Azt mondják, nem jó örökké a múltba, s vissza nézegetni, inkább előre, a jövő felé kéne tekinteni. Kocsiforgalomban ez a tétel semmiképp sem áll, mert ott egyenesen kötelező hátrapillantgatni, nehogy az előrehaladás közepette egy teljesen jó szándékú előzés közben megtörténjen a baj. És a tétel a történész/történetkutató berkekben sem érvényes, hiszen itt nem a jövőt, hanem a múlt történéseit szokták vizsgálni. Amiből a jövő időkre nézve talán levonható némi tanulság, vagy kihámozható valami kapaszkodó. Most, új esztendő kezdetén inkább pászítsuk úgy össze a múltba nézést a jövőbe tekintéssel, mint borászok szokták házasítani, mondjuk az erdélyi királyleánykát egy kis száraz muskotállyal. Hogy lenne belőle valami jóravaló. Márpedig szokott lenni!
Kulturális pászmára váltva: idén hirtelen három, egyenként kétszáz éves fordulót ülhetünk. És egy háromnegyedeset, de erről egy kicsit odébb. Idén ünnepeljük például Petőfi Sándor születésének kétszázadik évfordulóját. Bárki bárhonnan is közelíti meg őt, kétségtelen, hogy Petőfi a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Vannak, akik számára ő a negyvennyolcas-negyvenkilences forradalom, a mindenkori szabadságvágy megtestesítője, jelképe, és vannak, akik a lánglelkű költő mindössze huszonhat éves földi életében nem az alig másfél esztendőre terjedő forradalmár-harcos szerepet tartják a legfontosabbnak, nem a csatamezőkön kardot villogtató hőst csodálják leginkább, hanem az ő ránk hagyott, felbecsülhetetlen költészeti hagyatékát. Ez a két szempont ütközött nemrég Sepsiszentgyörgyön, amikor Petőfi Sándor egész alakos, szakértői testület által nyertesnek kikiáltott szoborterve kapcsán – néhol egészen durva és nehéz szavaktól sem mentes – parázs vita robbant ki. Pontosabban: indított heves ellenállást a nép (egy része). Egy ilyen, és bármilyen más műalkotás megítélését a szakmára bízva maradjunk annyiban, hogy Petőfi katonai pályafutása – ha egyáltalán volt neki ilyen – aligha mondható egyértelműnek, s bár forradalmár érdemei egy pillanatig sem vitathatók, bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy harcos tollával többet használt, mint kardjával. Az utókornak mindenképp.
És itt van nemzeti imánk, Himnuszunk, amelynek Kölcsey Ferenc kereken kétszáz esztendeje adta meg a végső tartalmát. Tetszett neki, vagy sem, költeménye ma már különleges helyet foglal el szerzője költészetében – elemzők szerint annak csúcsát jelentette. És Erkel Ferenc által megzenésítve a világ himnuszainak sorában is, merthogy: sajátságos. Nem harci induló, nem más népek vagy társadalmi rendek ellen felbujtó, és nem világi hatalmat dicsőítő, netán az előtt fejet hajtó szerzemény, hanem a magyar nép imádsága Istenhez. Olyan, illetve bocsánat: az a Himnusz, amelynek hallatán az ember nem izeg és mozog, nem szelfizik, nem integet és nem csápol a lelátón, nem rágózik és nem vájja a zsebét perselybe szánt apróért, hanem megáll, egyenesen, vigyázzban, ha kell, esetleg imára kulcsolt kézzel. Az a Himnusz a miénk, amelyben arra kérjük Istent, hogy annyi balsors, annyi vészek általi hányattatás, annyi vérzivataros évszázad után, árassza ki ránk kegyelmét. Vannak, akik túl szomorkásnak, amolyan befelé fordulónak mondják a Himnuszt, de hát mégiscsak Ő az, akihez a legnagyobb bizalommal fordulhatunk. S az utánunk jövők is.
És itt van egy harmadik kétszázas évforduló. Kereken ennyi ideje, hogy megszületett az a Madách Imre, aki Az ember tragédiája című művével a magyar drámairodalom kiemelkedő alkotását vetette papírra. Azt a remeket, amelyet – az imént említett Petőfi-szobortervhez hasonlóan – ki így, ki úgy értelmez. De mégiscsak ez az a magyar alkotás, amelyik az embert a borúlátás és a derűlátás közötti örökös vívódásban fogant mindenkori töprengésre emlékezteti, és – talán – készteti. Az utánunk jövőket is.
És akkor végül, de egyáltalán nem utolsósorban – már amennyire az iménti három évfordulóhoz pászolhat –, idén lesz/van hetvenöt esztendeje annak, hogy lapunk, a Művelődés megjelent. Ez az a lap, amelyik erdélyi testvéreihez, az irodalmat népszerűsítő kolozsvári Helikonhoz és a marosvásárhelyi Látóhoz, valamint a műfajilag és tartalmilag is minőségi sokszínűséget egybegereblyélő csíkszeredai Székelyföldhöz hasonlóan mindenkoron tette, és ma is igyekszik tenni: ember elejibe való közművelődési tartalmakat kínálni az Olvasóknak. De inkább olvasólámpájuk alá. Nem ígérünk semmilyen csinnadrattát. Legfeljebb munkát. Annyit mindenképpen igen, hogy a lap közelmúltbeli tartalmára egy kicsit visszatekintgetve, ha Isten is úgy akarja, könyvek borítói közé fűzünk harminckét évfolyam lapjai között csendesen meghúzódó legjobb tartalmakat. Ennyivel mindenképpen tartozunk. A jövő felé tekintve, a majdani Olvasóknak is.
