Magyarlapád, a Piros Pántlikások szülőfaluja Nagyenyedtől 10 kilométerre a Maros és a Kisküküllő közötti vidéken fekszik. Molnár József hajdani református lelkész 1999-ben megjelent egyedi, monografikus jellegű munkájában olvashatjuk, hogy a falu „várhegy alatt, dombok között terül el”. A református Erdély egyik fontos része. A honfoglalás kori település megnevezése a „lapuból,” mint növényi részből alakult ki. A magyar előnév a lakosok nemzetiségére utal. Az ott élőknek a mai napig virág- és zöldségtermesztés az alapvető hivatásuk, de kis üzemekben sajtkészítéssel és asztalossággal is foglalkoznak. Leginkább népzenéjük és néptáncaik révén gazdagok. Ennek a szívesen vállalt szokásuknak mára szimbóluma lett az 1995-ben alakult, idén harmincéves, és ma is zenekarként működő Piros Pántlikás Zenekar.
Hagyományőrzés Magyarlapádon
A lapádiak a lelkükből fakadóan szeretnek zenélni és táncolni. Nem csoda, hogy az ezeréves település megőrizte legszebb népi hagyományait, és 1990 után újra felvirágoztatta azokat. És mindezt nem ímmel-ámmal, hanem az ügyhöz méltó buzgalommal tették. Magyarlapádon működik egy mai „kultúrateremtő laboratórium”, egy örök játék, amelynek a falu apraja-nagyja cselekvő résztvevője. Kezdeményezője Sipos Ferenc mérnök-vállalkozó, a harmincéves Piros Pántlikás Zenekar vezetője és prímása. Az 1998. esztendei, Czakó Gábor szerkesztésében megjelent Duna-évkönyv Magyarlapád című írásában így vélekedett (szövege a zenekarról készített dokumentumfilmben elhangzottak nyomtatott változata – szerk. megj.): „S nem tudjuk eldönteni, harmincéves fejjel, hogy mi a jobb a társadalom számára (itt az erdélyi társadalmat értem), hagyjuk a kultúránkat, pihentessük és fogjunk neki gazdálkodni, a gazdaság fejlesztéséhez? Ha elhagyjuk kultúránkat, félünk, annyira elalszik, hogy többet fel sem tudjuk ébreszteni.” A lapádiak ezt a dilemmát természetes forrásaikra alapozva idejében és helyesen oldották meg. Nem altattak, hanem éppen ellenkezőleg élesztettek, zenekart alapítottak, muzsikáltak és táncoltak. Szilágyi András, a másik alapító, a zenekar brácsása Fekete Réka és Ferencz Csaba Forrásvidéken (2013) című munkájában azt mondja: „Eljutottunk a táncház berkekbe, és ott megismerkedtünk Kallós Zoli bácsival és Könczei Csillával. Szóval Kolozsváron jöttünk rá arra, hogy nekünk is vannak ilyenfajta énekeink, táncaink, mint amit a táncházban énekelnek, táncolnak, elé kéne szedni, és csinálhatnánk mi is egy zenekart.”
A Piros Pántlikás Zenekar arról a sajátosan erdélyi-lapádi népzenéről vált ismertté, amit tájainkon oly gyakran és mindig szívesen játszanak. A közönség és a szakma egyaránt értékeli. Amikor róluk beszélünk, akkor a hagyományok megbecsülése, a népzene és néptánc őszinte szeretete, a jó és hasznos közösségi együttlétek jutnak eszünkbe. Nagyon sokszor hallgattam, néztem őket. Muzsikálás közben valamiféle belső ragyogás tükröződik az arcukon, amit szavakkal egykönnyen nem lehet kifejezni.
Az elindulás és érlelődés ösvényein
1989 után, amikor az erdélyi fiatalok egy része a jobb megélhetés, a nagyobb szabadság és nyugodtabb élet reményében nekilódult a világnak, Magyarlapádon többen másképpen gondolkodtak. Voltak köztük tanult ifjak is, akik itthon is megtalálták számításaikat. Ebbe pedig az is szervesen beletartozott, hogy nemzedékről nemzedékre örökítették addig is becsült szokásaikat, hagyományaikat.
Sipos Ferenc családjának történetét unokatestvére, az akkori IV. éves diák, Kiss Dávid jegyezte fel 1977-ben. Őt idézem: „A téli vakációt Magyarlapádon töltöttem. Tetszik nekem Lapád és lakossága, mert tud dolgozni és munka után – ha fáradt is – mulatni és vidámnak lenni. És ez még nem minden. A lapádiak mindentudóak. Van közöttük munkás, tanító, mérnök és vannak muzsikások is. Az utóbbiakból többféle van. Van olyan, aki már öreg és muzsikáját letette, van olyan, aki most éli muzsikus életének virágkorát. A legjobb muzsikus a faluban és talán a környéken is nagybátyám, Sipos Márton. Borozgatás közben mesélte el, hogyan tanulta meg, hogyan folytatta a muzsikálást.” Kiss Dávid a továbbiakban leírja, hogy nagybátyja miként tanulta meg és gyakorolta a muzsikálást. Nagybátyja gyermekkorában szeretett fütyörészni, és tehetségének köszönhetően szülei hegedűt vásároltak neki. Hegedülni egy Lica nevű cigány tanította meg. Az első népdal után már egyedül tanult és sokat gyakorolt. 15 éves koráig a kicsiknek hegedült az úgynevezett „kistáncban”. Ez kezdetben valamelyik csűrben volt, majd átkerült az iskolába, míg a „nagytánc” a csűrből egyenesen a művelődési házba „emelkedett”. A „felszabadulás” után a megalakuló tánccsoport muzsikusa lett, majd később fiával együtt zenélt, aki tőle tanult. Őt is Sipos Mártonnak keresztelték, és nem csak nevét, hanem a muzsikáló tudást is örökölte apjától. Azt viszont nem is gondolhatta, hogy az ő fia, Sipos Ferenc tovább viszi a staféta botot és egy együttes közismert vezetője, vezérhegedűse lesz. Ő is ugyanúgy szeret muzsikálni, mint dédapja, nagyapja és apja. A család együtt bíztatta és segítette a kis Ferit, hogy ő is tanuljon meg muzsikálni, mert azt óhajtja tőle a falu népe is. Így mondogatták neki az utcán: „Te vagy az öreg Siposnak az unokája, s hogy nem tudsz muzsikálni?” A kisfiú sírva ment haza: „S én miért nem tudok muzsikálni?” Az anyja megvigasztalta: „Mert nem tanultál meg!” Végül egy kis házi vita után az apja és a nagyapja is tanítgatta. A családi hagyomány tehát átszármazott, a kisfiú lelkében pedig erős elhatározás sarjadt. Az akkori történésekre Feri így emlékszik vissza az előbb említett Forrásvidéken című kötetben: „dédapámtól kezdődött, aki 1929-ben vett egy hegedűt a fiának, vagyis nagyapámnak. (…) Dédapám bíró volt a faluban, és szerette a művészeteket, mai nyelvvel élve művészetpártoló volt. (…) És akkor megvette a hegedűt nagyapámnak, de olyan drága volt, hogy el kellett adjon egy tinót, egy tehenet. S akkor pattant ki az öregnek a fejéből, hogy fiam, most a piros pántlikát nem a tinó farára kötjük, hanem a hegedűre.” Tegyük hozzá, evvel a vásárral a dédapa családi szikrája lett a Magyarlapádon később kibontakozó népzenei életnek.
Szilágyi Erzsébet és Szilágyi Győri Loránd Arnold 2006-ban megjelent 1905–2005. Köszönöm Neked Iskola című közös kötetében Szilágyi András így vélekedik: „A népi bölcsesség megjegyzi, hogy a lapádi gyermekek énekelve és táncolva születnek, vagyis nagyon tehetségesek. Kik a tanítók? Hát apó, nanó, apja, anyja, tehát első állomás a család, aztán az iskola (…) később felnőtt korukban a lakodalmak, bálok, színjátszó csoportok (…) a meglevő »bandákban« még ellopnak egy-két fogást, és aztán kialakítják saját bandájukat.”
A harmincéves zenekar névadója, ha úgy tetszik, keresztanyja, akarva-akaratlanul Szakács Ida. A most 81 éves nyugalmazott tanító egész életét magyarlapádi tanítóként töltötte, majd 1989-ben vonult nyugdíjba. Ma Nagyenyeden, özvegyen él, de mindenkit ismer kedvelt falujában, hiszen több nemzedéket tanított, a fiatalokkal kultúrműsorokat rendezett, mert szeretett köztük lenni és hallgattak rá. Egykori tanítványa, Sipos Margit tanárnő a már idézett Duna évkönyvben a következőképpen emlékezett: „a Piros Pántlikások nem muzsikálással kezdték, hanem színjátszással. Szeretett hajdani tanítónőnk, Szakács Ida vezetésével sokáig a színpad bűvöletében és vonzásában éltünk. (…) Ez a tanító néni a színjátszás mellett sok egyébre megtanított. (…) Életünk saját értelmet, valódit csak akkor nyer, ha egy kisebb vagy nagyobb közösségért is tesz valamit, vagy felelősséget vállal.”
Ida néni tehát valahogy szükségszerűen ott volt a Piros Pántlikás Együttes indulásánál is. Ez nem egyik napról a másikra történt, hanem egy baráti társaság összetartása nyomán érlelődött. Történt ugyanis, hogy Sipos Ferenc kolozsvári egyetemistaként egy szobában lakott barátjával, Szilágyi Andrással (Bandival). Mindketten magukkal hozták családjukból a muzsikálás örömét. Könczei Csilla és Kallós Zoli bácsi bátorította őket, hogy járjanak a kolozsvári táncházba. Kallós Zoltán később, 2000-ben szakmai bizonylatot is kiállított számukra, amelyben többek között pontosította a zenekar megalakulásának évét is. Ebből idézünk: „A Piros Pántlikás zenekar 1985-ben alakult Sipos Ferenc kezdeményezésére. Célja a magyarlapádi és a környékbeli Kis-Küküllő menti falvak autentikus népzenéjének éltetése és az utánuk jövő generációknak való továbbadása.” Dr. Szabó Zoltán tanította meg őket arra, hogyan kell zenekarban muzsikálni, és nem kottából, hanem felvételről tanulni a népzenét. Kezdett kialakulni a csapat a két egyetemista – Sipos Ferenc és Szilágyi András –, valamint a nagyenyedi kohászati üzemben dolgozó lapádi két társuk, Turzai András és Molnár Feri Márton (Zödi) vasmunkások részvételével. Utóbbi 1990-től a falu első szabadon választott polgármestere lett, ekkor félbehagyta zenekari szereplését. 1989 előtt dermesztő hidegben is gyakran találkozgattak a művelődési ház egyik kistermében. 1985-ben az alkalmi muzsikusokat meghívták Gilyén Márton nagyobbik leányának keresztelőjére. Ez volt az első igazi fellépésük, és innen számítják zenekari létüket. 1986-ban jelentkeztek, hogy a művelődési házban szívesen muzsikálnának a falu népe előtt is. Itt kapcsolódott be Ida néni a történetbe, akinek tanácsára a színjátszó bemutatók után léptek fel, hiszen így közönségük is volt. 1986 nyarán egyszer csak megjelentek zeneszerszámaikkal, amelyeken egy szimpatizáló leány által felkötött piros pántlikák díszelegtek. Akkoriban bármilyen kulturális tevékenységet csak a néptanács mellett működő pártbizottság jóváhagyásával lehetett bemutatni. A fiúk fellépésének engedélyeztetésével kapcsolatos kérvényt kellett hirtelen beadnia a bizottsághoz Ida tanító néninek, aki viszont nem kérdezte meg, hogy mi a zenekar neve. A piros pántlikák látványa és a pillanatnyi ihlet alapján döntött, és így született meg a Piros Pántlikások elnevezés, amit néhány év múlva a Piros Pántlikásra módosítottak. Az akkori zenekar tagjai voltak: Sipos Ferenc (vezérhegedűs), Turzai András (prímás), Szilágyi András (brácsás), Molnár Feri Márton (bőgős). Első színpadi fellépésük Csávossy György egyik vígjátékának a bemutatása után történt. Azóta harminc év telt el, sikerekben gazdag fellépésekkel.
Szilágyi András egy alkalmi visszapillantó műsorfüzetben írta 1994-ben: „Bartók Béla és Kodály Zoltán szelleme biztat és erősít munkánkban. A mi szájunk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból. 1985-ben Kallós Zoltán kolozsvári néprajzkutató segítségével gyűjteni kezdtünk a faluban, majd a környékről. A föltárt anyagot megtanultuk, és lassacskán rájöttünk, hogy tulajdonképpen ezt nem is kell tanuljuk, ez bennünk van, vele születtünk, nélküle silány, hiányos lenne az életünk.” Turzai András szerint ennek a vidéknek nagyon gazdag a dallamvilága, az lenne a legjobb, ha az összest tudnák, de az lehetetlen.
A néptáncot kedvelő fiatalok 1994-től a Rapó tánccsoportban Székely György D. irányításával gyakoroltak. Ropják, vagyis lapádi tájszólásban „rapják a táncot”, ezért lett Rapó a tánccsoport neve. Sipos Ferenc zenekara és a Rapó elválaszthatatlanok egymástól, gyakran lépnek fel együtt.
A mai Piros Pántlikás zenészek már az 50-es éveiket tapossák. Természetes tehát az utódlás kérdése. Ezért három fiatalember – Kiss Adorján Árpád (hegedű), Mán Richárd Csaba (brácsa) és Nagy Botond (nagybőgő, aki táncosként kezdte) – a 2000-es évek elején megalapították a Kicsi Piros Pántlikás zenekart.
Népzene- és néptánctáborok
Érdemes felidézni Nagy Enikő magyarlapádi református lelkésznek az Enyedi Hírlap hasábjain 1996-ban papírra vetett gondolatait: „Lapádon 40 év óta nem volt szüreti bál, noha hatalmas szőlővel rendelkezik. (…) Az idén megtört a jég, október 19-ére a falu apraja-nagyja szüreti bálra hivatalos (…) a részvevőkre gazdag műsor vár palatkai, kalotaszegi és helyi néptáncegyüttesek fellépésével, képzőművészeti kiállítással és bállal. (…) Magyarlapád olyan adottságokkal rendelkezik, amelyek a faluturizmus szempontjából ideálisnak mondhatók – elkezdve a bortól a hatalmas házi kenyérig. Én ebben látom Lapád jövőjét.” Valahol itt keresendők a magyarlapádi táborok gyökerei. E táborok kezdetei az 1997-es évre nyúlnak vissza, idén volt a tizennyolcadik. A rendezvény a Piros Pántlikások évi kiemelkedő bemutatkozása, amellyel szervezett keretet adnak népzene- és néptánc mozgalmuknak. A szervezés óriási háttérmunkát, összefogást és nagy odaadást igényel. Mindezt a falu közössége felvállalja, így a közösség szinte önszerveződővé válik. Ilyenkor egy hét alatt a helybeliek összesen 150–200 vendéget is ellátnak, segítenek, kalauzolnak. Ennek a nehéz munkának a mérlege csak akkor pozitív, ha szívesen végzik, márpedig Magyarlapád lakosságának alapvető rokonszenves vonása, hogy vendégszerető. A táborok alkalmával a falu megpezsdül, összefog és az egy hét alatt fiatalok százai tanulják a lapádi táncrendet, a dalokat, és cselekvő részesei az eredeti, hiteles erdélyi népi kulturális környezetnek.
Az ilyen rendezvények létrehozását segíti, hogy 1998-ban megalakult az Ethnika Kulturális Alapítvány. Fő célkitűzése a Maros- és Kis-Küküllő-menti nemzetközi népzene- és néptánc táborok megrendezése és támogatása. Az intézmény alapítói: Szilágyi András (elnök), Sipos Ferenc (alelnök) és Székely György. A nulladik tábort 1997-ben, az elsőt 1998 nyarán az Archívum Alapítvány segítségével szervezték meg, kezdetben Németh Ildikó tapasztalata volt a legértékesebb segítség.
Ilyenkor mindig van táncoktatás haladóknak, kezdőknek és gyermekeknek. A táncoktatók közül nagyon sokat segített a 80-as évek végén Szabó Sándor matematika tanár, miután pedig Sepsiszentgyörgyre ment tanárnak, tanítványa, Kiss István vette át a stafétabotot, aki táncmesterként a mai napig lelkes és hozzáértő oktatója a rendezvényeknek. Az első táborokat szaktudásával a kolozsvári Könczei Árpád támogatta.
A nevezetes napokra a környező falvak népzenészei, illetve táncosai is eljönnek. Az erdélyi szellemiséget képviseli, hogy a község nemzetiségi összetételének megfelelően a környező falvak román hagyományőrző együttesei is meghívást kapnak, így léptek fel Magyarlapádon például a bagóiak vagy a fugadiak is.
Szilágyi Hajnal kollégiumi titkárnő ilyenkor rendszeresen tanít a fiataloknak helyi népdalokat. Például azt, hogy: „A lapádi nagyhegy alatt / Van egy forrás titok alatt / Aki abból vizet iszik / Babájától elbúcsúzik…”, vagy a hajdani, Sipos Mártontól maradt dalszöveg: „Két domb közé besütött a holdvilág / Az én rózsám, (sejehaj) abban füsüli magát…” A daloló titkárnő maga is gyakran szerepel énekesként a zenekarban. A szórakoztató alternatív programok során – rendszerint szerdai napon – ellátogatnak a történelmi helyre, Gizella királyné erdejébe ahol a vendégeknek bográcsozással és szalonnasütéssel egybekötött kellemes időtöltésben van részük.
Bánffy Farkas, a tájainkra visszatért lelkes és hatékony támogató fugadi báró 2014-ben megjegyezte, hogy ez egy határokon átívelő nemzetközi tábor, az ősi régi kultúrát felelevenítő és megtartó hagyománya a falunak. Maradandó élmény részt venni benne akár szervezőként, szereplőként, akár vendégként.
A táborok műsorában rendszeresen szerepel a borkóstolás is. 2006-ban Sallai József csombordi borász szakmai ismertetőt is tartott. A sajtkóstolás Sipos Ferenc kisüzemében történik, hiszen a prímás muzsikáló „tudománya” mellett egyben sikeres vállalkozó is.
A tizennyolcadik tábor a harmincéves jubileum jegyében zajlott. Az alkalomra Szakács Ida nyugalmazott tanító verset írt, és a zeneszerszámokon megújították a piros pántlikákat. A zenekar tagjait oklevéllel, az idős tanító nénit pedig virággal, valamint nagy tapssal jutalmazták a résztvevők. Sipos Ferenc mondta akkor: „a legnagyobb csoda, hogy Magyarlapád népe a Piros Pántlikásokat mindig szeretettel, barátsággal és egyetértéssel kezelte”, hiszen közel öt év türelmi idő és bizalom kellett, amíg igazán befogadták a tábort.
Fellépések, elismerések
A Piros Pántlikások rendszeres fellépői a fugadi kastélyban szervezett, de részben Lapádon is zajló Tavaszi Népi Vigadalomnak. Bánffy Farkas báró szerint a helyi táncosok hitelességéért a faluból és a környékről származó, a népművészet nagymesteri kitűntetéssel rendelkező személyek kezeskednek. A pántlikások a Rapó tánccsoporttal együtt sok táncháztalálkozón léptek fel, például Székelyudvarhelyen, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Kalotaszentkirályon, valamint a magyarországi Gyomaendrődön és Mezőberényben. Az 1990-es években az RMDSZ választási kampányaiban is gyakran muzsikáltak. 1994-ben a történelmi fürdővárosban, Gyulán megtartott Minden Magyarok Nemzetközi Néptáncfesztiválján a Piros Pántlikások arany fokozatú minősítést értek el. 1998-ban a III. Kárpát-medencei Régiók Találkozóján mutatkoztak be. 2008. november 27–28-án az Erdélyi Prímások találkozóján, Csíkszeredában emléklapot kaptak. Ugyancsak 2008 októberében a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorában mutatkoztak be. 2013. október 25-én a budai Polgárok Házában kiállítással egybekötött sikeres fellépésük volt. 2014. november 13–14-én az Erdélyi Prímások XVII. találkozóján a zenekar tagjai emléklapokat kaptak, akárcsak idén április 19–29-én a Kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes fennállásának 30. évfordulója alkalmával szervezett ünnepségen. Idén május 25-én Magyarlapádon a Nyitott iskolakapuk rendezvényen léptek fel, amikor az általános iskola kiegészítő építkezését és a szórványinternátus befejezését ünnepelték. Az idei gálaműsoron az RMDSZ Fehér megyei szervezete emléklapokat adott át a zenekar tagjainak, akik szívesen és rendszeresen látogatnak Torockóra és Torockószentgyörgyre falunapokra, valamint a felújított Anna-napokra.
A zenekarnak 1998-ban két kazettája jelent meg Muzsikálni muzsikáltunk, illetve Énekelni énekeltünk címmel. 2005-ben e két felvételből készült egy új CD, majd idén jelent meg a zenekar újabb CD-je Temető dombjára szállott a rigó címmel, amit a második világháborúban elesett lapádiak emlékének szenteltek.
Mindent egybevetve, a Piros Pántlikások eddigi története mind a hagyományok őrzése és éltetése, mind a közösség erősítése tekintetében példaértékű. Lépésről lépésre önerőből és önszerveződéssel haladtak előre, idejében hoztak iránymutató döntést, amikor ifjaik felkarolták és művészi színvonalon vitték színpadra a muzsikát, a táncot. Nem szakadtak el szülőfalujuktól, közösségüktől, hanem kötődő forrásokra leltek, folyamatosan erősítik önmaguk és környezetük identitását, és helyben maradásra buzdítanak. Mára Erdély egyik legsikeresebb népi együttese, Magyarlapád 20. század végi, 21. század eleji kultúrtörténetének szerves részét képezik. Köszönöm Szakács Ida nyugalmazott tanítónő, Sipos Margit, Sipos Ferenc, Szilágyi Hajnal és Szilágyi András jelen összefoglaló megírásához nyújtott segítségét.
