Akkor is szépen sütött a nap. Ha emlékeim nem csalnak, azok a tavaszok még tavaszok voltak. Vagyis akkoriban a télből pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy jöttünk át a kikeletbe, s onnan is csak szép lassan a nyárba, nem pedig úgy, hogy a téli gúnyát máról holnapra nyári rövid ujjúra váltottuk. Vagyis azok a tavaszok nem olyanok voltak, hogy a telelésből egyszerre nyaralás lett.
Szóval azon az ezerkilencszázkilencvenes tavaszon a Háromszék című napilap április másodiki számában olvastuk a hírt. Hogy a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, valamint a „felnőtt” és az ifjúsági érdekvédelmi szervezet – a rendszerváltás napjaiban éppen létrejött Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség – Csomakőrös nagy szülöttjének, a világhírű tudós Kőrösi Csoma Sándor születésének kétszázhatodik évfordulóján tartandó megemlékező ünnepségre mindenkit meghív. Mivel tehát a meghívás mindenkinek szólt, felkerekedtünk, s Nagy Sándor nyugalmazott baróti bányafőmérnök szürke ezerhármas dácsiájával hárman: ő, azaz Sanyi bácsi, a felesége, azaz Nagy Rózsika néni, magyar nyelv és irodalom szakos tanár, a Baróti Szabó Dávid nevét éppen felvenni készülő erdővidéki középiskola igazgató asszonya, valamint jószerénységem, felkocsikáztunk Kovásznára. És ugyan nem hivatalos meghívottakként, hanem csak úgy érdeklődőkként, de ott voltunk azon az április negyediki délutánon. Volt koszorúzás Csomakőrösön és a fürdővárosban, tudományos ülésszak – akkori szóhasználattal: szimpozion – francia, román és magyar Csoma-kutatókkal, s volt irodalmi műsor a kovásznai filmszínház termében. Ott és akkor láttuk, hogy a kovásznaiaknál miként nyílik és kér utat, helyet magának az önszerveződő és önjáró közművelődés.
Abban a soha vissza nem térő időben történt mindez, amikor ezerkilencszáznyolcvankilenc decembere után mindenütt megmozdult a tenni akarás, s amikor az azelőtt már létező néhány kevés közművelődési tömörülés mellett újak és újabbak jelentkeztek, ki-ki a maga elképzelésével és tartalmával, de egyazon közös nevezőn: a közjóért. A kommunista elvtársak által 1948-ban betiltott Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, közismertebb nevén az EMKE még újra sem volt indulva, mert az éppen egy év múlva történt meg Brassóban, ahol zsúfolásig tele volt a Drámai Színház nagyterme. És abban az időben történt mindez, amikor Erdővidéken, Baróton az idézett kovásznai Kőrösi-megemlékezés utáni napokban-hetekben létrejött a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület. Ugyanazzal a céllal: a közjóért.
Miért az orbaiszéki kezdeményre utalás? Hát azért, mert példaként szolgált. Például abban, hogy miként lehet és kell mindenféle központi vezérléstől mentesen, önjáró módon közművelődést szervezni, illetve – megpróbálom ide illő értelmezésben használni ezt a szót – csinálni. S akkor azt mondtuk, mint a csíkszeredai férfiak a moziban, ezerkilencszázhuszonkilencben a kanadai hokisok láttán: ilyen mi is tudunk csinálni. Vagy valami hasonlót, de mindenképpen olyast, ami vélhetően szép és jó, s talán hasznos is.
S mert ama ezerkilencszázkilencvenedik április negyediki orbaiszéki/kovásznai utunk (is) ösztönzőleg, segítőleg hatott, hát itt és most illő köszönetet mondva üzenem: soha ne hagyják abba! S mi sem.
