A vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő-család hagyományőrző művészete

A vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő-család fél évezredes története összmagyar és erdélyi sikertörténet egyben. Csodálatos a folytonossága, a kvalitása, a kisugárzása, mindaz, amitől a művészet korokon, ízléseken és történelmi korszakokon átível, és szellemi magasságokba képes emelni az egyént és a közösséget egyaránt.

A népművészet egyik alapismérveként a névtelenséget tekintik a szakértők, a kanonikus rend szolgálata ugyanis teljesen felülírt minden egyediességet. Az újabb korok ismert alkotó egyéniségeire inkább a népi iparművész terminust használják. A Sütő család újabb nemzedékének tagjai már az előbbi szakkifejezést is idegennek tekintik saját alkotó tevékenységük jellemzésére. Sütő István a bútorfestő és fafaragó Sütő-családról szóló munkájában „szigorú szabályok szerinti művészet”-ről beszél, amikor családja munkásságát értékeli.

„Van a mi szegény magyar népünknek művészete, amely csak az övé, amelyet ő alakított, formált... Az alap megvan, csak építeni kell tudni reá. És az alap egészséges, megbírja nemzeti művészetünknek még oly hatalmasra építendő épületét.” (Kós Károly 1883–1977)

A ma kitüntetett Sütő Levente Lehel és Sütő István, akárcsak az otthon, Vargyason hasonló szívóssággal alkotó Sütő Gábor, István édesapja vagy az immár égi megrendeléseknek eleget tevő őseik valóban szigorú szabályok szerint alkotó, valódi népművészek. A lándzsás és bajuszos, szakállas tulipánok, szegfűk, gyöngyvirágok, attikás- és kanyar­rózsák nem egy nemzedék művészi önkifejezési formái csupán, hiszen 1568-tól, az első ismert Sütő nevű bútorfestő asztalostól kezdődően tizennégy (!) nemzedék csiszolta-alakította ezeket azzal a biztos tudattal, hogy továbbadhassa a most cseperedő 15. generációnak is.

Ez a művészet ugyanakkor szigorúan udvarhelyszéki, és szigorúan magyar is. Ennek a művészetnek Fiatfalvára, a Székelykeresztúrral majdnem teljesen összeépült, ma is 90 százalékban székely-magyarok lakta településre nyúlnak vissza a legmélyebben lévő hajszálgyökerei. Éppen ezért szoros kapcsolatban áll a homoródmenti (udvarhelyszéki) bútorfestő központok motívumaival, színvilágával. Ez a művészet Vargyason él évszázadok óta, ezért jellemzően erdővidéki. Népi és úrias egyszerre: napjainkban, sajnos, hajlamosak vagyunk a népművészet szűkítésére, de valamikor a vargyasi Daniel-bárók késő reneszánsz bútorait ékítették a Sütők vésőikkel, ecsetjeikkel.

És amit a legnehezebb a művésznek megvalósítani: történelmi távlatú és hangulatú, funkcionális művészetet alkotni! Csak addig terjeszkedhet, csak addig alakulhat, ameddig a díszítmény nem kezd versengeni a használati értékkel, ameddig a szépérzék nem akarja legyőzni a funkcionalitást!

És talán ez az a pont, amelyben európai léptékűvé is válik ez a művészet: magába olvasztja a középkori kamarás asztalok puritán formai megoldásait és olyan praktikus évszázados típusokat, amelyeket célszerűségük miatt ma újra feltalál a modern bútorkultúra – mint a nagyágy alá becsúsztatható gyer­mek­ágy vagy a kihasználhatatlan sarkok elfödésére használt saroktéka.

Sütő Levente és Sütő István e történelmi léptékű művészet őrzői és továbbéltetői. Nem csak alkotóművészek, hanem családjuk több évszázados hagyatékának őrzői és népszerűsítői is egyben. Mindketten pontosan azt teszik, amit kell: Vargyas határait kiterjesztik, és a több mint négyszáz éves családi hagyomány hírét-nevét a nagyvilágba röptetik!

Sütő Levente néprajzkutató, a népművészet mestere, aki Japántól Mexikóig, Koppenhágától Berlinig elvitte az erdélyi székely kultúra jellegzetességeit, gondosan vigyázva arra, hogy kaotikus világunk hívságai ne tudjanak ártani ősei művészetének.

Sütő István faipari mérnök, aki kutatja és élteti egyben e családi művészetet: nemcsak könyvet írt a vargyasi bútorfestő Sütő családról, hanem a székelyföldi megpróbáltatásokat is felvállalva, a legkisebb erdélyi faluba is eljuttatja a vargyasi kultúra hírét-nevét, és három fiúgyermekére hagyományozza a vargyasi bútorkultúra szigorú művészetét.

Ma a vargyasi Sütő-dinasztia két ifjú képviselője által átveheti a magyar tudományos élet egyik legnagyobb elismerését, a Magyar Örökség-díjat. Jelenleg a család öt tagja fest és farag szebbnél szebb alkotásokat: Levente Lehel, Gábor Csaba és fiai, István, Béla József és ifj.Gábor. Hisszük, hogy általuk nemcsak a népi kultúra kiváló művelői, hanem az erdélyi magyarság is kitüntetésben részesült! Mert a Székely Nemzeti Múzeum építője, Kós Károly világosan mondja: „Amit mi csinálunk, itt és ma, az nem felekezet és nem egyház, de a vallás maga, amit mi építünk, az nem világnézet, nem pártpolitika, nem üzlet, de hit és kétségbeesett reménység, amit mi élünk, az nem mulatság, nem sport, nem mártírium, amiben mi bízunk, az nem a rombolás, nem a tagadás, nem a halál, de a feltámadás...”

(Elhangzott Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában a díj átadási ünnepségén 2015. december 17-én.)