Nagy öröm és hálaadás hatja át életünket, hogy egy ilyen szép őszi nap alkalmával együtt lehetünk egy dél-erdélyi református templomban, itt Balázstelkén, annak tiszteletére, hogy a Czelder Márton- és Földes Károly-szórványdíjakat átvegyék díjazottaink.
Még mielőtt a díjazott Szabó Károly nyugalmazott tanító úr tevékenységét méltatnám, engedtessék meg, mint a Mihályfalvi Református Egyházközség lelkipásztora, egy igét olvassak fel ennek a nemes eseménynek a tiszteletére. Ez az ige írva található az I. Pét 4:10 versében, amely így hangzik: „Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” Ez az ige, Isten gazdag kegyelmi ajándékairól beszél, amelyet belehelyezett az emberi életbe, beszédbe, cselekedetbe, magaviseletbe, helytállásba, hogy ne öncélú módon használjuk, hanem jó gazdálkodói, sáfárai tudjunk lenni mindannak a testi és lelki ajándéknak, amit kaptam, amivel rendelkezem, Isten és embertársam javát tudjam szolgálni, amíg földi pályafutásom tart, és ezen tettek által Isten nevét tudjam dicsérni és magasztalni. Az Úr gazdálkodói terve bontakozott ki Szabó Károly nyugalmazott bólyai tanító életében, amikor 1935. október 7-én a Fehér megyei Búzásbocsárdon meglátta a napvilágot népes család gyermekeként. Öten voltak testvérek, korosztály szerint ő volt a legkisebb. Egyszerű dél-erdélyi magyar református család sarja egy olyan vidékről, a Küküllő-szögből, Balázsfalva környékéről, ahol nehéz küzdelmet kellett és kell ma is vívni a nyelvi fennmaradásért. Édesapja kőműves, édesanyja háziasszonyi teendőkkel foglalkozott, ők nyújtották számára az emberi példát.
Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában kezdte, később Balázsfalván fejezte be. Tizenhárom éves volt, amikor édesanyja 44 éves korában meghalt, édesapját pedig hadifogságba hurcolták Oroszországba, ahonnan Isten segítségével hazatért. Édesanyja korai halála, édesapja hadifogságra való vitele nagy űrt és veszteséget hagyott a népes család körében. Bátyjai társaságában növekedett, Isten gondoskodó szeretete nem engedte, hogy kiessen a családi fészekből.
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium falai között folytatta tanulmányait, de az anyagi nehézségek közepette a székelyudvarhelyi Józsa Béla Pedagógiai Iskola végzős diákjai közzé sorolja magát. Diákévei nehézségének lepergése és az édesanyja hiányának fájó érzését dúdolta e pár sorban: „Egy árva búsan zengi dal panaszait/ Anyám, te kedves jó anyám, szívem, de szomorú./ Amióta eltemettek, nem volt ki azt mondja nékem,/ Nem volt ki azt mondja nékem, szeretlek gyermekem.” 1959-ben fejezte be magánúton a Pedagógiai Főiskolát. A tanítói és nevelői sáfárságra hívja el őt az Isten. Pályafutásának első állomása a Fehér megyei Hosszúaszó, ahol két éven át gyakorolta tanítói hivatását. 1962-től a Szeben megyei Bólyára került, ahol akkor még a virágzó, két magyar tanerős iskola fogadta 22–23 gyermekkel. Itt ismerkedett meg élete párjával, Anikóval, akivel 1965-ben házasságra lépett. Zord szelek fújtak abban az időben Dél-Erdélyben – a szegénység, az identitásvesztés, a beolvadás veszélye, a kommunizmus hatása, az elszórványosodás –, mély sebet hagytak a kis magyar közösségek életében. A szórványsors ellenére Szabó Károly, mindenki tanító bácsija sokszor segített, felkarolta osztályát, lakásába fogadta diákjait, hogy magyar öntudatra, magyar táncok elsajátítására, a keresztyén értékek megbecsülésére nevelje őket. Az 1992–1993-as tanévben a magyar tagozat gyermekhiány miatt megszűnt, ezt követően román tannyelvű osztályokban tanított 1997-ig, amikor nyugállományba vonult.
Negyvenévi pedagógiai szolgálat alatt jól tudott sáfárkodni a reá bízottakkal, becsülettel és szeretettel végezte gyermeknevelői és tanítói szolgálatát. Mint a település egyedüli reformátusa és nyugalmazott magyar tanítója, a tanítás mellett művelődési és tájékoztatói feladatokat is ellátott, főképpen mint a Bolyai-kultusz hagyományőrzője. Bólya a híres matematikus, Bolyai Farkas szülőfaluja, kinek emléke még él a helybeliek lelkében. Néhány lelkes Bolyai-kutatóval emlékszobát sikerült berendezni 2002-ben Bólyán. Kitartó és hosszas munka után sikerült a volt felekezeti iskolát felújítani és Magyar Házzá alakítani, ahol nem csupán a helyi közösség, hanem a Szeben vidéki magyarság is összegyűlhet. A tanító bácsit egyszóval úgy is jellemezhetnénk, mint a bólyaiak mindenese. Mindig nagy szeretettel és meleg szavakkal fogadta a faluba érkező turistákat, és lelkesen beszélt a Bolyai család múltjáról, kastélyáról. Négy évig, 1996 és 2000 között az RMDSZ színeiben a magyarságot képviselte helyi községi tanácsosként. A Bolyaiak örökségét népszerűsítő tevékenysége elismeréséül 2002-ben megkapta a Bolyai János Érmet, és a Marosvásárhelyen megalakult Bolyai Kör Tudományos Társaság állandó tagjává választotta. A megmaradásért, a magyar kultúra őreként kifejtett tevékenysége elismeréséül 2008 januárjában Ezüstfenyő-díjban részesül.
Bólya a magyarság szempontból végvári bástya. A múlt, a magyarságtörténet, a nemzetközi hírnévre szert tett Bolyaiak ősi fészke és birtoka. Milyen jó, hogy az ilyen peremterületekre is rendelt Isten őrzőket, szolgákat, jó sáfárokat. Ilyen védő, nyelvőrző és művelő volt és maradt a mai napig is a bólyai völgy mindenes tanító bácsija, Szabó Károly. Hitvallását két mondatban foglalta össze: „Református magyar vagyok,/ Halálomig az maradok.”
A jó Isten kísérje életét, családját, szolgálatát, hogy amíg tart földi pályafutása, helytállóan és kiállóan tudja továbbra is szolgálni szórványközösségét, a Bólya völgyi magyarságot!
(Elhangzott 2015. október 3-án a Szeben megyei Balázstelkén)
