Szeretet-procedúrák – ez a szókapcsolat jut az eszembe, amikor Albert Csillára és beérett, aligha megkerülhető művészetére gondolok. Benne élni a szeretet színre hozása fölemelő és olykor kifejezetten fékezhetetlen folyamatában – nos, ennek lett része valahogy Albert Csilla, és ennek tesz részévé bennünket, akik a nézőivé váltunk.
Engedjék meg, hogy megmagyarázzam.
Ha valaki végignézi Albert Csilla szerepeinek a listáját, tulajdonképpen jó sokáig a következő felsorolást találja: Gerle, Dajka, Malacfejű Balerina, Postás, Békegalamb, Páfrány, Manó, Őrült, Tolvaj, sőt egy Heidegger nevét visszhangoztató székely egérke is felbukkan – nos, mintha nem éppen a drámairodalom nagy szerepei volnának ezek csakugyan. Nyomasztóan haladunk előre az időben, arra születtünk, hogy megmutatkozzunk, mert színész volnánk és papírunk is van róla, ám hosszú időn át nem történik semmi. Illetve, ami a történik, az láthatatlan marad, mert a gazdagodó és növekvő lélek őrzi a titkot. Ezzel az ellentmondással élni: szeretnénk, hogy látva lássanak, de nem vesz észre senki, amiből persze azt a következtetést is sietünk levonni, hogy bizonyára nem is szeretnek, mert a szeretet-hittel az is együtt jár, hogy valaki vagy valakik számára nélkülözhetetlenek vagyunk, amit tehát adunk, mégsem maradhat titokban.
Albert Csilla hosszú évekig a láthatatlan és észrevehetetlen színész volt. Színpadra lépett, beszélt, énekelt, táncolt, amikor meg végre helyzet állt elő, egy három arcot formáló, iszonyatos maszkot kellett viselnie, amely mögül úgy tekintett ránk, mint a bosszú rettenetes istennője, akit mindegyre vártunk, és most hogy közénk jött, ismertük fel, hogy mi magunk is tárgyai vagyunk ennek a feneketlen égi igazságtevésnek.
Ma már persze sokan ismerik, és egyre többen észreveszik Albert Csilla színészi formátumát. Azt azonban méltánytalan volna elfelejtenünk, hogy olyannyira szabálytalan pályával van dolgunk az ő esetében, hogy a laudációk nyelvi kliséi – „fényes”, „alázatos”, „munkás”, „szerény”, „berobbant”, „lenyűgöző”, „mágus”, „sztár”, „díva”, „nagyasszony” stb. – mind-mind értelmetlenek és nevetségesek is egyszersmind. Mindannyiunk számára, akik a közelében élünk és dolgozunk, egyszercsak – hangsúlyozom: teljességgel észrevétlenül! – magától értetődővé lett, hogy Albert Csilla nagy, komoly művész, akinek valamennyi színpadi megjelenése az emberi lélek olyan mélységeit tárja elénk, amit alig merünk tudomásul venni, de amint mégis magunkhoz engedjük ezt a tudást, már nem akarunk nélküle élni.
Honnan jön mindez?
Onnan – erre jutottam –, hogy Albert Csilla a színészetet az önmaga megismerése, a világról és Istenről alkotott, mindig nyitott és tökéletlen tudása eszközévé tette. Következésképpen mindegy, hogy mihez nyúlt, vagy melyik kicsi-nagy szerepet vette magára, nem mulasztotta el, hogy önmagában szálljon – igen, nem tévedés: önmagában –, ennél lényegesebb feladat nem méretett ugyanis az emberre, hogy elmerüljön önmaga végtelenségében, mindabban, ami egyetlen emberben magát az átfoghatatlant, időben behatárolhatatlant jelenti.
Nagy szavak, tudom, de aki Albert Csillát ismeri, netán barátjaként tartja számon, nagyon jól tudja, miről beszélek: Albert Csilla valóban átadja a testét – az emberi léleknek ezt az egyetlen ismert formáját! – annak a megismerésnek, amit a bevezetőben szeretet-procedúrának neveztem, és ami tele van felfedezésekkel és kockázatokkal. Azért szeretet-folyamatok, mert Albert Csilla leleplezései, igazságtevései sohasem hidegek vagy netán cinikusak, hanem gyermeki tisztaságú, humorral átszőtt meghívások a közös, jelentéssel bíró tettre.
Én magam sokat köszönhetek Albert Csillának: olyan – egyszerre kitalált és valóságos – színpadi figuráimnak adott életet, akikről sejtelmem sem volt, hogy ennyire bonyolultak, mélyek és rettenetesek tudnak lenni, amint a leírt szavak a színpad számomra mindig bejárhatatlannak tetsző terében valóra válnak. És nem csak ezt a közös „szakmázást” kell megemlítenem most: Albert Csilla különös érzékenységgel lát bele az ember lelkébe, még akkor is, amikor csak véletlenül összefutunk valahol: gyakran olyat tud mondani, ami megérinti a pillanatnyi útvesztésem valódi tartalmát, és segít kijönni belőle. Pillanatnyi, írom, de hát mindannyian tudjuk, hogy ezek a pillanatok az önelvesztés sötét örökkévalóságából valók, és szükségünk van a Másik Ember tekintetére, szavára, hangjára, megszólítására, kezének finom érintésére, hogy visszataláljunk.
Kedves Csilla, ma átveszed a munkásságodat elismerő díjat. Sajnálom, hogy nem lehetek veled, de mindenestől fogva ott vagyok mégis, hiszen a Szigetországban járva, Shakespeare tüneményes Globe Színházában üldögélve arra gondolok éppen, hogy Hamlet tanítása szerint a színész az idő egyetlen tudója, ő zökkent vissza bennünket az igazságosság, szeretet, elfogadás idő-kerék-vágásába – ez az, amit te megtaláltál, és amiben olyan sokféle alakban bennünket is részesítesz.
Szívből gratulálok, Isten áldjon és őrizzen!
(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)
