Keresztes Attila

Vannak emberek, akik egyszerűen színpadra születnek. A sors akarja így, fittyet hányva minden másra. Akkor is színpadra teremti őket, ha alacsonyak és szemüvegesek. Galló Ernő első színművészetis próbálkozásán is előkerült a testi determináltság problémája, amikor a vizsgáztatók az alkatát kérték rajta számon. Akkor nem vették fel. Akkor nem az Ernő szemüvegével volt a baj. Talán ezt is a sors akarta – ki tudja, hol lenne ma, ha az a felvételije sikerül.

Másodszorra több szerencséje volt a szemüvegekkel – és egyben nekem is, hiszen tanára lehettem. Azon a felvételin még egyikünk se tudta, hogy sorsunk egybeforr. Bárhová szerződött, előtte jártam – unhatja is már. Ezidáig 26 előadásomban játszott, s ez a szám már 12 éves pályája összes szerepének is elégséges lenne.

Közös utunkon voltak buktatók is, amikor a kollégái az egyetemen egy előadást állítottak meg amiatt, hogy Ernő kivételezett helyzetben van. Ő nem kivételezett helyzetben volt, hanem kiválasztott. Keveseknek adatik ez meg, és sokakat zavar.

Az egyetem óta eltelt 12 év. Galló Ernő számára ez 88 különböző előadásban eljátszott szerepet vagy épp szerepeket jelent. A szám alapján most akár életműdíjat is kaphatna. Holnap akár nyugdíjba is vonulhatna emelt fővel, teljes pályát tudva maga mögött. Vonulhatna, ha lenne kivel pótolni. De a nyugdíj helyett már a díjkiosztó után motorra ül, és siet vissza Vásárhelyre, mert este 7-től már előadást játszik. Nem épp nyugdíjas attitűd és tevékenység…

A bohócok manapság nem szoktak díjat kapni. Még ha közel száz szereppel a hátuk mögött motoron rohannak este játszani, akkor sem. Valahogy nem tűnnek elég komolynak egy díjhoz. Még akkor sem, ha lényükben – mint Ernő – Buster Keaton vagy Chaplin közvetlen leszármazottjainak, titkaik és titokzatosságuk, esendőségük és metafizikájuk továbbvivőinek bizonyulnak. Mintha a tehetséget és játékintelligenciát kétféleképp mérnénk, még akkor is, ha egy bohócnak – mint esetünkben – ezekből mérhetetlenül sok adatott. Galló Ernő – és ha eddig nem tudta, keserű lesz számára ez a pillanat – soha nem lesz hősszerelmes vagy bonviván, nem játssza el Romeót, Lysandert vagy Edwint. Ő a szó legnemesebb értelmében vett bohócnak született – olyannak, ami nagyon keveseknek adatik meg.

Az EMKE Kovács György-díja idén kicsit a bohócok megünneplése is.

(Elhangzott 2016. április 9-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)

Csabika. Színészről olyan könnyű nyilvános elismerést mondani, mert lételeme a nyilvánosság. Ebben él nap mint nap, mivel ez a létformája. Sokkal nehezebb az alakítások mögötti emberről mondani bármit is, mert ez az a féltve őrzött csoda, aminek ki kell tartani egy életen át, hogy újabb meg újabb átalakulásban mutatkozhasson meg.

Azt hiszem, hogy egy elismerés, díj mégiscsak az embernek szól, nem a színésznek. Az embernek, aki történetesen színész – esetünkben nem is akármilyen. László Csaba harmadik éve munkatársam, barátom, mondhatom színészem. Ennél lényegesen több ideje van a pályán, immár tizenötödik évadját tölti a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál. Nem sorolom, hogy mi mindent játszott, mivel igen hosszú a lajstrom – inkább az a fontos, hogy hogyan? A színészképzésben azt tanuljuk, hogy a mindenkori színpadi hitelesség legközelebbi állapota a gyermeki, feltétel nélküli hit. A bennünk élő gyermek tisztasága, fogékonysága, érzékenysége. László Csaba talán legmeghatározóbb kivolta, ez a gyermek. Ő Csabika. Ezen a néven él köztünk. Ez a név nem lekicsinylés, nem holmi infantilitásra utaló jel, hanem emberi és színészi létállapotának legpontosabb tükre. Olyan név, aminek kiérdemlése és megőrzése viselőjének legnagyobb titkai és varázslatai közé tartozik. Csabika olyan érzékenységgel közelíti meg a különböző fiktív karaktereket, hogy szívet ad nekik. A színész mögötti ember megtalálja a szerep mögötti embert, aki egyre csak lélegzik, izzad, szenved vagy esetleg boldog. De minden esetben él és igaz. Akkor is ember, ha történetesen épp egy nyúl. Csabika arcot ad az eljátszott figuráknak: a sajátját és a szereplőét. Még elmondva is bonyolult ez – pedig milyen egyszerűnek tűnik, amikor ő csinálja. Zavarba ejtő őszinteséggel viszonyul a környezetéhez, és ez által teremt valami érthetetlen szakmaisággal telített közeget. Ez a gyermek próbálja megfogalmazni, megérteni az őt körülvevő világot. A színház nyelvén. Tizenöt éve van a pályán. Ez annyi idő, míg egy gyerek az első osztálytól eljut az egyetemi diplomáig, és közben felnő. Csabika tehát kétszer is felnőtt – és közben megőrizte magában a gyermeket, annak őszinteségét, kíváncsiságát, nyitottságát, keresgélését. Kívánom neki, hogy tudjon ilyen maradni mindvégig. Még sok tizenöt évig. Fiatal színészként. Mondogatjuk, hogy a díjak nem kellenek, mert nem azért csináljuk. Ez így is van. Egészen addig, míg nem kapunk díjat. Egy díj, annak a megünneplése, amit addig csináltunk. Gratulálok László Csabikának ezért az ünnepéért!

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)