A 20. század nagy történelmi eseményei, a két világháború, a hadifogság, a kényszermunka, mint a hatalmi bosszú formája, a trianoni és a bécsi döntés, az államosítás és a földek kollektivizálása, a kisebbségi sors, az országépítés kiváltotta munkaerőmigráció, az új rendszerek kezdeményezte „boszorkányüldözés” az erdélyi társadalmat olyan mértékben vette igénybe, hogy a sok-sok élmény dominálni kezdte a beszélgetéseket. Az őszinteség retorikájának nevezhető új beszédmód lassan kiszorította a hagyományos történeteket (népmesék, mondák), helyettük a realisztikus, a nagy, megélt eseményekkel összefonódó és személyes, az egyéni sorshoz kapcsolódó igaztörténetek, élménytörténetek, élettörténetek, családtörténetek állandósultak. A történetrepertoár és a történetmondás a szórakoztatás mellett a személyes, a családi és a település-identitás megteremtője és kifejezője, az emlékezési kényszer eszköze lett. Az igaztörténetben már nem feltétlenül a szerencséjét, inkább a maga és a maga megélhetését indul keresni az az egyszeri ember, aki valamelyikünknek nagyapja, apja, nagyanyja, édesanyja volt. S tulajdonképpen nem is készül erre az útra, mint inkább rásodródik. Mindannak, ami vele történik, nem feltétenül az a tanulsága, hogy a jó győz, s hogy a rossz elnyeri méltó jutalmát. A narratív identitás vizsgálata rendre-rendre megkerülhetetlen lett az etnológia (a néprajztudomány), a szociológia, a történettudomány, a pszichológia számára; mellettük a zsurnalisztikai és a művészi beszédmód (film, regény) is jelentősen átvette szemléletét, tartalmát.
Felfedezésében, értelemzésében úttörő szerepet vállalt a kolozsvári folklórkutató, Nagy Olga, aki a Művelődés hasábjain az 1970-es években cikkek sorozatát tette közzé erről a témáról. Ez az érdeklődés vezette Tóth Zoltánt is, amikor Végváron az 1970-es években bekapcsolt mikrofon előtt kérdezni kezdte Tóth Évát. Tóth Zoltán (1943–2015) történész, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének nyugalmazott egyetemi tanára volt.
Keszeg Vilmos
A felvétel körülményei
A kazettás magnetofonfelvételt 1974. december 11-én készítettem a romániai bánsági Végváron (inokai) Tóth Évával (Született ikertestvérével, Pállal Végváron 1886. március 6-án, meghalt 1975. január 25-én), fia, Zs. (Zsigmond) Kiss József (1906–1978) házának konyhájában reggeltől estig, a család és a rokonság körében. A felvétel előzménye az 1971 nyári látogatás volt, amikor Éva néni legtöbb történetével megismerkedtem, azokról jegyzeteket készítettem. Ekkor fia, Zs. Kiss József kollektivizálás előtti gazdálkodását is feljegyeztem. [Végvár 1892-ig Rittberg, eredetileg német katolikus telepítés. Lásd: SZMIDA Lajos és NIKOLÉNYI István. 1901. A Temes vármegyei Végvár (Rittberg) nagyközség multja és jelene. Temesvár (Végvár Község Közönsége 1901. 1-5.) Mai román neve Tormac a névetimológiáról u. ott 70. old.]
Az 1974-es visszatértemkor azt kértem Éva nénitől, hogy mondja el az életét. Ebből igen jellegzetes, időrendet nem követő beszélgetés alakult ki az egyes történetek körül, amelyek Éva néni csecsemőkorától az 1920-as évek végéig, szüleik haláláig és „megválakozásukig” terjednek. Azután, a következő ötven évben elfogynak már a megformált történetek, amelyek elbeszélésében Éva néni fia, Zs. Kiss József és unokája, a Temesváron élő Kiss József is részt vettek. (…) Éva néni jó elbeszélőként az ismert történetek késleltetett csattanóit már jó előre megmosolyogta, vagy elkomorodott tőlük, sokszor tájszólásában vagy tört magyar nyelvében is a megidézett személyt követi. A hallgatók a csúcspontokon helyeseltek vagy kommentálták az elhangzottakat. Bár Éva néni úgy adta elő meséit, mintha azokat akkor idézte volna fel emlékezetéből, s mintha egy szegény özvegy parasztasszony hányattatásainak egyedi történetei lennének, a „műsor” formájában is egy valamikori magas színvonalú szóbeliség emlékét őrzi, és tartalmában is a falu és az idegen külvilág, a falun belül pedig a család, a rokonság, a komaság és az egyes egyének hagyományos szerepeinek szabályait hivatott felidézni és megerősíteni. Éva néninek egyénileg, legendaszerűen, ezeknek a normáknak kell „hősi fokon” megfelelnie. (…)
A történeteket a hangszalagról kézírással abban a sorrendben jegyeztem le, ahogy Éva néni élete folyamán következtek egymás után. Időrend szerinti sorszámukat én adtam, így a szalagon eredetileg, az elbeszélők ítélete szerint is, jelentőségében az első történet, időrendben az utolsó: a 26. történet (1.), A csikóvásár 1922-ben, amit mindketten, leleszi Zsigmond Kiss József (ZS. K. J.) és inokai Tóth Éva (É.) is elmondtak. A csapások sorozata az apa eleste után, az okos gazdasági lépésekkel átvészelt háború és a Zsigmond család „megválakozásnál” a testvérek kisemmizési kísérleteinek kivédése után nevezetes, a fogatos gazda életében jelképes, pozitív fordulatot hozott a lóvásárlás a Kiss családban.
A történetek
2. történet (6) Éva néni iskolába megy
Na, azután megnyőttem, de igen kicsi nyövésű vótam. Hat éves vótam, na hát mostmár fel kék az iskolába adni, hát a testvéremmel felmentem Julcsa nénémmel iskolába, hogy majd beirat. Aszongya Kádár tanító úr, hogy hát te kislányom még legalább egy évig maraggyál el, hát hisz olyan kicsi vagy, elveszel a székbe. De én tanító úr, szeretnék iskolába járni (nevet). Szeretnél? Nahát akkor beírt. Mikor beírt iskolába, fëlmëntem, akkor oda ültetett az első padba, hogy én ott üljek, mert hátul majd nem is lát, hogy van valaki a padba. Oda ültetett a második mellé, a második mellett ültem, második tanulló. Dehát tanultam is oszt, kijártam a hat osztályt.
3. történet (11) Hogyan ment el Béni báttya?
T. Z.: Éva néni! Hogy ment el Béni bátyja innen? Az én nagyapám.
É.: Az megën írdekes ám! Hát, kinn laktak a tanyán. Hát idesapám sokszor ott hagyta, ű magányosan vót. De a jószágot sëhogy së szerette Béni. Ha ü most mongyuk adott annak a jószágnak, má mikor bement má akkor mëgmosta a kezít. (Nevetnek) Ezírt meg idesapám nagyon haragudott, szitta mindig: te szocilista, aszongya neki, nem akarsz dógozni. Hát, mindig azt mondta Béni neki, hogy adjon idesapám valami iparra. Hogyne, aszongya, dehogy adja, nem adta inasnak. Nohát, ëccer nyomtatásra vót, nyomtattunk – én iskolába jártam még akkor – lóval nyomtattunk, oszt Béni hajtotta a szérübe a lovat, édesapám ott állt osztán sziggya, sziggya nagyon, hogy te, mindig mikor az a ló ëgyet kerül, te lépjíl mindig. Mindíg lípett is az, vagy mit tudom én hogy, de sehogy se jól, izélte, hajtotta a lovat. Gyere Sára, te – a nénémnek – gyere mutasd meg ennek a szocilistának (nevet), hogy kell hajtani. Sára oszt mindig lípett, osztán hajtotta lovat. Aszongya Béni rá – úgy díl fele vót –, hát én, aszongya, idesapám akkor elmegyek. Hova mísz? Elmegyek Tömösvárra. Igen, aszongya, csavargó lösz belőled. Nem lesz énbelőlem csavargó, mer én beállok valami állami szolgálatba, elmegyek fináncnak… Akkor, mikor elmënt, hát azelőtt nem vót Tömösváron, hát kérdte, hogy hun van a finánc-delekció. Aszongyák, hát mutatták neki, hogy hun van. Akkor oszt odament, oszt jelentkezett, hát hogy ő finánc akar lenni. Hát mingyá, hogy tud-e írást? Igen, aszongya, tudok! (Örömmel) Hát számolást? Azt is, igen tudok! Akkó mingyá odaültették az asztahoz és felatták neki, tudom is én milyen iratokat, vagy számokat, és mind kiszámította. Meg nagyon is szépen írt! Nagyon szépen írt. Hát oszt azt megkérdik tüle, hogy mikor akar helyre állani, mikor mëgy oda. Azt mongya, hogy mongyák, hogy milyen iratot hozzak, oszt akkor én akár hónap is gyöhetëk. (…) Elhelyezték Dubovácra, ott szógált. (…) Hát asztán nagyon szeretett a fináncoknál. Akkor mingyá fő vigyázó lett. Mindig fëjjebb, fëjjebb, hogy az írása, meg a számolása olyan vót. Mert vót itt egy útász. Igen nagyon jó számadó vót. Oszt az nagyon tudott számolni, oszt az meg mindig ott kötött ki a tanyán. Oszt Béni meg maga vót, oszt mindig ők számoltak. Írtak, számoltak. Mind egy irodába. Az is úgy szerette, oszt Béni is, meg nagyanyád is, az is varrt másnak – szorgalmas vót na, szorgalmasak vótak. (…)
4. történet (4) Éva néni szolgálni ment; Springeréknél 1901-ben
É.: Hát, én tizenötéves koromba elmentem szolgálni, de csak akkorka vótam, olyan kis gyēnge hitvány voltam. Elmentem szolgálni. Oszt aszongya az édesanyám nekem, hogyhát most elmész szógálni, de nehogy úgy gondolkozz, hogy bé kocsikázol Tömösvárig, meg vissza, hanem elállj szógálni! De mondom, édesanyám, hátha nem kapok helyet, hová megyek? Azt mondja: menj ahova tudsz! Nagyon elkeseredtem rajta. Menjek ahová tudok! Hát beértünk Tömösvárra, de ki is álltunk a piacra, de hogy olyan kicsi nyövésű voltam, énrám nem került a sor, mert nagyobb nyövésű olyan idősek vótak, mint én – de nagynyövésűek – oszt akkor csak azokhó ragaszkodtak. Azt mongya – igen akkor asztán nem kaptam helyet – aszt este beültünk a kocsmába. A Három rózsa szállóba mentünk, mer ott vót a kocsisunk is, aszt így leültünk az asztalhoz (kezével mutatja) én így ültem az öreg János bácsi mellett. Oszt a lányok is, több nem kapott hellyett, azok meg ott nevetgéltek, meg mind olyan vígak vótak, de én azon szomorkodtam, hogy mit csináljak, hova menjek, ha egyszer nem kapok hellyet. Aszongya az öreg János bácsi nekem: te Éva, aszongya, hát te miért szomorkodsz, még mióta benn vagyunk még egy hangot nem hallottam tőled. Mondom én el vagyok foglava az én bánatommal (sír). Tán beteg vagy, aszongya. Nem vagyok én, János bácsi! Hát nem hallotta mit mondott ēdősanyám, mikor elindultunk a kucsival, hogy haza ne gyöjjek, de most mondja, hogy hova menjek? Azt kérdi tüllem János bácsi egy kis idő múlva: te, tudsz te fejni? Mondom tudok. Hát kenyeret sütni tudsz-e? Tudok bizony, megtanított engem az öreganyám – a nagyanyám, mer anyámék a tanyán laktak, oszt itthon sütöttünk, de nagyanyámmal ketten. Mėgtanított engem nagyanyám sütni! Hallod, aszongya, akkor van helyed! Hova János bácsi? Aszongya, vagy nem akarsz csárdáhó menni? Ott volt egy útszéli csárda Drokszinánál (Temesvártól Dél-Keletre a Temes folyó partján, románul Dragșina). Nem bánom én akár hova, csak haza ne kelljen mennem. Idesanyám azt mondta, hogy haza ne menjek, oszt én mindig engedelmės voltam nekik. Akkor reggel, (…) Hát, odaérünk a csárdához, kifogtuk a lovakat, hát mėngyünk be. Mikor bemegyünk köszönünk jónapot. Az öreg János bácsi: Jónapot Springer úr! Hoztam egy jó lányt. Hmm, aszongya Springer, én elhiszem hogy jó, de kicsike mit csináljak vele. Micsináljunk mi ilyen kislánnyal? Én arra azt felelem: majd megnyővök! Igen kislányom, aszongya, de nekünk most kéne már, aki fejni tudjon, mėg aki kėnyeret tudjon sütni. Mondom, én azt tudok. Tė tudsz? Tudok, mondom. Hát oszt mi fizetést kérsz? No én mondom kilenc forintot. Jó én mėgadom, hogyha meg tudsz felelni, amit elvállalsz a munkának, akkor mėgtartunk, ha pedig nem, akkor majd elengedünk. Na jött az este, fejni kellett. Kimentem fejni, jött a naccsága is velem. Aszongya, hogy ezt fejjed – mert négy tehín volt. Azt az öreg tehenet. Hát mëgfejtem. Ripsz-ropsz, megfejtem. Visszük be a tejet, kérdi az úr, még a fiatalabb asszonyt – mert vót egy öreg naccsága, az úrnak az annya is – aszongya: hát hogy ment a fejés? Azt mondja: nagyon ügyesen mëgfejt, aszongya. Tudok én kënyëret is sütni! Mondom nekik – Istenem atyám (mosolyog régi magán). Na oszt harmadnapra már kënyeret kellett sütni, mert hát kocsma vót, aztán sok vendég vót ott. Ugye a hintók úgy jártak, mint móst az aatók, de még nëhezebb vót azoknak, mert ott a csárdánál, ott meg kellett állani nekik, a lónak, hogy pihenjen. Na oszt akkor mëgkovászoltam este, (…) Hát, felkelt az úr asztán viszem a cipót, látja, mm, mm, aszongya, igazán, csakugyan tudsz te kënyeret sütni, Gyönyörűen sült! Szépen sült, nagyon szép volt a kenyér. (…) Akkor odagyütt hozzám és mëgveregette a baal vállam. Aszongya, (idézi a kocsmárost!) ha te eléred azt a nagykort, te belőled lesz egy igazi háziasszony. Mondom, mér mondja aztat Springer úr? Hát azért, aki ilyen fiatalon ilyen szép kënyeret süt, fejni tud, az igazi háziasszony lehet. Köszönöm, mondtam. De azok engëmet soha, de soha nem bántottak, még egy szóval së. (…) De én nagyon sokat dolgoztam, de nem fáradtam el, mert olyan nagyon jól viselkedtek én velem szëmbe, hogy akár mennyi volt az én dolgom, mégis megvígasztalt az, hogy azután pihenek nyugodtan. Na, hát bizony...
(…) de én azalatt az idő alatt nagylán lettem ám én, az alatt a kilenc hónap alatt. Nagy lëttem! Úgy megerősödtem, mert ahogy fejtem minden este, meg délbe, meg ha délbe is kellett, mer volt ám egy fias tehén ott, délbe is kellett fejni – én ugyan mindig megittam egy pohár tejet. Nagyonis szeretem még máig is. De nékem az a tëj... Hát még a jó nyugodalom, mëg kosztom is volt elég jao, nem bántottak engem sose.
13. történet (13) „Józsi iskolába mengyen”
É.: No azután, mikor iskolába járt Józsi, innet járt az ipaméktú’. Mikor szünet vót, iskolaszünet, aszonta az anyósom Józsinak, az uramnak, hogy mond meg Évának, csak úgy gyöhet tőlünk Józsi iskolába, hogy minden hónapba fizessek csak annyit, mint egy menhelyi gyerek, akkor gyöhet. Ha nem fizet, akkor nem mehet. Én meg azt fölugrottam: mit mondtál, hogy én fizessek amiért a gyerek iskolába jár, hisz a béres gyereke a mi kosztunkon vót – mer külön kosztunk vót csak. (…) Asztán mondom, én mondom (felháborodottan) azér piacoljak, hogy űnéki pálinkára osztyam. Nem adok! Ugyan, mit csinálsz, mondja Józsi. Mit csinálsz, hát látod, hogy másképpen nem mehet iskolába. Az én édesnyáméktul sem járhat iskolába, mer ott meg vót az a Lidi-lány, a kísei lány olyan elkényeztetett vót, nem türte, a gyerëkeket. Tudod mit csinálunk? Házat veszünk. Te, aszongya, mibül veszel házat, te. Hát nincs pénzünk, hát minden csak a mienk vót, hogy felesztendeig ott dógozunk, de mink még egy semmit nem kaptunk fíl évi dolgunk után. Oszt most még én fizessek, nem, veszünk házat! Azt mondja: ugyan mit akarsz? Veszünk, mondom! Hát most Jóska megy iskolába, de már jövőre Marisnak is menni kell, hát én azért fizessek, azért dolgozzak, hogy a gyerekëk iskolába járjanak csak? Nem, házat veszünk! De ez az onokatestvérem, ezek má azelőtt mondták, hogy eladnák a házat. Űk nem vennének sëmmit së rajta a pénzükön, majd aki mëgveszi, úgy törlesztgesse le. Hát akkor, mondom, elméngyek Tótpéterékhe, oszt megkérdem, hogy amellett állnak e még, ahogy mondták nekünk. Itt van ez a két bornyú, két kis bornyú ezt eladjuk, odaadjuk nékik foglalóba, és azután, ahogy dolgozunk, úgy fizetünk. Osztán úgy is lett, hazagyöttem, oszt mëg is vettem a házat. Mikor megyek ki, mondom neki: hát megvan a ház, hallod. Hát hogy? Így, meg így. (…)
ZS. K. J: Ez tizenháromnak a telén vót, tizennégybe meg má...
É.:... tizennégybe meg má kitört a háború. (…)
16. történet (19) Sándor bácsi álnoksága 3.
É.: Azok is, szegények, bizony kisëmmizte üket mindenbül (Sándor az öreg Zsigmondékat) és mégis, mégis ű is sëmmi nélkül halt mëg.
T. Z.: Hogyhogy semmi nélkül?
É.: Nëm vitt el a hátán sëmmit së, meghalt. Elorozott mindent, aztán meghalt. Hisz, most is, hát úgy mindennel gondolok, hát egye meg a fene, nem élek örökké, de amíg tud az ember gondolkodni, ne hányja el a pézt. Mer nem magamér dolgozok még most se, hanem az egíszírt (harciasan), tudjátok! Az egísz családírt. (Kiemelések tőlem – T. Z.)
18. történet (16) Jó volt a tanyán; cséplés egyedül
T. Z.: Jó volt a tanyán?
É.: Nagyon szerettem, nagyon szerettem a tanyán, olyan bódog vótam. Na kitört a háború. Még ugyanabba az esztendőbe – nem szóltak semmit se az öregék, én jártam hozzájuk, de nem mondták, hogy eladták a tanyát. Semmit së. Csak egyszër megyek ki a fődhöz, hát látom, nincsen ott. Hát hon van? Hát csak a romja vót ott. Akkor odaültem a romra (sír)... Az bántott, hogy akkor még meg së halt az uram már akkor eladták a tanyát. Azoknak az sëmmi së vót! Mikor már mink olyan szépen mëgcsináltuk, hogy megnézhette akarki. Tiszta vót, szépen, mer az én uram is olyan vót, hogy az... mindene olyan vót mindig, mint a tükör. Azok a jószágok milyenek vótak, hogy megkérdezheti akárki, hogy milyen jószágjai vótak. Mind csodálkoztak rajta: Mit csinász nekik, te, hogy ilyen kövérek, ilyen jók? (…) Osztán, mikor a háborúba odavót az én uram, ugye gyött a csíplís, búzacsépelés. Mert learatni le bírtunk, de behordani nem bírtunk. Akkor, asztmongya, hát most hogy horgyunk be, úgy híttam ídesapámat is, meg a testvíremet, hogy segítsenek behordani; hát segítettík is hordani. Mikor osztán elcsípeltünk, hát feles vót a búza, de odavitték az ipamékho; mert nekem lajtot kellett tőteni mindig, mert akkor gőzgépek vótak, kazánok, meg főzni is kellett a gépésznek. Hát én nem értem rá, mëg hát nem is igen akarták, hogy még a gép faráho is menjek, hogy mennyi is legyen, hogy mennyi is az a búza. Mondom aztán, hát nem baj, megvan a gépészkönyvbe, hogy mennyi vót az összes, maj ha hazajön az uram, majd akkor, majd elegyenlítik. De ű bizony nem gyütt haza, mert elesett.
22. történet (15) Megözvegyül Éva néni; tükörbe néz
É.: Hát, az vót, hogy igazán nem bántott sënki se bennünket, csak ez a veszedelmes háború, ez, ha ki nem tört vóna. Hát azután nagyon szomorú sorsom lött. Mert én sirattam a gyerekeimet is, magamat is, de az uramat is. Hát eltelt az idő ëgyszer nagyon sírtam, oszt fölnéztem a tükörbe, oszt láttam, hogy szinte nem ösmertem az arcomra. Azt ott úgy elgondoltam magamba, Istenem, ha ez így lesz, akkor én is itt hagyjam a gyerëkëket? Úgy megerősített a Jóisten ëngem, hogy azután is sirattam, de úgy nem merültem el az aggodalomba, mint addig. Kértem a Jóistent mindëg, hogy segítsen. Ha már így történt, hogy az uram elesett, hát te légy Jóatyám az én árváimnak az attya, te segéld őket fölnevelni (sír), azt mëg is adta, mind ezideig megvagyok. Hát mer azért mondom, hogy a Jóisten megsegített ëngemet, hogy amihöl én kezdtem, akár jószágot tartani, akkár mit, aho mindhö szërëncsét adott, meg a legfőbb az vót, hogy egíssígem vót. Dolgozni meg szerettem.
23. történet (18) Az após nem törődik az árvákkal; Éva néni szépen elosztja a vagyont
É.: Aztán meg, jaj rëttenetes vót! Aszondta, mindig aszonta az ipam, hát aszondta, Józsi meghalt, tikveletek meg nem törődök. Ez nekem olyan rosszul esett, hogy ott vót a három gyerek, magányosan vótam, oszt magam eveztem, ahogy bírtam, de fölneveltem őket, s kiiskoláztam – hát a hat elemit mind kijárta. Azután mind férjhez is adtam szípen, mindnek lakodalmat csináltam, mind – apai birtok -, ahogy bírtam, kielégítettem üket. Akkor meghalt az ipam, hát akkor kaptam utána a földet. Hat lánc fődet, meg itt vót az öreg ház is. Miko törvényszíkné vótunk, azt mondja a bíró nëkem, hogy minden a magáé. Mondom neki: tisztelt bíró úr, én nem úgy gondoltam, nem úgy határoztam el, hogy hát minden az enyém, hanem minden a három gyereké. Ráirattam mind a háromra a fődeket.
