Székely Csaba maga mondta, színdarabjai írásakor különösen érdeklik a sorstragédiák, a megtépázott, tönkrement egzisztenciák, illetve bármiféle – családi, társadalmi – hatalmi mechanizmus működése, az emberi manipuláció természetrajza. A Semmit se bánok főszereplője az egykori román titkosrendőrség ma már nyugdíjas tagja. De a mű nem az ügynökkérdést tárja fel. Elsősorban a bűn és bűnhődés, a bűn és megbánás témáit járja körül, azt, hogy a diktatúra szolgálattevőjének régi bűnei hogyan hatnak a mára, ha egyszer képes volt beengedni a sötétséget, az benne marad-e örökre. Ha valakit képes megmenteni a borzalmas jövőjétől, megmenti-e saját magát a rémes múltjától? Székely Csaba darabja a mindenkori áldozatok drámája is. Hogy mi teszi valójában azzá? A másik főszereplő, a kamaszlány, aki a világ kegyetlenségét egyszerűen természetesnek találja, mert ebbe nőtt bele, mert nincs választása, aki az ellene elkövetett családon belüli bűnöket – az apa lelki terrorjait, fizikai kínzásait – nem kérdőjelezi meg, ezért nem is képes lázadni a helyzete ellen. A magányos, mogorva öreg és a fiatal lány története összeér: mindketten ragaszkodnak a világukhoz, nincs bennük vágy a szabadságra, mert nem ismerik annak lehetőségét. Illetve mégiscsak lehet kiút – ez is benne van Székely Csaba izgalmasan groteszk drámájában. Székely Csaba a mai magyar drámairodalom egyik legeredetibb hangú drámaírója, aki annak idején a Bánya-trilógiájával berobbant az erdélyi, nem sokkal később a magyarországi színházi életbe is.
Szereplők: Schneider Zoltán (Dominik), Sztarenki Dóra (Liza), Elek Ferenc (Alex)
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Díszlettervező: Enyvvári Péter
Jelmeztervező: Cselényi Nóra
Rendezőasszisztens: Kovács Krisztián
Rendező: Sztarenki Pál
Bemutató: 2019. szeptember 12.
Az első sorban ülök, kicsit zavar, de látni szeretnék. Mindent. Sikerül. Néha előrehajolok, amikor a színpad bal felére sodródik a játék, s a mellettem kicsit előbbre tolt széken ülő mégiscsak takarja a képet. Olyan, mintha benne volnék a szobában.
A darab háromszereplős, kamaraelőadás. És minden szereplő egyformán súlyos dolgokat közöl velünk.
A főszereplő – mert mégiscsak létezik – Dominik ideges, remegő kézzel szortírozza a heti gyógyszeradagját, amit a szívbetegségére szed – konyakkal. Tévét néz. A lepusztult, szocreál, román nemzeti színű futószőnyeggel, kiszuperált bevásárló szatyorral, kopott stelázsival, egyszemélyes heverővel, csupasz kockaasztallal, hozzá két sima konyhai székkel berendezett helyiségből árad a szegényszag. Dominik természetesen a politikai híreket hallgatja, és mérgelődik. Nagyjából úgy, mint azok a magányos emberek, akiknek nincs más beszélgetőpartnerük. Hangja erős, durva, mint a parancsolgatáshoz szokottaké. Az ilyeneknek még a közelében sem jó lenni.
Kisvártatva kopogás hallszik, mire szitokáradat hagyja el a száját, nem fogad se jobb-, se baloldaliakat, se térítőket, se kéregetőket, senkit!
Végül a kéretlen látogató olyat mond, amitől aztán beengedi. És kezdetét veszi a „játék”. Alex, a régi ismerős, a beosztott, a nyuszinak csúfolt szekustiszt keresi föl, hogy az elveszett nagykutyát újból megnyerje, a – mint kiderült, azóta sem lankadó lendülettel működő – titkosrendőrségnek. Nemzeti elhárításnak. Újszekuritárénak.
A mai, krimiken edzett tévé- és filmnéző már hozzászokott a brutalitáshoz, kegyetlen képekhez – de amit most a fülünkkel hallunk a múlt rendszer román szervezetéről, a „munkamódszereikről”, arra még most sem találok szavakat. Az jut eszembe előadás közben, honnan veszi ezeket a szövegíró? Nem túloz? Könnyű neki, már olyan szakirodalmat olvashatott, látványhoz jutott, amivel nemcsak a fantáziája, de képi világa is különbözik az enyémtől. Könnyű neki, mert csak gyerekként élt abban a rendszerben. Nem érezheti a valós fenyegetettséget, csak olvasmányokból, filmekből…
A hideg rázna, ha nem ülnénk olyan szorosan egymás mellett a Rózsavölgyi Szalonban, és nem lenne annyira barátságos a hely. Talán azért sokkol a történet, mert soha nem a kegyetlenségeken töprengtem. Vagy mert a bőrömbe-bőrünkre ment a dolog annakidején. Mellettem egy középkorú pár jó párszor belevinnyog a látottakba. Megértem, hogy nekik buli az egész. Szórakozni jöttek, humorhoz szoktak-szoktatottak, nevetgélnek azon, ami vérfagyasztó.
Dominik mit sem változott az évek alatt. Meggyőződéses, elkötelezett szekuskatona, akinek máig nem mosta ki az agyából semmi a múltat. Ő nem kényszerből, hanem elhivatásból kínzott, kínoztatott, kegyetlenkedett, ölt. Nem is ezek a megfelelő szavak ide, ő bátor, harcos, küzdő „hős” volt! És efelől még az azóta saját bűnösségét és tévedéseit belátó, de jobb belátásra mégsem térő régi beosztottja sem tudja megingatni.
Honnan ismeri Székely Csaba az ilyen típusú „beszélgetések” lelki mechanizmusát? Elképesztően sebészi pontossággal látjuk megtörténni, miként enged ki a feszültség kettejük között pillanatokra, hogy aztán újult erővel kezdjenek ismét egymás gyötrésébe. Mert a tét most sem más, nem kevesebb, mint maguk közé visszaállítani a „forgalomból kiesett” kitűnő gyilkológépet. Akinek az ügy érdekében semmi sem drága. Akinek nincs vesztenivalója.
Tanúi vagyunk egy (újra)beszervezési akciónak, annak minden fortélyával együtt. Végignézhetjük, hogyan bontakozik ki, áll ellen, majd adja be a derekát a nagykutya…
A történet akkor válik drámaibbá, amikor a szomszéd kamaszlány, Liza bejön Dominik szobájába, és a lelki sérült minden kiszolgáltatottságával, esendőségével megejti a megkövesedett házigazda szívét, rést üt azon a betonfalon… Liza olyan, mint egy okos, árva, kivetett kiskutya, bőre alatt látni (!) a félelmet, szorongást és azt az ösztönös védelmet keresést, amit az állatok tanúsítanak, amikor bajban vannak.
A színészek játéka elképesztően valóságos. Nem is játszanak – itt vannak előttünk, bele is avatkozhatnánk a történetbe. Elhiszem Schneider Zoltánnak, hogy mindjárt meghal. Elek Ferenc Alexnek minden gondolata idehallszik, olyan jártasan mozog ebben az embertelenül barátságtalan légkörben, ami a szobában van. És amiben pillanatokra mégis enyhül a – nyakatlanul vedelt konyak hatására is – a vallató hangulat… Összeborulnak, nevetnek kegyetlen emlékeik felett, mint a gyerekek, akik csínytevéseiket emlegetik. És ahogy a jelen feladat kívánja, kijózanodva, és rajtaütve a másikon, visszatér eredeti szándékához egy-egy rákérdezéssel. Annyira a vérükbe ivódott az éber figyelem, hogy a mértéktelenül vedelt alkohol ellenére sem tévesztik szemük elől pillanatra sem az eredeti célt. A vallatott, a vallató sem. Mindketten tudják, mire megy ki a játék.
A színészek nagyon pontosan „hozzák” a figurákat-szerepeket. Annyira illik ide most ez a kifejezés. Hozzák, mert ezeket a rettenetességeket nem bányászhatják ki saját magukból, mégis úgy jön belőlük, hogy azonnal megszeretem őket. Schneider Zoltán alakítása – ő a kulcsfigura, köré szervezi a történéseket az író – teljességgel rabul ejt. Ahogy fenntartás nélkül azonosul (vagy nem, ez az ő dolga, de úgy jön le, hogy igen) ezzel az eltévedt, megtévesztett fenekedő és fenevad emberrel – az mély főhajtást érdemel a szakma részéről. Elek Ferenc méltó társa az alárendelt, mindig meghunyászkodó, de minden aljasságra rávehető embertípus megalkotásában. Az ő Alexe nem meggyőződésből tette, amiket ráparancsoltak, egyszerűen nem volt más választása. De beleszoktak-szerettek a munkájukba, a vallatottak megalázásába, kínzásába, szó szerinti kizsigerelésébe.
Dominik a nehezebb eset, ő vakon hitt a felettesében, akit apja helyett apjaként, sőt – bár nem mondja ki –, istenként tisztelt, imádott.
Talán túlzás is így beállítani egy embert. Ezért is a groteszk jelző a műfaji megjelöléskor, bár ennek inkább a borzalmas változatát érzékeltem. (Újra kellene néznem, hogy még átfogóbb és világosabb képet alkothassak a darabról is, előadásról is.)
Székely Csaba a Vitéz Mihály után ezzel is olyasmibe nyúl, amit a magamfajta, aki nem élhette át saját bőrén s a helyszínen a Ceaușescu-éra alóli felszabadulás eufóriáját, a hideglelős kategóriába sorol. De témaválasztásaival azt bizonyítja, senki árnyékától sem ijed meg.
A magyarországi bemutató után közvetlenül Bukarestbe utazott, ott is bemutatják a művét.
A rendező Sztarenki Pál sikerrel nyúlt hozzá a szöveghez. Remek színészeket választott, köztük a saját lányát, pedig közeli rokonnal ismeretes, mennyivel nehezebb együtt dolgozni. Nekik sikerült. Sztarenki Dóra kivételes tehetség, aki már több ízben bizonyíthatott.
Gratulálok a jelmeztervező Cselényi Nórának és a díszlettervező Enyvvári Péternek, akik a Rózsavölgyi Szalon minimalista, bensőséges terében megteremtették nemcsak annak a kornak és helyszínnek az atmoszféráját, de a jelent fenyegető újrasivárosodást, lelki magzatelhajtások veszélyének környezetét is.
A gonosz nem pusztult el; s mint a hétfejű sárkány, kinek levágott fejei kinőnek, előttünk is újra és újra kiemeli ocsmány fejét a hínáros mocsárból…
