Pilinszky János születésének századik évfordulóját ünnepelte két éve a magyar kulturális élet és az irodalomkedvelők egész sokasága Kárpát-medence-szerte, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Petőfi Irodalmi Ügynökség és Juhász Anna irodalmár vezényletével. És bár idén november 27-én „már csak” kereken 102 éve lesz annak, hogy a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének otthont adott e föld, talán érdemes felidézni azt, hogy miként bukkantak rá nemrég Pilinszky negyven éven át lappangó, keményfedeles füzetére a költő egykori albérletében.
Juhász Anna videós irodalmi útja forgatásakor csöngetett be Pilinszky utolsó, székesfehérvári lakásába, amikor a centenáriumi programsorozat központi eseményére (Pilinszky100 fogalom/centenáriumi szószedet) készült. „Pár napja még azt hittem, csak városi felvételeket tudok majd készíteni a séta alkalmával. A székesfehérvári élő bejelentkezésünk után azonban megkeresett Bokros Judit újságíró, akinek édesanyja, Bokros Jánosné Pilinszky egykori főbérlője. Az is kiderült, hogy még ma is abban a lakásban lakik, amit egykor a költőnek kiadott. Jeleztem, hogy szívesen váltanék pár szót az édesanyjával” – idézte fel emlékeit Juhász Ferenc költő fiatalabb lánya, aki többek között azt a kérdést járta körül a húszrészes centenáriumi programsorozatban, hogy miképp kell és miért érdemes ma is Pilinszkyt olvasni, továbbá többedmagával felszínre hozta Pilinszky költészetének személyes és jelenkori értelmezési lehetőségeit.
Az első rész pikantériája volt, hogy Pilinszky egykori főbérlője, Bokros Jánosné rábukkant egy füzetre, tele feljegyzéssel, Pilinszky kézírásával – elmondása szerint a füzetet senki nem látta korábban. Bokros Jánosné elmesélte Juhász Annának, hogy kétszer is találkozott a költővel, egyszer 1980 nyarán, amikor Pilinszky és felesége, Ingrid Ficheux megtekintette a panellakást. Meg is felelt számukra, ám Pilinszky végül egyedül költözött be. Bár a költő sok támogató barátra talált a városban és a házban, mégis a világtól elzárkózva élt. Sok zenét hallgatott, amiről a füzet lapjai között található magnók, kazetták és műszaki tárgyak borítói is tanúskodnak. A negyven évig lappangó füzetben jórészt zenei feljegyzések olvashatók, azoknak a zenéknek, zeneszerzőknek a listája, akiket Pilinszky hallgathatott, de vannak benne családi utalások, rövidebb és hosszabb bejegyzések is, valamint álmok leírásai.
És ha már Pilinszky kézírásánál, gondolatiságánál tartunk: a költőóriás egyszer úgy fogalmazott az 1977-ben megjelent, Beszélgetések Sheryl Suttonnal című, valós alapokon nyugvó, de fiktív párbeszédet tartalmazó esszéregényében, hogy számára az írás ott kezdődik, amikor gyermekmódra semmit vagy szinte semmit se ért abból, ami lenyűgözi őt: „A nagy művész legfőbb feladata, hogy újra és újra semmit se tudjon. Csak akkor képes megismételni azt a rendkívüli monológot, amit a csecsemő folytat egy-egy különálló tárggyal az összefüggések mindennemű könnyítése nélkül. Egy gyerek monológja a világ szüntelen keletkezésével érintkezik, míg a felnőttek menthetetlenül az összefüggések […] szintjén igyekeznek bármit is megérteni és elhelyezni. […] Egy csecsemő önmagában néz meg mindent, s így, ha nincs is áttekintése, a keletkezésről mérhetetlenül többet tud, mint mi, akik beszélni tudunk már a világ legalábbis helyi struktúráiról. A tudás a mienk; a gügyögés az övék, de amíg egy művész […] csakugyan művész, újra és újra semmit se kíván tudni, s intellektusával újra és újra arra a zérópontra kívánkozik vissza, amikor a ceruzát egyedül érdemes kézbe venni.”
