Muzsnay Árpád
Fazakas János – a továbbiakban Fazi bácsi – 1960-ban született. Szentháromságon nőtt fel, belülről megismerve és megtapasztalva a paraszti kultúrát és táncéletet. Az akkor még életteli nyárádmenti bálokban a nyárádgálfalvi prímás, Simi Gyula kérésére a zenekar előtt kellett táncolnia. Régen így kezdődött és így is végződött egy táncospálya. Iskolája néptánccsoportjából a marosvásárhelyi népművészeti iskola néptáncosztályába, majd 1980-tól a sepsiszentgyörgyi Vadrózsákhoz került.
A kilencvenes évektől kezdődően a Maros Művészegyüttes is a folklór eredeti formája felé fordult. Az addig érvényes színpadi nyelvet, a Mojszejev által fémjelzett, néptáncelemekre épülő balettet a lehető legarchaikusabb táncanyag váltotta fel. Ezen merész irányváltás megvalósítására, az akkor nyugdíjba vonuló tánckar pótlására keresett embereket Lőrincz Lajos, az együttes akkori vezetője. Hívására, 1990-ben csatlakozott Fazi bácsi, aki 2011-es nyugdíjazásáig maradt az együttes kötelékében.
Hivatásossá válása előtt profi előadóként és aktív nyugdíjasként is oktatott iskolai keretek között, csoportoknak, baráti társaságoknak, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, Marosvásárhely mellett Mezőmadarason, Nyárádszentbenedeken, Erdőcsinádon, Mezőbodonban, Székelykálban, a Jobbágytelki tánctáborban és szerte a nagyvilágban.
Mivel 1992-ben egy japán turnén az ottani szervezők felfigyeltek angol nyelvtudására és pedagógiai készségeire, meghívást kapott, hogy visszatérjen oktatni. Azóta évente járt Japánban, de meghívást kapott Tajvanba és Hongkongba is.
És akkor az imént felsorolt adatok súlya alatt hagyjunk magunknak egy szusszanásnyi időt, hogy elképzeljük a következőt: a kilencvenes évek elején, a vásárhelyi Maros-parton, a nyírfák őszi lombhullatása közben egy retrobajszú fiatalember babakocsit tologat, miközben japán nyelvleckéket hallgat kazettán, hogy saját nyelvükön taníthassa a japánoknak a Kárpát-medence táncait. A babakocsi-tologatás jól sikerült, Fazi bácsi megtanulta a nyelvet. De a japán nyelvtanulással egybekötött, babakocsitolásnak való nekigyürkőzés más formában is felbukkant Fazi bácsi életében. Mesélte egyszer, hogy nyugdíjba vonulása után elgondolkozott, hogy programozónak álljon, mivel ő készíti saját weboldalát is. Először azt hittem, viccel. Egy nyugdíjba vonuló táncosnak magas szinten programozni hatalmas feladat. Jobban átgondolva, „Fazi-mértékkel” mérve akár lehetséges is. Még egy példa: Fazi bácsi szereti a kertjét, gondozza, gyomlálja, intézi, de nem olyan tessék-lássék módon. Ha nem láttam volna, nem is hinném, hogy nála idén, nyárutón a hagymák szárai szépen egy irányba voltak döntve az ágyásban. Tekintsük ezt a hozzáállást Fazi bácsi egyes számú szupererejének.
A kettes számú képességét nevezzük karinthységnek. Karinthy Láncszemek című novellájában ír a hat lépés távolságról, azaz arról, hogy a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy legfeljebb hat elemből álló ismertségi lánc révén. A világon mindenkit ismerünk maximum öt másik emberen keresztül. Közel került hozzánk a világ ismeretlen része is. De mit használna nekünk a közel lévő világ, ha nem lennénk mi is valahogyan érezhetően közel hozzá, ha nem lenne egy csupamosoly barátunk, akit ismerünk, aki közülünk való, aki hatvanévesen beszél angolul és japánul, aki Sinkanszen vonatos képeket tesz fel Facebookra, aki tánctanár létére weboldalt programoz, miközben kertet gondoz, farag és mindeközben emberi, közülünk való, hozzánk közel álló. Rajta keresztül nézve a világ megérthető, felfogható, tehát szerethető. Fazi bácsi barátsága nem csak néhány személy kiváltsága, általa ismerik a világot a mezőbodoni, mezőmadarasi és erdőcsinádi gyermekek is. Fazi bácsi életéből számomra ez a legfontosabb.
(Elhangzott 2020. november 7-én, Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén, a Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség templomában.)
Öröm és megtiszteltetés volt számomra, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által Gáspár Attila tanár, népdalgyűjtő, zeneszerzőnek és Szilágy megye közművelődési élete jeles személyiségének megítélt Életmű-díjat én adhattam át a romániai magyar iskolák és tagozatok 2019. szeptember 7-i zilahi tanévmegnyitóján.
Gazdag programú és felemelő hangulatú tanévnyitó ünnepség időszűke miatt nem tette lehetővé az ilyen alkalommal illő és szokásos laudáció elmondását, kitüntetettünk munkásságának és érdemeinek részletes felsorolását.
Itt, Zilahon – a hepehupás vén Szilágyság központjában –, ahol jól ismerik és tisztelik Gáspár Attila tevékenységét, azzal nyugtathattam magam, hogy el is tekinthetünk tőle, hiszen a Szilágyperecsenyben született és eddigi életét szűkebb pátriájában eltöltő kitüntetettünket minden zenét kedvelő és azt szerető ember jól ismerheti. Hiszen neve összeforrt a már három évtizedet megért Szilágysági gyerek vagyok népdaléneklő versennyel, s ha a több évtizedes oktatói és közművelői tevékenysége mellett nagysikerű kórusai, citerazenekarai „szülőhelyeire”: Csömörlő, Kraszna, Szilágyperecseny, Zilah, Szilágysomlyó vagy a Szatmár megyei Dobra településeire, valamint az ottani fiatalokkal megye- és országhatárokat átlépő emlékezetes vendégszerepléseire gondolok, rögtön rájövök, hogy a Kárpát-medence minden magyarok által is lakott táján ismerik őt.
Magam sem mondhatnék többet, szebbet, lényegre törőbbet, mint amit 2011-ben Guttman Mihály zenepedagógus, az ugyancsak EMKE által Gáspár Attilának ítélt Nagy István-díj átadásakor mondott. Idézhetem, hiszen az azóta eltelt esztendők csak megerősítették egykori oktatója méltatásának lényegét: „egy életen át hű maradt hitéhez, falujához, népéhez, nemzetéhez (…) hazament hozzájuk, tanított és tanult, hogy így is háláját adja, amit tanáraitól kapott”. Mindannyiunk külön elégtétele lehet, hogy nem sokkal az EMKE által odaítélt Életműdíj átadását követően ugyancsak ünnepi külsőségek között vehette át a Magyarország elnöke által odaítélt, eddigi tevékenységével meg- és kiérdemelt Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést.
A Zilahon általam átadott Életműdíjjal az EMKE az erdélyi fiatalok zenei neveléséhez, magyar zenei anyanyelvünk, néphagyományaink megismertetéséhez, gyűjtéséhez és éltetéséhez való felbecsülhetetlen jelentőségű hozzájárulásáért, kiadványok megjelentetésének sokaságával az összmagyarság számára való hozzáférhető tételéért kifejtett félévszázados munkásságáért, az erdélyi magyar fiatalok és az egész erdélyi magyar társadalom által kedvelt és szeretett dallamok szerzéséért – tanári, közéleti és közművelődési tevékenysége elismerése egészéért jutalmazza őt.
Kedves Attila! Tisztelt barátom! Gratulálok díjaid mindegyikéhez! A 2019-ben kapott díjak méltó társai a már említett Nagy István Díjat megelőző 2004-es Seprődi János Díjnak, a 2008-ban átvett Szilágysági magyarok Díszoklevélnek és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség 2017-es elismerésének, az Ezüstfenyő-díjnak. Kívánom, hogy a romániai magyarság közművelődési egyesületének elismerése, a 2019-es Életműdíj – mindannyiunk örömére – további sikeres munkára ösztönözzön Téged.
(Elhangzott 2019. szeptember 7-én, Zilahon, a magyar iskolák országos tanévnyitó ünnepségén a belvárosi református templomban.)
