képesek a legkevésbé befolyásolni az ifjúságot. Ellenben a mérnök, az orvos vagy a társadalom akármely más küzdő tagja sugároz magából valami tényleges értéket; hiszen nyilvánvaló, hogy a példa a legjobb tanítómester. Ezek az emberek magukba rétegezték és raktározták a sokféle élettel való szembenállás eseteit. Aki velük tölt egy napot, egy telet, átömleszti magába hősiességüket, kez­deményezési tehetségüket, a lemondás és újrakezdés művészetéi, a kis dolgokban való elmerülés tudományát. A vidék többre vágyó ifjúságát ezek a férfiak és asszonyok fogják fölébreszteni, élettel, lélekkel eltölteni. Nem tudás nyújtását tartják első köteles­ségüknek, hanem a tudás és haladás vágyának fölébresztését s az önművelés, a nyújtott alkalmak kihasználása módszerének elsa­játítását. Azok az ifjak, akik e népfőiskolában egy vagy két telet eltöltenek, mások lesznek minden tekintetben, mint a többiek: rajtuk fog nyugodni a falu vezetésének a terhe.

Még más előnye is van e megoldásnak, amely a vidék alkalmazott szakértőit teszi a népfőiskola tanítóivá. Az ifjak ugyanazokkal a vezetőkkel maradtak érintkezésben későbbi életükben is, mint akik az igazi élet szikráit lelkűkben fölgyújtották. Tőlük átvettek elképzeléseket, álmokat, s íme, az ifjak hazamennek a falvaikba, s ugyanazok a vezetők jönnek, hogy javasoljanak, terveket ke­resztülvigyenek. Mennyivel több reménye van az Isten völgyének! Nő a biztos alap évről évre, amire építeni lehet.

A falvakat közelebb hozza egymáshoz a villamos körvasút, amelynek erőforrását a megrendszabályozott Aranyos szolgáltatja. Téli estéken összegyűl a vidék a nagy központi előadóteremben, színi- és mozielőadások élvezésére. Lesznek ünnepélyek és kirán­dulások. Innen a kicsi házból látom, amint a felpántlikázott hosszú szekérsor kiindul Várfalvárói, hogy a falvakat hatalmas ünnepi felvonulásban körüljárja. De már lenyugodott a nap. Halvány pára borítja a völgyet. Kicsit hűvösebb a levegő is; jó lesz bemenni a faluba, a nagy házba, az emberek közé, a mába.

Két megoldásra váró kényes kérdése van ennek az egész el­képzelésnek. Az egyik kül-, a másik belpolitikai. Miképpen biz­tosítható az árucseréhez szükséges pénz a külvilágtól, ez az első kérdés.

Felelem erre: ahogyan ma biztosítja a vidék a petróleumra, adóra, selyemharisnyára valót. Nem én képzelem el, mert megvan ez a külső világ, s ennek kell az, amit mi termelünk. Ha Aranyosszék lázassá válik, s megvalósítja az álmot, a világ többi része még józan, köznapi, boltokkal és bankokkal és piacról élő középosz­tállyal. Onnan megkapjuk könnyen azt a kevesebbet, amire szük­ségünk van, ha ma a többet is valahogy kicsikarjuk. S ha a mellettünk elterülő vidékre is átragad a szent bolondság, az is megszervezi magát, s a rajta túl levő és Erdélynek, a világnak minden vidéke? Amit egy vidék meg nem tehet, az könnyű tíz vidék vagy száz vidék szövetségének. Lesznek akkor vasgyáraink: cement-, cukor-, papír-, gép- és száz másféle üzemeink; magunkba szívjuk a várost, az országot. Csak már ott tartanánk! Egy ilyen alulról terjedő ember-szervezettség nem papiroson, de a tényleges valóságban fogja rendre megoldani összes fogas kérdéseit, amelyek ma a legképzettebb közgazdászt is zavarba hozhatják.

És a belpolitikai kérdés: mi lesz a földtulajdonnal?

A Hurkalyuki Társaság utat mutat.

A Vidékfejlesztő Szövetkezet földet szerez, s azt nem a legtöbbet ígérőnek, a sokhoz többet szerezni akarónak, hanem a földben szűkölködőnek adja ki földadóért. Nem vásárol több birtokot, csak annyit, hogy minden földre igényt tartónak jusson. S az átlagosnál nagyobb birtokot nem részesíti előnyben. Értékesítő szövetkezetei nem vesznek át termékeket korlátlanul. Fölösleges földei termékeit a gazda csak nagy bajjal fogja tudni értékesíteni. Szekereznie kell messze vidékekre, kitennie magát a vásár koc­kázatainak. S amit ma minden gazda természetesnek talál, azt akkor tehernek és veszedelemnek fogja tartani mindenki. De meg aztán művelőt sem igen fog kapni a nagybirtokos a földjeire. A szövetkezet által ellenzett telepítések sok nehézséggel fognak járni. Felesleges földjeitől így mindenki kénytelen lesz megszabadulni. Azokat a Vidékfejlesztő megvásárolja, s további földbirtok egyen­lősítésére fogja felhasználni.

... Álmok szalmája, de csépelem.

Az irány ki van jelölve: Isten völgye. Hányan tudják, hogy arra tartunk?

Arra tartunk-e?

Fölmegyek a kicsi házba és megálmodom.

(Képek a kolozsvári Szabédi-emlékház gyűjteményéből)