Találóan fogalmaz lapunk szeptemberi számának hasábjain csíkszeredai fiatal tollforgató munkatársunk: „Emberek vagyunk, igényünk van a szórakozásra, a közösségi programokra, a táncra, az énekre, a zenére. Idén végre újra megélhetjük mindezt, minden porcikánkkal belevethettük magunkat a nyárba, és azt hiszem, az augusztus 13–15-i hétvége kárpótolt egy kicsit minden elmulasztott tombolásért.” Forró-Erőss Dóra ugyanis arról számol be olvasóinknak, hogy a koronavírus-járvány okozta böjt után idén sikerült megszervezni Csíkszeredában egy több nemzedéket is megérintő rendezvényt, ráadásul a Dob-Ban Ritmusfesztivál elnevezésű esemény a vártnál is jobban sikerült. Ezt jó hallani és tudni.
Azért emelem ki ezt a rendezvényt, mert érdemesnek tartom egy kicsit körüljárni egyik kedves olvasónk reagálását, miszerint ez a fesztivál nem sorolható a zenei események közé. Merthogy csak zajt csinál, semmi mást. Tehát ne népszerűsítsük. Köszönettel vettük a jelzést, ezentúl is így teszünk minden véleménnyel, hálásak vagyunk ezekért, mert valamennyiből tanulhatunk. És a szeredai rendezvény beharangozója kapcsán hozzánk forduló kedves olvasónk véleményét is messzemenően tiszteletben tartjuk, kétség ehhez sem fér.
Bevallom, nem vagyok zenei szakértő – bocsánattal legyen mondva, még csak az hiányozna, hogy az általános iskolás házi feladatok megoldásában gyermeküknek segíteni nemigen vagy nehezen tudók, de a víruskérdésben máról holnapra hirtelen szakértővé válókhoz hasonlóan elkezdjem osztani az észt a zenei műfajokról. Maradjunk annyiban, hogy zeneileg, mint minden rendes ember, elfogadjuk a minőséget. És a műfaji sokszínűséget, aminek természetes velejárója, hogy egy-két, néhány műfaj közelebb, egy-két, néhány pedig távolabb áll ízlésünktől. Mint a könyvek, a képzőművészeti alkotások, a ruhák, a borok s a többiek. Az igen sokszínű kínálatba-keresletbe simán belefér a minőségi muzsika, mondjuk a régiektől és a népiektől, a klasszikusoktól a fúvósokon, vonósokon, pengetősökön, billentyűsökön és ütősökön át a beat, a pop-rock, a disco, az etno-rock, és még az ezeknél is újabb keletű vonulatokig. És akkor hadd ne hagyjuk ki például a kórusokat, de még az egyházi és világi énekkarokat, dalárdákat sem. És az olyasfajta kísérleteket sem utasítjuk el, mint amilyen – olvasatomban – a csíkszeredai ütős-csörgős-börgős-zörgős műhely volt, amihez nézői, összességében laikus oldalról nézve valóban „nem tudás kellett, csak jókedv és lendület”. Hiszen legyünk őszinték: egy olyan esemény – ez esetben zenei, zenéhez kötődő –, amelyiken a legkisebbek is próbálgatják a hangszereket, amelyiken félretolják a székeket, és két, esetleg akár három nemzedék is megmozdul, táncra perdül, majd otthon mintegy levezetésként rákeres a világhálón valamelyik előadóművész vagy/és zenész egyéb alkotásaira, hogy stílszerű legyek: dobbantására, nos, egy ilyen esemény alighanem elérte a célját.
A két esemény között zenei azonosságot, netán hasonlóságot távolról sem keresve, hanem kizárólag laikus oldalról közelítve egy másik, a kalotaszegi Méra Világzenei Csűrfesztivál is ilyen volt. Mert az emberek, kicsiktől nagyokig itt is részesei lehettek egy ugyanvalóst sokszínű és minőségi élménynek. Itt is felléptek a négy égtáj felől érkező előadók, itt is voltak gyermekfoglalkozások, a vírusjárvány okozta hosszacska böjt után egy-két napra itt is fellélegezhetett mindenki, és megélhetett egy különleges közösségi élményt. Itt is jól érezhette magát mindenki, s bizonyos, hogy este, otthon kinek-kinek sokáig csengtek még fülében a dallamok, s lüktettek lábaiban a ritmusok.
Jól van, és ez így természetes, emberek. A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. Néha valóban zajt csinál, de ettől, illetve ezzel együtt még gyógyír. És Kodály óta tudjuk, hogy legfőképpen mindenkié.
