Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.
Az első európai eseteket a Kínában flangálókra, a Velencében meggondolatlanul gondolázókra fogtuk, s amikor Nyugat-Európába beszökött, úgy éreztük, hogy ez nálunk nem történhet meg, s az első hazai esetnél kétkedően mondtuk, hogy ugyan kinek ismerőse? Majd rendőrök és katonák lepték el az utcákat, méltatlankodva nyilatkozattal, büntetések árnyékában loptuk a sétát, és megszeppentünk, de a nagy szabadulás után ismét felszusszantunk. A médiában és a közösségi oldalakon összefolytak a vírustagadó „szaktekintélyek”, a globális chippelés, 5G-s összeesküvés, üres kampánykórházak, védőmaszk-panamák. Minden elhalálozást a számlájára írtak, és közben dühöngtünk, hogy súlyos rákosok maradnak kezelés nélkül. Talán emiatt sem tudatosult a veszély. Nem értettük, miért a kényszerű online-munka, -tanulás. Akkor kezdett vastaggá válni, amikor a sunyi belekaszált ismerősi, baráti körünkbe, közelségét döbbenetben, gyászban mutatta meg: „Nem volt idős!... Csak kis cukra volt!” – sorjáztak a meglepődések. Nem hittük, hogy velünk is megeshet, amikor napi hír lett: egyik is, másik is, egyedül, családostól, kórházban, könnyebben otthon… És van, aki HAZATÉRT.
Zavart, hogy védőmaszk, távolságtartás mellett sem lehetett félelem nélkül találkozni: viszem-hozom, adom-kapom? Mindenütt Covid-protokoll. Lesed, hogy ki köhög, lábbal nyitsz ajtót, csak a szárazkolbászt nem mosod le, az ajtóban leveted a kinti ruhát, telefonálsz, üzensz, ne találkozz. Beül az agyba, a szívbe, a fülbe, zsong, dübörög, nyomaszt. Lassan tán nem bánod, ha elkap, csak legyél túl rajta, te, családod, szüléd, barátod…
Az első közeli vírusjelek hallatán a remény nátha és huzatérzékenységre szépít. A második, már pozitív teszteredmény hírre bevillan, hogy téged is bekeríthet. A következőnél pedig kontaktszemélyként karanténba küld a hatalom. Fejbevágó. Mikor találkoztatok, mennyi ideig, milyen távolságra, volt-e maszkotok? Már a tavaszi bezártság is az agyadra ment. Most nagyobb a tét: veled a család is veszélyben van. Szólsz is nekik, hogy elvonultál, magadért, másokért, ne jöjjenek a közeledbe. Laptop, telefon, töltő, személyazonossági van nálad. Nem akarsz sehol „nyomot” hagyni. Hamar eltelik: bő hét és rendben lesz, nem kaphattad el. Otthoni munkával nem fogsz unatkozni, végre kiolvasod a nyári szabadságon elkezdett könyvet. Az ajtó becsukódik mögötted. Kinyithatod a napi szükségletekért és a legvégén.
Az első jó hír: a családod teszteredménye negatív. Ismerőseid között egyre több enyhe és súlyos eset. Az idő rohan, amikor hasznos munkát végezel, de az agyad nyikorog. Csak akkor száguld kattogva, ha a szeretteidet fenyegető vészre gondolsz. Ülsz, képernyőbe beszélsz, óránként sétálsz öt és féllépésnyi börtönödben, heversz, olvasol. De semmire sem emlékezel. Pár falat, nincs étvágyad, de örülsz az ételek ízének. Fejfájásod az időváltozásra, szétszórtságod a bezártságra fogod. Egybefolynak napok és éjszakák, de úgysem alszol. A fejed alatt a párna nedves, örömödre nem a láztól. Lesed a jeleket: itt van a hívatlan gonosz? Láz, köhögés, szaglászavar nincs, tehát csak pár nap a szabadulásig.
Az utolsó napot nem csalhatod el: felelősséggel tartozol. „Holnap együtt leszünk”, mondod kamerás beszélgetésben a kislányodnak, de nem akarsz kételyek között visszatérni, így ebédre gyorstesztet kérsz. Egyszerű megszúrni az ujjad. Legr(h)osszabb a tíz perc várakozási idő, a biztonságot jelentő vonal megjelenéséig. Három vonalat látsz. Lehetetlen! A használati utasítást újraolvasod. Nem kétséges. Befészkelte magát.
Vajon a kintiek? Kétségbeesés után újabb jó hír: a teszt ismét negatív. Az egészségügyi hivatalosságok sem hogyléted, sem a szabálytiszteleted iránt nem érdeklődnek. Az orvosod megbízható, kérdez, nyugtat, tanácsokat ad, de jelzi: súlyosabb tünetek esetén hívd a mentőket is. Csak tizennégy nap, mondja. Már rég benn. Minden sajgásra, nyilallásra bevillan: melyik szervet támadja? Mély belégzés, visszatartás, nem szúr, nem köhögtet: tüdő rendben. De hát az enyhe esetre sincs garancia. Száguldó gondolatodban már a konkrét jel is jobb lenne. A haláltól nem félsz, nem is várod. Még lenne dolgod.
Ablakból nézed, amint integetnek, telefonbeszélgetéseket az autózúgás és mentőszirénák zaja el-elnyomja. Fél kezed adnád egy ölelésért. Sokat beszélgetsz Istennel: talán örülsz is karanténmagányodnak. Máskor alig jut tisztességes idő Igére, imádságra. Az online oktatás ajándék: jó a gondolat szárnyán kinti közösségben lenni. Rádöbbensz, hogy az időszámítás órarend függvénye: van hasznos és kibírhatatlan holt idő.
Amikor bevállalod és közzé teszed, fél gyógyulás: sokan aggódnak, felhívnak, segítséget ajánlanak. Van, aki merész: sajtot, bort hagy a küszöbödön. Visszaszámolsz, mint a seregben: AMR 8-4-2. Az utolsó nap ólmos, de megígérted magadnak. Így szabályos. Nem kötelező, de vállalsz még egy tesztet. Majd kiugrik a szíved. Az eredményben visszacseng az orvosod ígérete: „visszatérhetsz a korábbi életedhez”, de te tudod, hogy ez más. Új élet.
Három hét után még nem mered megölelni, a család mellett maszkot viselsz, nem alszol velük. A torkod nem a Covid miatt körmöl, mikor a gyermeked megkérdezi: „Apa, hány nap múlva puszilhatlak meg?” Az első tíz perc esti séta alatt elfárasztanak a zajok és a fények. Zsong a fejed. Pár ismerőssel találkozol. Van, aki zavarba jön, elsiet. Más harsányan örül, megölel. A többség fél.
Első istentiszteleti alkalommal így köszönt egy kedves ismerős: Isten hozott a túlélők körében.
