Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak. Akár hosszabb távra is. Nem akarok és nem is tudok belemenni abba, hogy az Evangélium hirdetésének és magyarázatának, az Ige üzenetének és értelmezésének mikéntje és hogyanja miben áll, mert ez az erre hivatott szakemberek, teológusok és a – szaknyelven szólva – „méltatlan bár, de elhívott és hivatalos” szolgák dolga. Maradjunk annyiban, hogy akit az üzenet megérint, az nem morfondírozik különösebben a helyzeten, hanem tudomásul veszi, megéli, és ez így rendjén is volna.
Arról szeretnék szólni csupán, hogy van nekem egy régi, nagyon jó emberem, földim, aki olyan családban nőtt fel, ahol a templomnak – összességében az egyháznak – mint intézménynek, tartalmi vonatkozásban pedig az Igének, a vallásnak, a hitnek helye nem volt. Sok idő telt el, jó emberem, gondolkodó fajta lévén, bizonyára alaposan meghányta-vetette a dolgokat, mígnem egy napon rájött, s ki is mondta a nyilvánosság előtt: vegyük tudomásul, hogy megmaradásunk egyetlen záloga és biztosítéka az egyház. Reményikkel folytatva: és az iskolánk. És a kultúránk.
Nos, egyebek mellett ebből a megközelítésből (is) felettébb hasznossá és fontossá válik az utóbbi hetekben lezajlott, imént említett eseménysorozat. Amelyről itt és most csak abból a megközelítésből ejtek szót, hogy milyen tartalmi lehetőségeket kínál a megteremtett – felújított, helyreállított – forma. Ott van például Dél-Erdélyben a tíz, helyreállított templom. A hívek száma egyre apad, ez nyilvánvaló és keserű ténymegállapítás. De az említett hajlékok azért kiváló eszközei – elnézést a meglehetősen pongyola megfogalmazásért – például kihelyezett, akár vándor eseményeknek. Egyháziaknak és világiaknak egyaránt. El tudok képzelni egy-egy kis, vagy nagyon kis lélekszámú gyülekezetben alkalomadtán olyan istentiszteletet vagy/és szentmisét, amelyet beszeg valamilyen időszerű kulturális eseményhez, évfordulóhoz, jeles naphoz illesztett műsor. És akkor a kettős eseményen részt vevők – helyiek és vendégek egyaránt – bizonyára feltöltődnek azzal az imént említett pozitív lelki töltettel, amellyel neki lehet vágni a következő szürke mindennapoknak. De ugyanúgy el tudok képzelni hasonló eseményeket, rendezvényeket olyan helyeken is, mint például a nagyajtai vártemplom, ahol minden adott, hogy a hit megélése mellett az úgymond világi szellemi táplálékból is nagy választékban és bőségesen kijusson az embereknek.
Nagyon remélem, hogy mind a szórványt, mind a tömböt illetően nyitott kapukat döngetek. Biztos vagyok benne, mert látjuk, hogy vannak olyan lelkipásztorok, akik küldetésüket nemcsak abban teljesítik, hogy az Evangéliumot hirdetik, hanem olyan új, kulturális, művelődési/közművelődési tartalmakat is kitalálnak, amelyekkel közösséget kovácsolnak össze. És abban is biztos vagyok, hogy mindenütt akadnak olyan világi emberek, főleg fiatalok, akikben ott bujkál az ötlet, a tenni akarás, a jó- és szépérzék.
Nem kell különösebben morfondírozni, hanem lépni és tenni, kihasználni kell a helyzetet. Főleg most, hogy kétévi böjt után újra eltelhetünk a mozgás szabadságával, s a kínálkozó lehetőségek sokaságával.
