Sipos László

A tövisháti falvak fekvése valamelyik körkörös (görög színházra emlékeztető) domb alsóbb oldalán található, közel ugyan a völgyben fekvő folyóhoz, de biztonságos magasban az esetleges árvízzel szemben.

A házakat az utcára merőlegesen építették, nagy részét a domb irányába s még most is sok áll a régi építkezés példányaként, hiszen a térség egyik legelmaradottabb vidéke a Szilágyságnak. Egymás között gyalog, esetleg szekérrel közlekednek, de Szér, Sámson, Lele, Erked, Magyarbaksa (ahol már csak két személy református) amolyan végállomások, ahonnan csak visszafelé lehet indulni. Építkezésben, öltözködésben, munkaeszközök készítésében, szellemiségben, a legszembetűnőbb vonás a következetes puritánság, pragmatikus szemléletmód, az egyszerűségre való törekvés. Ez azzal is magyarázható, hogy a 20. század közepéig szinte kizárólagosan református települések voltak a tövishátiak.

Mint már említettük, a házakat merőlegesen építették a főút irányába s egyik portát a másiktól a ház és a melléképületek hosszában vesszőből vagy napraforgó kóróból font kerítéssel, a kerteket legtöbb esetben élőkerítéssel választottak el egymástól, melyeket egyesek tavaszonként metszettek, mások nem, de mindenkinek a kertjében sok volt a diófa és főként a szilvafa. Természetesen a régebbi házak mind egyszintesek voltak, alacsonyak, előbb zsúpfedelesek, majd cseréppel fedettek, s ez nem is lehetett másképp, hiányzott a magas fenyő és a kemény, esőnek ellenálló kő. Építkezni azonban kellett, s így a vidék bükk- és tölgyfaerdejében nőtt fákat termelték ki és használták magán- és középületeknél is.

Időrendiségben ezért a fából, fából és sárból, fából és nádból készült épületek az elsők, a haranglábakat, a templomtornyokat, a házak fedőszékeit kivétel nélkül fából készítették. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a mostani, még álló tövisháti kőtemplomok (kivétel Hadad) nagy része 1840 és 1900 között épült, érthető a fa fontossága az építkezésben, s az is, hogy honnan a sok ács, a fafaragáshoz értő ember.

Minden hagyományosan beépített telken (1. rajz) volt egy lakóház, ólak az állatok számára (disznó és tehén), a szárnyasok számára egymásra épített ketrecek, legtöbb esetben az udvar első részében egy kút és a vályú. A kút azért került az udvar első részére, mert domb irányába építették, s ott lévén a porta legalacsonyabb pontja, itt volt esély, hogy vizet találjanak. Régente nem volt kút minden telken, inkább az alacsonyan fekvő portákon, egy-egy faluban kevesebb, mint tíz kút, híresebb a vidéken a széri Kőriskút, a bogdándi Kótorkút, a hadadi Németkút. Az ásott kutakat kezdetben gerezdes boronafával, majd kővel, téglával bélelték, mélységük nem haladja meg a 4-5 métert. Az udvart a polifunkcionális csűr zárta le. Volt benne egy helyiség raktározási (gabona, hordók, kádak) célokkal, ól a tehenek számára, a közepén átjáró a kertbe, ide tele szekérrel is be lehetett hajtani, a szénát a csűr padlására rakták. Az átjáróban lehetett lerakni a fosztatlan kukoricát, régebben itt csépelték nagy gonddal a zsúpfedélnek való rozsot is, sőt a 19. század végéig ez volt a családi kézi cséplés helye is (2. rajz).

Aki a csűrt megépítette, annak a lakóház megépítése sem okozott gondot. A kezdeti épületek talp nélkül, egyszerűen földbeásott ágasokra és sasokra épültek, a fedél pedig teregetett szalma vagy zsindelyfedél volt. A 20. század közepéig a tövisháti falvakban a talpakra épített gerendavázas, paticsfalu, támasztott szarufás, rozsszalmával–náddal–sással fedett házakat építettek ki, a hozzánk igen későn érkező kikindai tetőcserép a legelsőként helyettesítette a zsúpfedelet. A házak fedőszékének alakja követte a ház hosszanti alakját, természetes oldalra való eséssel, kivétel a diósadi ház, amelynek utcára néző oldalán kapuszerű, díszített deszkafal állt. A lakóházak gerendái alá, kezdetben csak a végek alá, köveket raktak, ezek gyenge minőségű terméskövek voltak, főként Kirváról (tövisháti román falu), majd a méretnek megfelelően csapokkal felállították az ágasokat. Ezeket tapaszgerendával (folyógerenda) összefogták, majd rárakták a keresztgerendára. Főként a tornácos házaknál a keresztgerendákat a ház belsejének közepén összefogták egy ún. mestergerendával, amely először a keresztgerendák (födémgerendák) alatt helyezkedett el erősítési meggondolásból, de később a keresztgerendák fölé is kerülhetett, miután elterjedtek a falusi kovácsműhelyek és megfelelő vaspántokkal rögzítették. Mestergerendás házat csak Diósadon találtam. (3. rajz)

A földbe ásott vagy talpba állított ágasok közötti részt kezdetben vesszővel fonták, később fából hasított, karóra emlékeztető, ún. paticcsal fogták egybe és töltötték meg szalmával dagasztott sárral. Ez volt a paticsfal. Miután az utóbbi jól kiszáradt, hozzáfogtak a falak vakolásához, szintén sárból és pelyvából készült keverékből, a műveletet ugyancsak tapasztásnak nevezték. A megszáradt falakat fehérre meszelték, helyenként kívülről a fal legalsóbb részét, 15-20 cm magasságban, feketére vagy kékre befestették, amit Bogdándon „kihúzzuk a fal tövét”-nek neveznek, máshol egyszerűen „zoknizásnak”.

A háznak a hátsó, nyugati szomszédra néző falát ritkán meszelték, esetleg babozták. Az első szobának az utcára néző falára két ablakot, az udvarra nézőnek egy ablakot tettek, ezen kívül létezett egy belső ún. vakablak, amelyben kisebb edényeket tartottak, elfüggönyözve a belső szobában. A Tövisháton a házaknak tornácot építettek a házak ablakos falai mentén. A házak fedőszékét úgy építették, hogy a tornácok faoszlopa tartóágas funkciót is betöltött. A tornácoknak megvoltak a sajátos funkciói: a ház falát védték az esőtől, itt száradt a búza zsákokban, ide terítették száradni a paszulyt is, árnyékot tartott nyáron, itt pihentek az öregek (4. rajz).

A lakások belső beosztása példázza legjobban a fejlődést. Az ősi, egyszobás, paticsfalú házak építése a 19. században lezárult, hosszmenti irányban először egy ún. pitvarral (pitar) bővítették, majd ha a család növekedése megkívánta, ehhez egy kisházat toldottak. Ez a hosszanti hármas tagolódás az 1940-50-es évekig fennmaradt, amikor elterjedt a kő alapokra rakott vályogfalú házak építése.

Az egyszerűen elkészíthető vályog víztől óvva sokáig eltart, és az égetett téglafalnál melegebb. A fentebb vázolt hármas tagolódás fennmaradt a telkek keskeny volta miatt a későbbi betonlapra épített házak esetében is. A lakások építését és beosztását azok fűtése is meghatározta. Bizonyítható, hogy az ősi egysejtű lakásokban a kemence is bent volt a lakóteremben, de később a hátsó részét először a pitvarba tolták ki, aztán teljességgel kiköltözött a pitvarba, de ezen a fejlődési szinten már meg kellett toldani a kisházzal, hogy legyen hely a gabonának, esetleg az új családnak. A pitvar korai állapotában padolatlan mennyezetű volt, szabad füstelvezetővel, csak később fedték le, miután nyári tartózkodásra alakult szerepe. A házakat fával, napraforgókóróval fűtötték, a kéményt vesszőből fonták és kívül-belül sárral tapasztották, amely lefordított tölcsérhez hasonlított, és a füstöt a szabadba vezette. A hagyományosan épített tüzelőrendszer legrégibb és leghosszabb ideig elterjedt része a tűzhely (tüszej). Ez része is volt a sütőmedencének, de funkciójánál fogva fontosabb volt, hisz míg a kemencében hetente egyszer sütöttek kenyeret, addig a tűzhelyen főként télen állandóan égett a tűz, sütöttek és főztek, körülötte pihentek és melegedtek, beszélgettek, és esténként az asszonyok fontak.

A tűzhely a nagyházba nyíló ajtótól a jobbra eső egész sarkot elfoglalta a falig. A tűzhely előtt a sátor állott, amelyet lábakra építettek és arra szolgált, hogy a füstöt felfogja. Eleinte a sátort is vesszőből fonták és tapasztották, akárcsak a kéményt, s tulajdonképpen ez, a sátor alatti rész az igazi tűznek a helye. Más szilágysági falvakban (Désháza, Dobra) a sátort kandallóvá alakították úgy, hogy kályhacsempével körberakták, de a Tövisháton is a módosabb gazdák kandallót rakattak, hisz a désházi kályhakészítők nem laktak messzire.

Ezen a vidéken kb. 100 éve tértek át a sátoros kemencén való főzésről, melegítésről a pléhtetejű vagy gyárilag öntött kályhák használatára. De még ekkor is a kemence elülső részére, annak tetejére, a kémény tövéhez egy kis platten tetejű kályhát állítottak, egyszerűen néhány élére állított téglára.

Most is építenek kemencét, szinte minden portán létezik vagy a szabadban, valamivel fedve, lábakra építve vagy valamelyik melléképületben. Alakja nem változott, amit valaha ívesen hajtott vesszőből fontak és tapasztottak, ma téglából, bolthajtással készülnek. A kemencék talapzatának hossza kb. 150 cm, a magassága az első részen 80 cm, befelé irányban csökkenő.

A szárnyasok és a disznók, malacok számára ketreceket, illetve ólakat építettek hasított és kifaragott tölgyfából.

A Tövisháton igen sok szőlő terem. Vegyesen termesztettek és termesztenek oltott (nemes) és hibridszőlőket. A feldolgozásánál egységes elképzelést és munkaeszközöket használnak, de a bor tárolását szinte minden faluban másként oldják meg. Erkeden a szőlősben a földbe vájnak helyet a pincének, és mindenki a hegyen tartja a borát. Hadadnádason is vannak pincék a szőlősben, de ez nem általános. Máshol az udvar magasabb részébe ásnak be, és építik a pincét ugyancsak a földbe. Az utóbbi időben elterjedt a ház alatti pince. A kollektív gazdaságok létrehozásáig a szőlőt jövedelem-kiegészítés céljából termelték, főként az oltott szőlőt ősszel eladták a szatmári, a nagykárolyi és a zilahi piacokon. Bogdándon az el nem adott szőlőt az egyház pincéjébe vitték, vasár- és ünnepnapokon onnan vitték haza.