Balázs Imre József
1.
Nem szoktam használni a közművelődés szót, valószínűleg azért nem, mert számomra a kultúra fogalma annyira tágassá vált olvasmányaim és szerteágazó tevékenységeim következtében, hogy voltaképpen relatívvá vált az a határ, amit a fogalom használata a művelődés és a közművelődés között implikálna. Hogyha a kultúrába a köznapi társadalmi gyakorlatokat, a mindennapokban megélt népszerű és magaskultúrát is bele tudjuk érteni, akkor nincs szükség külön közművelődés-fogalomra. A fogalmat tehát leginkább az intézményi sajátosságok felől, illetve a közösségképződés sajátosságai felől látom megragadhatónak. Innen nézve a közművelődés a kultúrának az a szegmense, amelyik a legkisebb településeken is jelen van valamiféle intézményesült formában, akár állami-önkormányzati, akár civil, akár egyházi jellegű intézményesülésről van szó. Ahol közösség van, ott léteznie kell valamiféle intézményi háttérnek a szabadidős közösségi tevékenységekhez, az ismeretterjesztéshez, (ön) képzéshez, művészeti tevékenységekhez. Ezek által ismerheti fel és élheti meg az egyén saját közösséghez tartozását és élhet azokkal az előnyökkel és lehetőségekkel, adott esetben akár segítséggel, amit a közösségi létezés nyújthat számára. Egy nagyobb városban sem magától értetődő dolog a közösségi létezés vagy közösséghez tartozás megélése, úgyhogy nyilván ilyen helyeken is rengeteg funkciója lehet egy tudatosan közösségépítő kulturális intézménynek.
Azt hiszem, a közösségben létezésünk sokat alakult az elmúlt évtizedekben: a szétforgácsolódási, atomizálódási folyamatok az életforma-változásokkal függnek össze. Talán ennek ellensúlyozásában lehet legfontosabb szerepe a közművelődési típusú intézményeknek, illetve a képzés-ismeretszerzés-önfejlesztés terén, hiszen az említett életforma-változáshoz az is hozzátartozik, hogy a tanulás, új körülményekhez való alkalmazkodás képessége, munkahely- és lakóhelyváltás jelensége egyre inkább átfogja az élet teljes időtartamát.
Szakemberek ki szokták emelni még, hogy a közművelődési intézménynek nagyon érzékenynek kell lennie a lokális, helyi közösség problémáira, sajátosságaira, igényeire. Épp ezért nem uniformizálható, hogy milyen csoportokkal, milyen területekkel a legfontosabb foglalkozni egy adott intézménytípusban: egészen más dolog kultúraszervezőnek lenni egy szórványtelepülésen vagy tömbmagyar vidéken, faluban vagy nagyvárosban. Talán épp a jelenség és a terület sokarcúsága az, ami miatt nehezen ragadható meg egységesen.
2.
A kérdéssor elgondolkodtatott abból a szempontból, hogy valamiért elsősorban a civil szférához asszociáltam a közművelődési tevékenységek hatékony, látványosabb végzését. Talán ez az intézményi szegmens tűnt mozgékonyabbnak, rugalmasabbnak, látványosabbnak számomra a rendszerváltást követően, ott történtek az újdonságok. Ugyanakkor helyesbítenem is kell saját perspektívám egyoldalúságát, mert én magam is használom önkormányzati fenntartású intézmények szolgáltatásait – könyvtárakba és ott szervezett eseményekre járok, értékelem a helyi művelődési intézmények, múzeumok, iskolák kultúraszervező, közvetítő munkáját, akár részt is veszek bennük. És lehet, hogy a kistelepüléseken épp ez a legfontosabb lehetőség továbbra is.
Azt gondolom tehát, hogy az önkormányzati háttérrel zajló kultúraközvetítés innovatívabb, látványosabb jelenléte a nyilvánosságban mindenképpen továbblépést jelenthetne ezen a területen, és a civil és egyházi szféra közösségszervező tevékenységében is további lehetőségek vannak a kultúra szempontjából. A popkultúrával, népszerű kultúrával kapcsolatos tevékenységek, reflexiók bevonása a kultúraszervezésbe például egyre fontosabb feladat, hiszen a szocializációnk vagy akár az ismereteink, emberi kapcsolataink alapjaihoz sem csupán a család, az iskola vagy az úgynevezett magaskultúra járul hozzá, hanem egyre erősebb mértékben a populáris kultúra is.
Nagyon tudok örülni ugyanakkor akár az üzleti, vállalkozói szféra részvételének is az ilyen területek dinamizálásában: ha például egy könyvesboltban rendszeres gyermekfoglalkozások zajlanak, az elsődlegesen semmiképpen nem kereskedelmi tevékenység – teljes mértékben betöltheti a közösségépítés funkcióját.
3.
Mindkét eddigi, lényegében párhuzamosan betöltött „munkakönyves állásom”, a Korunk-szerkesztői státus, majd az egyetemi oktatói munkaköröm is kapcsolódik a közművelődési intézmények munkájához, noha egyik munkahelyem sem „közművelődési”-ként definiálja magát. A Korunk civil szervezeti, egyesületi háttérrel működik, és a kilencvenes évek folyamán ugyanúgy alkalmazkodott a projektmenedzsment típusú szemlélethez, ahogy az erdélyi civil szervezetek döntő többsége. Ez azt is jelentette, hogy az önmagában is a közművelődés körébe sorolható ismeretterjesztés funkciónak, amit a Korunk folyóiratként betöltött, további csatornákat kerestünk és találtunk: elsősorban rendezvények, ismeretterjesztő előadások, művészeti események szervezésére gondolok, de akár azokra a képzéseinkre is, amelyeket Korunk Akadémia néven indítottunk 2007-ben. Azok a kreatívírás-műhelyek például, amelyeket szerveztem, s amelyekre egyetemisták, de aktív vagy nyugdíj közeli felnőttek is jelentkeztek, szerintem egyszerre voltak önképzési, önismereti illetve közösségformáló alkalmak.
Irodalomtörténészi, írói, tanári minőségeimben minden évben több helyre hívnak előadást tartani, képzést/foglalkozást vezetni, kiállítást megnyitni, művészeti alkalmakon részt venni – helyi kulturális intézményekbe, könyvtárakba, iskolákba, közösségi terekbe. Szívesen veszek részt ilyen alkalmakon, hiszen azt tapasztalom, a kultúra közvetítésének és megélésének egyre inkább a személyesség és élményszerűség a kulcsa – fontos a kultúra befogadásának elvonulós, magányos, elmélyülős formája is, de talán felértékelődött a kultúra egyszerre közösségiként és személyesként (tehát nem formálisként) való megélése, mert egyre több energiát, szervezést, tudatosságot igényel az ember társas kapcsolatainak, közösségeinek a fenntartása.
Amikor a diákjaimat arról kérdezem a Bölcsészkaron, tudják-e, melyik a legnagyobb példányszámú romániai magyar kulturális folyóirat, általában nincs tippjük, de mikor meg is válaszolom nekik a kérdést, hogy a Napsugárról van szó, akkor a mosolyokból látszik: rögtön értik, hogy miért éppen a Napsugár lehet az. Olyan kapocs a Napsugár, amelyik összeköti a nemzedéktársakat – és ugyanakkor nemzedékeken is átível a hozzá kapcsolódó élmény: megélt, reális közösséggé formálódik a Napsugár-olvasók tábora a mindenkori jelen pillanataiban, de az időben visszafelé nézve is.
Most, amikor Zsigmond Emesének, a Napsugár főszerkesztőjének Kun Kocsárd-díjat adományoz az EMKE, ezt a közösségteremtő energiát ismeri el. Huszonöt év telt el a rendszerváltás óta, ez idő alatt új alapokra kellett helyezni a gyermeklapok működését, és újraalapozni azt is, ahogyan a gyermekkultúráról gondolkodunk. Zsigmond Emese úgy találta meg a Napsugár és testvérlapja, a Szivárvány új helyét a kultúra egészében, hogy nem mondott le az évtizedek alatt megalapozott irodalmi színvonalról, de új kontextusba helyezte a gyermekirodalmat. Események, táborok, gyermekfoglalkozások szervezése kapott egyre nagyobb hangsúlyt az utóbbi két és fél évtizedben szórványban és a Székelyföldön egyaránt, és így a Napsugár Alapítvány szerepe egyre fontosabbá vált, a lapkiadási tevékenységen messze túlmutatva.
A Napsugár és a Szivárvány példája azt mutatja meg, hogy a kultúrában nem tekinthető semmi eleve adottnak, mindig újra és újra meg kell dolgozni érte: a közösséget nem elég megalapítani, hanem meg is kell tartani, tartalommal megtöltve a közösségben való együttlétet. Azt a sok-sok elsőosztályt, amelyik évről évre indul Erdélyben, nem magától értetődően egyszerű bekapcsolni a Napsugár-közösségbe. Ebben rengeteg évről évre újrakezdődő, és nem mindig látványos munka van, amelyik a kulisszák mögött zajlik, telefonálásokat, üzenetváltásokat, levélírást, utazást és sok-sok személyes jelenlétet feltételez.
Saját tapasztalataim, amelyek a Napsugárhoz fűznek, nagyon sokrétűek: kisiskoláskorig nyúlnak vissza, még a rendszerváltás előttre, amikor gyereklevelezőként minden küldeményemre választ kaptam a szerkesztőségtől. Megtapasztalhattam tehát, hogy a Zsigmond Emese által irányított Napsugár esetében az, amit a gyerekek komolyan vételének nevezhetnénk, erős gyökerekkel rendelkezik. Később a lap szerzőjeként tapasztalhattam azt, ahogyan a szerzők közösségének alakulása, egyben tartása is e-mail üzeneteket, telefonhívásokat jelent – Napsugár-rendezvények és gyermekfoglalkozások résztvevőjeként a közösség lehető legkonkrétabb megtapasztalásában is részem lehetett. Végül, de nem utolsósorban pedig két kisiskolás korú lány édesapjaként azt is figyelhetem, ahogy az iskolás foglalkozásoknak vagy korábban az óvodaiaknak értelmes részévé válik a Szivárvány, illetve a Napsugár lapozgatása. Mondhatni a szemem láttára történik meg az, ahogy a saját lányaim is a Napsugár-közösség tagjaivá válnak, és ezt köszönöm Zsigmond Emesének.
Amikor ennek a laudációnak a megírására kértek, a díj adományozói jelezték, hogy Kötő József, az EMKE korábbi elnöke volt az, aki a Kun Kocsárd-díj idei díjazottjának személyére javaslatot tett. És teljesen bizonyos vagyok benne, hogy ez a javaslat minden erdélyi közművelődésben dolgozó egyetértésével találkozik.
A magam részéről csatlakozom ehhez az egyetértéshez, gratulálok a díjhoz, és további sikerekben gazdag munkát kívánok Zsigmond Emesének a Napsugár intézményrendszerének működtetéséhez.
(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)
