Idén huszonöt éve annak, hogy Zsobokon megkezdte működését Kalotaszeg neves képzőművészeti alkotótábora. A kolozsvári illetőségű, egy ideig Zsobok környékén is dolgozó Essig Kacsó Klára festőművész helyi rajztanári tevékenysége során merült fel a konkrét logisztikai lehetősége egy alkotótábor szervezésének a Bethesda Gyermekotthon vendégfogadásra alkalmas épületében. De ennél fontosabb volt a környezet-esztétikai, valamint spirituális indíttatás: Zsobok, mint Kalotaszeg alszegi falucskája látványvilágában (építészet, táj, népviselet) és a helyi közösség hagyománytartó emberi attitűdjében nagyszerű körülménynek ígérkezett e képzőművészeti projekt számára. Kezdettől fogva adott volt az inspiráció tárgya: az élő népi kultúra tárgyi hagyatékának helyi gazdagsága, bár ez természetesen eleve meghatározta, némiképp szűkítette is a képzőművészeti megközelítésmódot. A figurativitást kedvelő, vagy valamely hagyományos alkotói módot gyakorló művészek számára kínált leginkább vonzó témákat.
Banner Zoltán művészeti kritikus, művészettörténész a tábor történetének elején vállalta a közreműködést a szervezővel, és a sajátosan Kós Károly-féle transzszilvanizmusra jellemző kezdeményezések sorában kiemelkedő helyet vizionált e projekt számára. Képzőművészet Zsobokon. A kalotaszegi alkotótábor című művészeti albumban megjelent elemző írásában így fogalmaz1: „Kós Károly hazatérését követően a magyar szecesszió eszméje (a középkori és a népi építészet hagyományának a korszerűsítése, újrahasznosítása) észrevétlenül, de szervesen áttűnik a transzilvanista gondolat irodalmába és képzőművészetébe. S az Ő, vagy az olyan apostolok révén, mint például Gyarmathy Zsigáné, Kalotaszeg divatja még a két világháború között is tovább él a közművelődésben, s olykor még a pesti »kulturális piacon« is megvillanak kincsei. De a II. világháború utáni kommunizmus évtizedeiben minden nemzeti identitásépítő értéket háttérbe szorítanak, s csupán az értelmiség nosztalgiájának a részeként színesítik az erdélyi otthonok hangulatát az írásos és szőttes textíliák, a potom áron felvásárolható bokálykancsók, vagy a Körösfőn gyártott sakkkészletek. Amikor 1990 után az erdélyi táborok azzal váltak »nemzetközivé«, hogy végre szabaddá vált az átjárás a határokon, s a magyar turisták, köztük a művészek meg sem álltak a Székelyföldig, Essig Klára ekkor kívánta újra divatba hozni Kalotaszeget, mint ihlető forrást és a kapcsolatteremtés terepét. Az egyik legkisebb falu, Zsobok, azért vált alkalmassá terve megvalósításához, mert szövetségesei, a Molnár-lelkészpár: nagytiszteletű Irma asszony és János teológiai professzor úr áldásos tevékenysége nyomán létrejött Bethesda gyermekotthon s a hozzá kapcsolódó létesítmények európai civilizációs körülményeket biztosítottak/biztosítanak akár a kényesebb ízlésű »külföldiek« számára is. (...) Az erdélyi magyar népi kultúra legalább félévezredes hagyományának az alkonyati órájában »be kell hordanunk mindent« /Kányádi: Noé bárkája/, mert már most sem olyan semmi, mint amikor egy évszázaddal ezelőtt Malonyai Dezső, Körösfői Kriesch Aladár, Torockai Wigand Ede, Nagy Sándor, Róth Miksa, Ferenczy Noémi és főleg Kós Károly találta, látta és korszakmeghatározó stílusként használta. Ami tehát még létezik a kalotaszegi magyar falu, parasztság, népművészet, erkölcs lelki formáiból, azt újra és újra fel kell, de legalábbis érdemes felleltározni, és minél több példányban (tehát minél több művészi egyéniségen átszűrve) terjeszteni, láttatni”.
Számos, különféle profilú alkotótábor működik Erdélyben a magyar közösség szervezésében, és mindenik valamilyen program mentén tervezi el hosszabb-rövidebb futását. Zsobokon is kialakult egy sajátos formája ennek. A fentebb említett kiadványban Essig Kacsó Klára társszerzőként fogalmazza ezt meg2 , miszerint „a Zsobokon székelő Kalotaszegi Képzőművészeti Alkotótábor célja megismerni és a készülő munkákban ihletforrásként felhasználni a tájegység gazdag néphagyományait, alkotó tehetséggel megáldott lakóinak szokásait, népviseletét, mindennapi életét. Célunk érdekében vándortáborrá is alakultunk. Rendszeresen kiszállásokat szerveztünk Kalotaszeg 35 falujába, hogy minél jobban megismerjük és megörökítsük a látottakat. Alkotásainkat bemutattuk a nagyközönségnek nemcsak Kalotaszegen, hanem hazai és határontúli kiállításokon is. Húsz év leforgása alatt 130 művész vett részt a táborban (85 erdélyi, 35 magyarországi, öt kárpátaljai, hat különböző országokból: Dánia, Németország, Svájc, Szlovákia, Kárpátalja és Amerikai Egyesült Államok). A művészek nagyrésze festőművész, de van köztük grafikus, kerámikus, szobrász, textiles, selyemre festő, fafaragó is. (...) A tábor egyik jellegzetessége, hogy alkotás mellett Kalotaszeg alaposabb megismerése is célja. Ennek érdekében különböző előadások megtartása végett meghívtuk neves népzene- és néprajzkutatóinkat, történészeinket, irodalmárainkat, írókat, költőket, akik előadásaik által ismertették a vidéket. Vendégünk volt a népzenekutató Kallós Zoltán, a néprajzos Pozsony Ferenc, Faragó József, Keszeg Vilmos, Szentimrei Judit, Nagy Olga, Furu Árpád és Sinkó Kalló Katalin. Előadást tartott Benkő Samu, Kovács András, Balogh Ferenc, Péntek János, Boldizsár Zeyk Imre, Fodor Sándor, Molnos Lajos, Lászlóffy Aladár, Csávossy György, Egyed Emese, Kónya Hamar Sándor, Búzás Pál, Szilágyi Aladár, Szabó Zsolt, Dávid Gyula, Asztalos Lajos, Kántor Lajos, Jakobovits Miklós, Fekete Károly, dr. Molnár János, Dani Péter, Kötő József, Szép Gyula, Dáné Tibor Kálmán. A tábor keretét képező nyitó- és záróünnepségeket, a kiállításmegnyitókat mindig zenés műsorok színesítették. Ezeken neves előadóművészek léptek fel, mint Vigh Ibolya, Hary Judit, Kirkósa Júlia, Molnár Mária, Jánky Mária, Szilágyi Ferenc operaénekesek, Ruha István érdemes hegedűművész, Szép Bálint hegedűművész, Botár Katalin, Oláh Boglárka, Brian Johnston, Kovács Sándor, Szép András zongoraművészek, Oláh Mátyás gordonkaművész, Terebesi Beáta fuvolaművész, Konrád Csaba fagottos, Sebesi Karen Attila, Varga Vilmos, Kiss Törék Ildikó színművészek, Péntek Zsuzsa, Török Csingó Zsuzsa, Török Csingó Adorján, Gáspár Anna, Csorba Ibolya népdalénekesek, a Szilágysomlyói Szederinda Citeraegyüttes Gáspár Attila vezetésével, a Kalotaszentkirályi Néptáncegyüttes, a Gyalui Tulipántos Néptáncegyüttes valamint a Zsoboki Néptáncegyüttes.”
2015-ben a huszadik évforduló alkalmával a Szilágymegyei Művelődési és Művészeti Központ is belépett az addigi támogatók sorába (Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány, Communitas Alapítvány, Bethlen Gábor Alap), segítségükkel megjelent az említett művészeti album is. A festők, keramikusok, szobrászok, fafaragók, garfikusok, textilesek mellett hét éve fut párhuzamosan egy fotós projekt is Zsobokon, ennek Essig József fotós a szervezője. A két csapat munkája úgy keretezi a tábor tevékenységét, hogy ez néhány éve (a korábbi év anyagából válogatott) fotókiállítással indul és a friss képzőművészeti anyag kiállításával zárul falunapok keretében. Vándorkiállítások formájában a válogatás eljut Kolozsvárra, Zilahra, voltak kiállítások Óradnán, Szovátán, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Bánffyhunyadon, Bonchidán, Pécsen, Debrecenben, Szegeden és Budapesten is.
Érdekes adottság volt, hogy egy kevésbbé modernizálódott falukép – a százéves homlokzatok, több házban is fellelhető „kalotaszegi szoba” –, mellyel az idejáró alkotó óhatatlanul szembesül, ugyanakkor az „érintetlen” természeti táj közelsége, a mezőgazdasági tevékenységtől még el nem szakadt helyi életforma – maga a funkcionális gazdasági udvar képe – vagy a vasárnapon, ünnepnapon népviseletben templomba menő lányok, asszonyok látványa, valahogy visszadobja a szemlélőt az időben, egy olyan világot idéz meg, melyben magyar népi mitológiánk jelképei mindennaposak. Az ilyen térben tanusított nyitottság a környezet vizualitásából/spiritualitásából származó alkotói impulzusokra, meghatározza a művészi teljesítményt: szinte kikényszeríti a tipikus helyspecifikus motívumok figurális szemléletű művészi használatát. Épp ezért alkotásokban sűrűn előforduló formák a régi házak homlokzatai, udvarok, csűrök, gazdasági épületek, faragott kapuk, ház előtt varró vagy viseletbe öltözött asszonyok, lányok. A természeti adottságok is magukkal ragadják a szemlélőt, számos tájkép igazolja ezt.
Míg eleinte a hagyományos paraszti életmód és tárgyi világ egy különösen jól konzervált esete volt Zsobok, a huszonöt év alatt – inkább az utóbbi tíz évben – itt is sok minden megváltozott. Városról beköltözött új lakók felújított „régi” házaival párhuzamosan szembeötlő a hagyományos kultúra elmúlásának szomorú-expresszív látványa: a beomlott házak, kiürült, összedölt csűrök, elhagyott udvarok, bezárult ablakok világa ez, mely drámaiságában a műalkotásokból is visszaköszön. Ugyanakkor az infrastruktúra jótéteményei, a technológiai forradalmak vívmányai és a legújabb kori világpolgárság (legalább virtuális) lehetősége nyomán az újabb nemzedékek már másképp élnek, gondolkodnak, viselkednek mint elődeik – a „zsoboki csoda” szülői. A modernizálódás jegyében mára már megváltozott a falukép, így tehát az inspirációs forrás is: az Alszeg utca és az Egerlő aszfaltja egyre több autót bír el, az öregasszonyok mobiltelefonon kommunikálnak az utcán stb. Mindez a korszerűsödés a művészi attitűdben is tettenérhető: mi, alkotók is mobiltelefonon fotózzuk a „témát”, és majd az iskolai osztálytermekben feldolgozzuk laptopokról, ha éppen nem adottak a hagyományos szabadban festést lehetővé tevő klimatikus viszonyok. Elvégre nem is baj ez, sokan szinte már fejből ismerjük e hely toposzait, kulcsmotívumait, sajátosságait – éppenséggel alkothatunk „műteremben” is. Amúgy meg aki „archaikusabb” látványra vágyik, még mindig átugorhat a dombokon valamelyik szomszéd faluba, ahol inkább megrekedt az idő (Farnas, Sztána, Kispetri, Magyarbikal).
A zsoboki alkotótábor huszonöt éve többek között egy olyan történet is, mely a többnemzedékes együtt alkotás révén a résztvevő képzőművészek számára a mester-tanítvány viszonyok születését is lehetővé tette. Erdélyi képzőművészetünk nagymesterei és feltörekvő, vagy éppen pályakezdő művészeink együttes táborozása a lehető legváltozatosabb képét adja a kortárs erdélyi művészetnek, az egymásra hatásoknak vagy éppen az utánozhatatlan művészi egyéniségeknek. Ők azok az alkotók, akik egyrészt a második világháború után debütálnak, másrészt a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben indulnak a pályán, és végül, akik az ezredfordulón kezdik útjukat. Itt készült alkotásaik némelyike akár meghatározó is lehet majd az egykoron összeálló életműveikben. Táborunk sokszáz alkotásból álló archívumát tanulmányozva kitűnik a huszadik század stílusai közül jópár, pl. az immár klaszszikusnak számító expresszionizmus és posztimpresszionizmus, mely figurális, mégis rendkívüli szuggesztivitású művek csoportját adja. Ugyanakkor sok esetben a szürrealisztikus látásmód érvényesül, sőt az absztrakcióra való törekvés is jelen van, akárcsak a plein-air-szerű realisztikus festésmód, nem ritka a vad (fauve), harsogó színhasználat sem. Nagyszámú alkotás tükrözi a szimbolizáló kifejezésmódot, a dekorativitás iránti affinitás is nyilvánvaló. Technikailag gyakori a pasztell, az akrill, de számos olajkép és akvarell is született, tusrajzok, szénrajz is néhány. Emellett linó- és fametszetek, monotípiák. Fába, kőbe faragott és kerámiában megalkotott tárgyak, üveg- és textil technikával készített alkotások is bővítik a sort.
Összegezve, elmondhatjuk a tábor művészeti hagyatékáról, hogy egyetemesség és erdélyiség, hagyomány és mindenkori avangárd egymásnak feszülő konfliktusából született alkotások együttese ez, melyet a huszonöt év alatt Banner Zoltán művészettörténész figyelme kísért végig és a huszadik évfordulón a zilahi művészeti múzeum dokumentáló munkája fogott közre egy album keretében. Banner aláhúzza elemző szövegében3 , hogy „ez a megőrző/leltározó funkció elsődleges fontosságú, de nem elég. Mert már a kezdet kezdetén arra gondoltunk, azt reméltük, hogy a kalotaszegi vizuális és szellemi élmény egyre mélyebbre hatol a lélek és a képzelet rétegeiben, s ha új stílusirányt már nem is indíthat (vége az egymást sűrűn követő huszadik századi trendfordulók idejének!), de legalább egy-egy erősebb művészszemélyiség életművében formateremtő, tartós impulzusként érvényesülhet. A zárókiállítások és a gyűjtemény tanúsága szerint ennek a folyamatnak a példái között említhetők a sajnos korán távozó, élete utolsó éveiben a közösség művészeti vezetőjeként dolgozó Szabó Vilmos, a már szintén elhunyt Botár Edit, Veress Pál, Miklós János.” Kiemelhetnénk a sokszor visszatérő alkotók neveit is, akár a középgeneráció vagy a fiatalok köréből, vagy a pályájuk csúcsán járókat, de inkább hagyjuk meg ezt a szerepet egy az idén megjelenő, a huszonöt éves történetet dokumentáló kiadványnak.
Mint tudjuk, egy tábor működtetése nem csupán szervezés kérdése, hanem emellett finanszírozásé is, de mindenekelőtt egyfajta elhivatottságé. Ma mintha nem igen működnének a hosszútávú projektek, következetesség és kitartás terén sokan hamar csődöt mondanak. Egyáltalán mi mérhetné le és mi garantálhatná egy hasonló kezdeményezés sikerességét? Zsobokon ez nem volt kérdés, hanem máig vállalás dolga. Ebben vettek részt a Zsoboki Református Egyház, a Bethesda Gyermekotthon, a Zsoboki Általános Iskola, a helyi lelkes közösség. Mindenek előtt pedig Essig Klára és Essig József mint kezdeményezők, szervezők. Negyedszázad munkája után könnyen megesik, hogy megtorpan az ember és átadja a stafétát. A zsoboki tábor története idén mindenképp egy jelentős mérföldkőhöz ért, mely akkor lenne legemlékezetesebb és a tábor rangjához méltó, ha hatalmas művészeti anyagát jó kezekbe helyezhetné. Ennek tervét/terhét leginkább Zsobok vállalhatná fel (nem mellesleg a helyi turizmust is felserkentő céllal), mint erdélyi magyar kultúránk értéktároló szerepét.
Jegyzetek
1 Banner Zoltán, Essig Kacsó Klára, Képzőművészet Zsobokon. A kalotaszegi alkotótábor, Caie Silvane könyvkiadó, Zilah. 2015. 6-7. o.
2 Uo. 11–12. o
3 Uo. 7. o.
