„… keserű a fullánkja, de édes a méze.”

A 16–17. században a Kárpát-medencén belül a töröktől leginkább védett területeken, főleg Erdélyben és a Felvidéken virágzott a méhészet. Magyarország keleti része, a szászok földje mindig is az egyik legintenzívebben méhészkedő erdélyi táj volt. Ezen a vidéken az 1880-as években 1000 lakosra 74 kaptár jutott, egész Magyarországon pedig csak 40. A vegyesajkú falvakban az arány még rosszabb, mert a románok nem, vagy alig méhészkedtek.

A Habsburgok hamar fölismerték a méhészet gazdasági jelentőségét, Mária Terézia már 1770-ben nyilvános méhészeti főiskolát létesített Bécsben. Egyszersmind Ausztriában „örökre” eltörölték a méhészetet sújtó tizedet – erre Magyarországon csak 1836-ban került sor –, lehetővé tették, hogy a vándorméhészek bárhol legeltessenek, megtiltották a mézzel való kereskedelem akadályozását, és szigorúan büntették a méhek és a méz tolvajlását.¹ Keserűen állapíthatjuk meg tehát, hogy miközben Magyarország asszonykirálya tűzzel-vassal – ágyútűzzel és kardvassal – irtotta a székelyeket, féltő gonddal védte a méheket és a méhészeket.

A moldvai magyar települések méhészetéről az egyik legkorábbi adat a 15. század utolsó éveiből származik, noha valószínű, hogy már korábban is foglalkoztak ezzel az ősi mesterséggel, hiszen a moldvai táj, különösen eredeti, természetes állapotában, domborzati tagoltságával, számottevő erdősültségével ideális méhlegelőnek volt tekinthető. Azonban a 16. század végétől meg-megismétlődő háborúk, valamint a nyomukban járó létbizonytalanság az ország mezőgazdaságát és állattenyésztését szinte teljesen tönkretette. Az 1600-as évek első feléből való jelentésekben még leginkább arról volt szó, hogy „Moldva gazdag gyümölcsben, gabonában és vajban”, s rendszerint kiemelik, hogy „mézben is nagy bőség van”.²

Kós Károly szerint a méhészkedés régen – ami itt a 17. századot jelentette – Moldvában nagy jelentőségű foglalkozás volt a viasz- és méztermelés folytán. Különösen alkalmasak voltak méhészetre Moldva csángók lakta vidékei: a Szeret–Beszterce köze és melléke, a mézelő virágokban gazdag vizenyős vidék, valamint a Kárpátokból eredő patakok és folyók erdős-virágos völgyei.³ Dimitrie Cantemir, a történészkedő fejedelem szerint a méhektől a moldvai lakosok a legbusásabb hasznot húzhatnák, „amennyiben az ékesebbnél ékesebb virágoktól tarkálló mezők és az erdők mindenkor bővelkednek a méz és a viasz gyűjtésére alkalmas anyagokban.”⁴ A csángó emberekkel folytatott beszélgetéseim során általában az derült ki, hogy az erdei „vad” méheket rendszerint nem keresték, hanem rájuk találtak. Persze ezek a „régi emberek” sokkal többet járkáltak az erdőben, mint a maiak, s ha valamelyik rátalált az odúra, szólt annak, akiről tudta, hogy méhekkel foglalkozik. Mert úgy tartották, hogy nem azé a méz, aki megtalálta, hanem azé; aki hazaviszi.

A zsákmányoló méhészet

Ezt a gyakorlatot nevezzük zsákmányoló méhészetnek. A likas fában élő méhekért éjszaka mentek, a fát kivágták, s a méheket kiszedték belőle. Általában úgy tartották, hogy ezek az erdei méhek azok, melyek a faluban nem tudtak megállni, s elmentek, hogy keressenek maguknak helyet. „Olyan nincs, amelyik ott lakik az erdőben, ezek mind csak a faluból mentek el” – mondták Pusztinában. Magyarfaluban pedig azt mesélte egy ember, hogy még az 1990-es években volt bercsogászni [gombászni – a szögletes zárójelbe tett betoldások a szerző kiegészítései, szerk. megj.], s hallotta, hogy a fa tövén valami bezzeg, így találta meg őket. Tíz kiló mézet kapott, a léppel lejöttek a fában majdnem a földszintig. Alulról füstölte a méheket, azok átmentek a budorojába [farönk, csutak], kiszedte a lépeket, be­lerakta egy vödörbe, és hazavitte. A mátkát – vagyis az anyát – is megkereste, hogy ne maradjon ott.

Külsőrekecsinben sem keresték a méheket, hanem találták. „Megvigyázkodott a nagy fák között, ahol az odvik volt. Ha megtalálta, akkor a nyílás fölött kivágta, majd odatett valamit, egy tarisznyát, vagy zsákot. Meggyújtott egy darab rongyot, s azzal füstölte, s akkor a méhek mind bémentek. Most is vannak az erdőn, csak most nincsenek hová kőccsenek bé, nincsenek azok a nagy erdők. Nagyapám is hozott haza tarisnyával egy rajt. Azt az ágacskát leszakasztotta, amin esszegyűltek, béemelte a tarisnyába, s itthon bétette a köpűbe” – mesélte az 1911-ben született Kotyor Péter.

Klézsén úgy mesélték, hogy „elmész vasárnap, mikor több időd van, kimész oda, ahol vannak szádokfák, szálke­nek. Lefekszel a nappal szemben, de úgy, hogy a nap ne süssön a szemedbe. Megnézed az irányt, amelyikbe mennek. Akkor elmensz, s lefekszel még tovább. Nézed onnan, merre mennek. Ha szerencséd van, rátalálsz. S amikor elérsz ahhoz a fához, amelyikben laknak, akkor az biztos hallik. Messze nem mennek, négy kilométernél többet nem repülnek. Ha rátaláltál, felmensz a likhoz, megnézed hol járnak bé s ki. Akkor fent vájsz egy akkora likat, hogy ott ki tudjanak jönni. S fogod keményen füstölni őket. De azelőtt is megfüstölöd, mert nem tudsz vájkálni füst nélkül. S addig hajtod, ütöd az oldalát, míg a mátka is kimenen. De állandóan füstölöd, mer ők annyit kivesznek a szájukba, hogy nem bírnak marni, amivel megtáplálják a gusáikat [bendőjüket].” Máskor kimentek az erdőbe az üres köpűvel, kivették egy vadméh fészkéből a lépet, beletették a köpűbe, otthagyták egy-két nappal s éjjel, hogy a méhek megcsinálják a lépet. Aztán hazavitték, akár 5-6 km-re is.

A zsákmányoláshoz szükséges méhkeresés fejlettebb, hatékonyabb formája volt, amikor a méhfogó szarut alkalmazták, a méhkaptányt, vagyis a méhcsapdát. Gunda Béla így ír róla: „Külsőrekecsinben ismerik a méhfogó szarut. Ősszel keresik vele a méheket, miután néhányat az erdei tisztásra kitett mézre csalogattak. Emlékezet szerint a 19. század végén nyírkéregből hengerformájú csapdát is készítettek. Erdei tisztáson napos helyre összegyűjtenek egy fejő geláta [vödör] vagy egy negyedzsáknyi mohát, s arra nyár folyamán rendszeresen rávizelnek. Ilyen mohára seregestől járnak a méhek, s repülésük irányát követve felkutatható a mézes odu.”⁵

A Székelyföld határán lévő Gyimesfelsőlokon az 1930-as években úgy keresték a méheket, hogy vett a csángó atyafi „egy deci üveg tiszta mézet, egy kis darab tiszta lépet, amire rácsepegtette a mézet, amibe tett egy kis darab száraz marhaganyét és 3-4 dkg fehér lisztet. Kiment a hegyre ősszel vagy tavasszal, és figyelte a virágon a méhek járását. A tenyerébe, vagy a földre leteszi a lépet, rátesz egy kis mézet, megfogja a méhet, ráteszi a mézre, s hagyja szipolasolni. Akkor meggyújtja, s az füstölög. A méhre fehér lisztet szór, s figyeli, hogy az jön-e vissza? Az irányt megjegyzi, s hogy mennyi idő alatt jött vissza, ebből tudja, hogy milyen távolra ment. Mikor már 2-3 visszajött, látja az irányt, s arrafelé megy szembe vélük, hogy közelítse a helyet, s így lassanként haladva eljut a lukhoz.”⁶

A hagyományos méhlakások

A természetes méhlakás neve Moldvában kas, köpű, a mesterségesé szisztematik köpű. Gunda szerint a kasok anyaga rendszerint összefügg a tájjal, ezért Erdélyre a vesszőkasok jellemzők, s a szalmakasok nyugat felől terjedtek kelet felé.⁷ A moldvai magyaroknál általánosan fából, fűzből, jegenyéből és hársfából készült a köpű. Gunda a henger alakú küpűt balkáni kulturális elemnek tartja,⁸ de hát az élőfából készült méhlakás alakja nem is lehetett más.

A vesszőből font és tapasztott, többnyire kúp alakú kasok Bátky Zsigmond szerint Erdélyre jellemzők, és a balkáni műveltség hatására terjedtek el.⁹ Gunda a magyar ősfoglalkozásokról szóló kéziratában megjegyzi, hogy a vesszőből font kasok jellemzők a moldvai magyarságnál. Ennek én az 1970-es években már nem tudtam utánanézni, bár kétségtelen, hogy azokon a vízparti településeken, ahol foglalkoztak fűzvesszőből font kosarak készítésével – mint pl. Pusztina – az öregek szerint régebben vesszőből is fontak köpűket, majd sárral megtapasztatták; ezeket méhesköpűnek nevezték.

Ötven esztendővel ezelőtt, amikor elkezdtem a moldvai magyar falvak néprajzi anyagának gyűjtését, nem gondoltam volna, hogy az azóta eltelt félévszázad során mennyi minden megy veszendőbe a hagyományos paraszti életnek abból a teljességéből, aminek tárgyi és szellemi emlékei akkor még oly egységesnek és kifogyhatatlannak tűntek. Az 1960-as években Külsőrekecsint, Csíkfalvát, Somoskát, Klézsét, Diószént járva naponta láttam a régies házak töltésén sorakozó, fából készült, úgynevezett csutakköpöket, többnyire 3-5 darabot egy-egy helyen. Tudomásul is vettem meglétüket, elő is jegyeztem képzeletbeli munkatervemben ismeretanyaguk összegyűjtését. Csakhogy mindig akadt más, sürgősebbnek tűnő, vissza nem térőnek látszó alkalom, amik miatt a csutakköpűk részletes számbavétele sajnos hátramaradt. Míg aztán ezek is eltűntek, s mikor már tudatosan kerestem őket, kiderült, hogy szinte teljesen elvesztek, jó, ha egy-két darab megmaradt néhány idős méhész régiségei között. Azóta is moldvai gyűjtéseim elszalasztott lehetőségei között tartom őket számon. Azt, hogy a moldvai csángók körében inkább köpűk voltak, mint kasok, mutatja Hegedűs Lajos könyvének szómagyarázata¹⁰, miszerint a (méh)köpű egyértelműen „odvas, üreges fatörzsből készült méhkaptár” – főleg Gajcsánán és Pokolpatakon.

A Románvásár környéki, úgynevezett északi csángóknál is köpű volt a kivájt belű hagyományos méhlakás neve, bár Szabófalván újabban inkább tubnak nevezik. De a Szabófalváról több mint száz esztendeje kirajzott, Egyedhalmánál keletkezett Ploszkucény faluban még 1969-ben is köpű volt az effajta természetes odú. Lükő Gábor a jugáni méhészetről idézi: „Régimódi köpű, az egy fatörzs, melynek belsejét kiásszák, falát 2-3 cm vastagra hagyják, és felül deszkával zárják el. A köpű felső részében három botocskát helyeznek el, végeikkel annak oldalába erősítve. A méhek ezekhez ragasztják a lépeket [foguri]. A köpű likja félkör alakú, s kifelé tágul. A köpűt minden évben beszikárják – tapasztják – sárral, hogy az esetleges hézagokon idegen bogarak ne jussanak bele, tetejére pedig nagy cseréptálat borítanak. Alul nem zárják el deszkával, hanem a földre állítva a szélére földet húzkodnak. Így felemelve beléjük lehet nézni.”¹¹

„A köpűket tavaszonként kitakarították, ilyenkor a megfeketedett, elszáradt, fekete lépet kitördelték, mert az mocskos, abba nem gyűjtenek, csak az új részbe, ahol tiszta a lép” – mondta a pusztinai Deák Katalin. – A köpűket olyan helyre kell tenni, hogy ne legyen geledzsia [zaj], azt nem állhatják. Árnyékos helyet szeretnek, a likja napfeljöttre álljon. Három lépésre legyenek egymástól a köpűk. Mámám elvette a tavált [tepsi], tett belé szenet, s egy kicsi potyószát [kénpor] beléhintett, vagy egy kicsi ribancot [rongy] megtekertünk, s annak füstjitől a méhek mind lebuktak. Az a köpű olyan nehéz volt, mikor megemeltük, de a mézet csak elgazoltuk. Minden lihánt [lavór] megtöltöttünk mézzel, de olyan semmire sem való volt. Mert a viaszval együtt vettük ki, betettük a szitába, lefolyt a méz, csak a kaccsa maradott benne.”

Hozzávetőlegesen az 1960-as években tűnt fel, és kezdett elterjedni Moldvában a gyárilag előállított, úgynevezett szisztematik köpű, bár román környékén, Kelgyesten, Jugánban és a szomszédos falvakban már az 1930-as években föl-föl tünedeztek. A Kelgyesten 1930-ban született Domokos József nagyapjának még fából készült köpűi, budurojai voltak, csak 1930-ban hagyta el ezeket.

„A kaptárt, ha jó, télen csak az északi széltől kell őrizni. A lukakat le kell kicsinyíteni. A lik mindig legyen délfelé, vagy napfeljövetre. Télire fontos, hogy a teteje legyen jól lecsinálva, s alá teszen szalmát. Télbe be kell dugni az ordinicsát [röpnyílás], s ha süt a nap, akkor dugja ki. Sokszor még a havat is úgy kell elhányni róluk, ha betemette. De be nem hozták őket a házba. Régebb még föltették a hiúba is, amikor buturuk köpűk voltak likasfából, de ezeket a szisztemátokat nem kellett föltenni, meg nehezek is” – mondják Pusztinában.

A frumószai Galaci János még 1995-ben úgy mondta, hogy a köpűket maga készíti fenyőfából, 30 x 90 cm-es méretben. „Itt nem jók a nagyobb köpűk – magyarázta –, mert nagy hegyek vannak, hamar jő a hideg, s későn menen el. S azokba sok bogár kell, hogy megtőccsék a köpűt s befűccsék. Vannak kisebbek, amikbe most került raj, abban csak 13 keret van, a nagyobban 21 is fér. A köpűk teteje mint a háztető és zsindely van rajta, tyár [éppen] nem úgy, mint a nagyuraknál, hogy táblát [bádog] tesznek.” Diószénben már 1950-ben voltak szisztematik köpűk. Egy Hauzner nevű páter hozta be a faluba, aki kérdezte édesapámtól: „mért tartod ezekben a csutkokban?” Nyári hőségben, hogy a lép meg ne olvadjon, a köpűt – mint Lujzikalagorban mondják – ződugóval befedik, téli hideg ellen rendszerint a házhijúba [padlás] helyezik, ahol kereken besikárják sárral vagy marhatrágyával. A röplyukat pedig pujsatyikával, csutkával [kukoricacsutka] bedugják.¹²

A méhészek és ismereteik

Általánosságban elmondhatjuk, hogy Moldvában a 19. század végén, illetve a 20. század elején többen foglalkoztak kasos méhészettel, de kisebb tételekben, családonként 3-5 kassal bíbelődtek, főként a kevés földdel rendelkezők. Általában mindenütt emlékeztek arra, hogy a 19. század vége felé a nincstelen vagy kevés földű parasztok közt több, néhány méhcsaládot tartó méhész volt. A családon belül főként a napszámos munkára már képtelen öregek dolga volt a méhekre való felvigyázás.¹³ Bár újabban egyre kevesebben űzik ezt a mesterséget, azért akadnak, akik nagyobb, 20-30 köpűs tételben foglalkoznak még méhészettel. Pusztinában például az utóbbi években 4-5 gazda is tartott méheket. Úgy tartják, hogy egy-egy jó dolgos ember 15-20 köpűt el tud látni. Az 1912-ben született Deák Katalinra megözvegyülése után 25 méhcsalád maradt férjétől, de az örökséget aztán szétosztotta a lányai között.

Bár a méhészkedést elsősorban férfimunkának tartották, a méhészfeleségek sokszor eltanulták a férjüktől, mi több: meg is szerették a mesterséget, s mikor özvegyen maradtak, tovább is kedvvel folytatták. Bár a moldvai magyarok körében nem terjedt el a méhészeti szakirodalom használata, különösen a fejlettebb északi területeken (Jugán, Kelgyeszt) Lükő szerint már az 1930-as években „vaskos oláh szakkönyvek és a foksáni méhészeti intézet utasításai szerint rendezik be méheseiket.”¹⁴ De a déli falvakban is előfordul, hogy egy-egy specialista megrendelte a méhészeti rivistát, s úgy méhészkedett.

A méhekkel foglalkozó moldvai magyaroknak szinte mindegyike ismeri, vagy éppenséggel tudja a méhek néhány élettani tulajdonságát, és ez a „tudás” nem könyvekből való, hanem – ha ilyesmit szabad egyáltalában kijelenteni – hagyományos tudás. Persze, ma már az internet és a digitális média korában ilyesmiről nehéz egyértelműen állást foglalni. Általánosan elterjedt vélemény, hogy a méhek nem szeretik a tubáknak a bűzit. Rendszerint nem is cigarettáznak a méhészkedő emberek. „Úgy kell, hogy a kezed mosd meg ijen finom szappanval, magyarföldivel. A részeg embert is megérzik” – mondta egy pusztinai asszony. Azt is tudja szinte minden méhészkedő ember, hogy a méh a gusájában, vagyis a torkában, garatjában hordja a mézet, a polént, a virágport pedig a lábán.

A természetes és a mesterséges köpűs méhtartás körülményei közt egyformán rajzanak a méhek, hiszen ez a „vérükben lévő” szaporodási kényszer. Csakhogy a mesterséges köpűk esetében a méhész fel tud rá készülni, s többé-kevésbé kézben tudja tartani a folyamatot. A rajzás idejét hagyományosan úgy tartják számon, hogy akkor kerül rá sor, amikor a zab kezdi hányni a fejét, vagyis május végétől. Zabhányástól kell ügyelni, hogy legyen királynőnek helye, mert ha újabb s újabb rámákat tesznek be a köpűbe, akkor a méhek dolgoznak, s nem nevelnek anyát. Ha mégis, azt le kell vágni. A hagyomány szerint tehát májustól Szt. Illésig rajozhatnak.

Tavasszal Gyümölcsoltó Boldogasszony már kint találta a csutakköpűket a priszákában, vagyis a méhesben. Úrnapja idején, kapáláskor pedig már kezdtek a köpűk rajzani. A csutakköpűk esetében nem lehet olyan gondosan ügyelni, hogy ne rajozzanak váratlanul. Lükő Gábor azt írja, hogy egy köpű egy évben rendszerint három rajt ereszt, ezért Illés napon nyírni kezdik a köpüket, hogy ne rajozzanak többet. Egy hosszú nyélre derékszögben erősített pengével levágják a lépek alsó felét, s ebből főzik a sonkolyt, ami gyenge minőségű méz.¹⁵

Amelyik raj erősebb, az hamarabb csinál anyát. Ha nem akarja a méhész, hogy rajozzanak, akkor levágja a bótkákat, az anyaházat. S akkor többet nem fognak szaporodni. Ha marad egy bótka, azzal mindcsak elmegy egy raj. Három nappal előtte lehet látni, mikor kel ki a királynő az anyaházból. Ilyenkor kiveszik a bótkát, s beleteszik egy másik, üres köpűbe. Nem lehet összevegyíteni őket, csak ha megfúvod ecettel, pálinkával, hogy egymás bűzét ne érezzék. Ha van benne anya, akkor elfogadják, ha nincs, akkor hiába ecetezed, pálinkázod.

Amikor rajzik, akkor új anya kerekedik. Ezt pedig onnan lehet tudni, hogy sírni kezdenek, mert látják, hogy el kell menni, az öreg anya hajtja ki őket. A fiatal mátkák kezdenek énekelni a helyükön, mielőtt kirepülnének. Kummognak, s arról lehet tudni, hogy készülődnek. Ilyenkor kiveszik az új mátkát, s beleteszik a másik köpűbe 3-4 rámával, s akkor nem futnak el. „Mikor rajozni akarnak, akkor gyűlnek ki, csinálnak bárbát¹⁶, ülnek kinn, onnan tudódik” – hallottam Kelgyesten. – „Mikor járok náluk, s kapok olyan botkát, s mikor az anya akar énekelni, akkor immá készül neki, hogy rajoljon, ako az anya a köpűben teszen így: mmmmmm-mmm-mmm… akkor hallgatom, s mondom: no, ez készül… Akkor még nem rajol, de készen van, hogy rajoljon.” Diószénben úgy tartják, hogy a rajzást akkor lehet várni, mikor „a köpü előtt sok méh jáccódik. Jáccódnak és csalják ki az anyát, benn pedig szorícsák az anyát, hogy fusson, mennyen ki. Mikor aztán kijött, mennek utána.”

Rajzáskor az első rajjal kimegy a régi királynő, ha lesz második, akkor a korábbi új királynő rajzik. Rajzás után 3-4 nappal kerül sor a nászrepülésre. Ilyenkor színes papírokat tesznek a köpűk tetejére, hogy könnyebben hazataláljon. Cukorszirupot tesznek a köpűkbe, s ezzel – az élelembőség látszatát keltve – serkentik a nászrepülést. Erre szép időben kerül sor, 11 és 16 óra között az anya 1-1,5 km magasra is fölrepül, sok here megy utána, 10–12-vel párosodik. Mikor visszajön, ott a párosodás jele, a fenekén egy fehér pont.

A raj elszökését úgy akadályozzák meg, hogy valamilyen zajt csapnak, vagy analógiás cselekedeteket végeznek, például az „asszony csupasz fenekével lapos kőre ül s kaszát-kapát penget – hogy el ne szálljon a raj.”¹⁷ Ezt a mágikus szokást a 20. század második felében azonban már ritkán gyakorolják, inkább csak hallomásból ismerik a moldvai magyarok. Ehelyett inkább port hintenek közéjük, és vizet szórnak rájuk, hogy leszálljanak. Füttyenteni is lehet, vagy vasat vernek, ez talán azt a célt is szolgálja, hogy a szomszédok felfigyeljenek a fontos eseményre. Külsőrekecsinben – és bizonyára máshol is – amikor a méhek rajzanak, bodzafából készített vízipuskával locsolják őket, hogy összegyűljenek. „A rajt öntözzük vízzel, hánnyuk porral, galjakval, mit találunk hirtelen. S ha uljanak, hogy van keresve hejik, akkor úgyes mennek elé. De ha sokat kénozod őket, úgyes leszállnak egy fára. Még elmennek valami 400 méterre, egy olyan futott helyre. A lányomval egyszer öntöztük, haligáltuk, galjakval, dobáltuk porval, nem akartak száljanak le. Aztán méges leszálltak egy nagy gyortyán fa tetejibe, tizenkét méteresre. A leányka elfutott a fijamért… haj, gyere, mert a rajok felültek egy fára, s apika nem tud felhágni értük. Fijam mindjárt eljött, felment a tetejibe, lezsakított azt az ágat, ott volt egy kicsike köpűcske, a rajt beeresztette a köpübe, egy nagy hosszú mazdagval mekköttük a köpüt, s leeresztett a fődre nekem, s hoztuk vissza, tettük be más köpübe.”

Jegyzetek

1 Enesei Dorner Béla: Az erdélyi szászok mezőgazdasága, Győr, 1910. 168–169. o.

2 Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság (3. kiad.), Kolozsvár, 1941. 501. o.

3 Kós Károly: Méhészkedés (1949). Uő.: Csángó néprajzi vázlat, Kriterion. Bukarest, 1976. 128–132. o.

4 Dimitrie Cantemir: Moldva leírása, Kriterion, Bukarest, 1973.

5 Gunda Béla: A méhvadászat, Ethnographica Carpatica, Budapest, 1966, Bp. 1966, 210., 225. o.

6 Gönyei Sándor: Vegyes néprajzi gyűjtés (Gyimesfelsőlok), EA 5435

7 Gunda Béla: A gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás kutatása, Kny. a Magyar népkutatás kézikönyvéből. Bp. 1948. 8. o.

8 Gunda Béla: Méhészkedés a magyarságnál, Agria XXVII – XXVIII. 1992. 303–368. o.

9 Bátky Zsigmond: Kalauz a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi gyűjteményéhez, Budapest, 1929. 45. o.

10 Hegedűs Lajos: Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. Népnyelvi szövegek moldvai telepesektől, Közoktatásügyi Kiadó, Budapest, 1952. 324, 329. o.

11 Lükő Gábor: Régimódú méhészet, Néprajzi Értesítő XXVI, 1934. 47–48. o.

12 Kós: i. m. 129. o.

13 Kós Károly: Méhészkedés (1949). Uő.: Csángó néprajzi vázlat. Kriterion. Bukarest 1976, 128. o.

14 Lükő: i. m. 47. o.

15 Lükő: i. m. 48.

16 Összegyűlnek a röpnyílás körül, mintha szakállt eresztene a köpű.

17 Györffy István: Gazdálkodás. Méhészet. Magyar Néprajz II. (2. kiad.) Bp. 1941. 13. o.

Csutakköpű (Külsőrekecsin, 1993)