A magyar népi bútorokra a világkiállításokon figyelt fel a közvélemény. Az 1867-es párizsi világkiállításon néhány láda már szerepel. Ezt követően 1873-ban a bécsi világkiállításon, majd a budapesti 1885-ös országos általános és az 1896-os Ezredéves Országos Kiállításon voltak jelen a magyar népi bútorok.
Ezennel megindult a parasztbútorok gyűjtése és ismertetése, ezek között is hangsúlyt kaptak a tulipánnal vagy rózsával díszített ládák. A néprajzi bútorkutatás Bátky Zsigmond munkásságával kezdődött. A Magyar iparművészet 1916. évi (19. évfolyam) 3. számában Bokor Imre elsiratta, hogy a legendás „meseország”, mármint Kalotaszeg népművészete „romhalmazzá lett”, a kalotaszegi népművészet két húzó ága, mint a varrásos hímzés és a fafaragás a végét járja. Az azóta eltelt száz évben hol a figyelem központjába, hol figyelmen kívül került, de nem halt ki. A fafaragás ma is él. Ha elszórtan is, de vannak települések, ahol ma is állítanak faragott kapukat. Ha nem is készül új láda vagy szekrény, de még előfordul, hogy egy festetlen régi bútordarabot megjavítanak, és cifrára festik. Oklevelek bizonyítják, hogy a jobbágy házakban megkülönböztetett figyelemnek örvendett a festett bútor. A menyasszony „kelengyebútora” talán a jobbágyházak legékesebb darabja volt.
Az ácsolt láda, amit mifelénk szuszinknak (szuszék) neveznek, régen a kelengyés láda szerepét töltötte be, amit a lányok vittek a leendő férjük hajlékába. Ezekben a szuszékokban tartották az ünnepi ruhákat, a hímzett lepedőket, az abroszokat, a zsákokat stb. Idővel az ácsolt láda nimbusza megkopott, hoszszú folyamat alatt padlásra, kamrákba, gabonaraktárakba került, ekkor már liszt, korpa, gabona tárolására használták. A szuszék onnan kapta nevét, hogy fejszével, bárddal készítették keményfából. A keményfa deszkát, mint a zsindelyezésnél, hornyolással illesztették egymásba. A tömör deszka oldalakat faszeggel vagy fecskefarkú fogazással erősítették össze. Az ácsolt ládák teteje, vagyis fedele sok estben domború vagy háztető formájú volt, és a hátsó ládafalból kinyúló facsapon forgott. Egyes ácsolt ládák elejét, tetejét mértani motívumokkal díszítették. A díszítés különböző technikával készülhetett. Úgy egy emberöltővel ezelőtt még szokás volt, ha egy legény komoly szándékkal udvarolt egy lánynak, megajándékozta őt egy faragott kisszékkel. (A lány otthon, vagy a fonóban erre rakta a lábát, ha varrt.) Erdélyben az ácsolt ládák mestereinek műhelyei voltak Sóváradon, Szovátán, Siklódon, Székelyvarságon.
Idővel az ácsolt ládákon is megjelent a festés. A falapoknak növényi festéssel adnak vöröses, barnás füstszínt, majd a mértani motívumokat színezték ki. Bár hosszú volt a folyamat, de idővel fejlődtek az asztalos szerszámok, így a keményfa feldolgozásáról áttértek a puhafára, amit könnyebb megmunkálni. A hosszúra nyúló kialakulási időszak után a népi asztalosság virágkora a 19. század első felében következett be. A puhafából készült ládák simára gyalult elülső oldala és teteje kedvező feltételeket kínált a festésre. Az asztalosok igyekeztek ládájukat mind tömörebben díszíteni. A fennmaradt tárgyak igazolják, hogy egyes templomi festők is foglalkoztak ládafestéssel. Az Umlingok, valamint a kolozsvári asztalosok vásárokon próbálták értékesíteni ládáikat.
A 19–20. század fordulóján öt-hat falu legénye járt a sárvásári Bartha János molnárhoz tanulni. Csákány Károly kántor Mákófalván oktatta bútorasztalosságra és -festésre a környékbeli fiatalokat. A Mákófalván tanult legényekből többen váltak neves asztalosokká és bútorfestőkké saját szülőfalujukban.
A kalotaszegi festett bútor jegyei
Általában, ha Kalotaszegről beszélünk, mindig elmondjuk, hogy Kalotaszeg három részre oszlik: Alszegre, Felszegre és Nádasmentére. Ha az Alszegen érdeklődünk festett bútorról, rögtön azt mondják, hogy az alszegi festett bútor az igazi kalotaszegi. A felszegiek esküsznek rá, hogy náluk található a valódi bútorfestés, míg a nádasmentiek állítják, hogy ott az eredeti. Nem adhatunk helyes választ arra, hogy melyik az igazi, eredeti kalotaszegi bútorfestés, mert rossz a kérdés. A kalotaszegi ládákra négy sajátos jegy jellemző: 1. alapszínük kék, 2. kazettás beosztásúak, 3. díszítésüknél tömör színt használtak, 4. kevés motívummal dolgoztak.
1. Az alapszín. Régen az alapszín mindig kék volt, a kékek közül is az ultramarin vagy az indigókék volt a közkedvelt. Annyi réteg alapszínt vittek fel, amíg nem látszott a fa erezete. Ma már divatosabb lett, jobban kedvelik a világosabb kéket.
2. A kazettás beosztás. A lealapozott ládák, padok, padládák, asztalok, székek felületét s a ládák elülső oldalát kazettákra osztották be. Ezek a kazetták lehettek négyzet, téglalap vagy rombusz alakúak. Kalotaszegen a kazetták sarkai nincsenek levágva, alsó és felső széle nincs gömbölyítve, mint a székely vagy a szász bútorfestésben. A ládák tetejét általában két kazettára osztották, ezek lehettek négyzet vagy rombusz alakúak. Volt, ahol a kazettáknak keretet is festettek. A szemben levő oldalára három kazetta a jellemző, a két szélső nagyobb, a középső kisebb. De találunk olyan ládát, amelyiken elől négy kazetta van. A két oldalát ritkán szokták kazettákra osztani. A padokon, a padládákon, a kredenceken téglalap alakú kazettákat helyeztek el. Vannak ládák, amelyeket az asztalos „filungosan” készített, itt már az asztalos maga alakította ki a kazettákat, amelyeknek alapszíne az idők folyamán változott. Láttunk olyan ládát, hogy az alap is kék volt, a kazetta is (egyszínű láda). Egy időben a vörös kazettát is festettek, majd az 1900-as évektől megjelent a zöld, a sárga, a fehér. Hovatovább uralkodó szín lesz a fehér kazetta, sőt az 1950-es években nemcsak a kazettát festették fehérre, hanem az egész bútort. Ha fehér volt a bútor alapja, dekorációban a kazettás szerkezet akkor is megmaradt.
3. A tömör színek. Nincsenek átmeneti színek. Így például pirosat, zöldet, sárgát, fehéret, kéket, feketét használtak/-nak. Hiányoznak az átmeneti pasztellszínek, árnyalásképpen kontúrnak régen a feketét használták. Ma helyenként és egyénenként változik a kontúr színe. A minták színezéséről, a színek használatáról legszebben Malonyai Dezső írt A magyar nép művészete első kötete 64. oldalán: „Alig négy-öt színt alkalmaznak: vörös, kék, zöld, sárga, itt-ott fehér, fekete, kevert, tört színeket alig használ a nép, úgyis megfakítja az idő, s akkor lesz még szebb. Lám, az új bútor, ha föstött kiabáló és kemény a mi szemünknek, olyan nyersen kerülnek egymás mellé a szűz színek, a nép így szereti, erőteljes, egészséges idegrendszerük megkívánja a határozottat, a teljesen nyersen, akár a brutálisan őszintét, s nem leli kedvét a határozatlan, a félénk, elmosódó jellegűben. Nem hangulat kell őnékik, ami a kék, az legyen kék, mint az ég színe, a zöld olyan, mint a smaragdos pázsit, a piros pedig hasadjon, mint a sárga kalásztengerben a virító pipacs.”
4. A motívumok. Általában kevés motívumot használnak Kalotaszgen. Egy-egy bútordarabon nincs sokféle elem, de azt a néhány, sokszor meglepő elemet bámulatosan cserélgetik, váltogatják, valóságos tündérkertté varázsolják. Bútorfestésben, népviseletben él igazán népünk színérzéke. A színezésre vonatkoztathatjuk, amit Kós Károly mondott annak idején a viseletre: „A kalotaszegi népviselet virító, de nem rikító.” Két gyönyörű magyar szó, jelentésük borotvaélen táncol. Hála szép anyanyelvünknek, a kifejezés nagyon találó. Ezek volnának a bútorfestés közös vonásai Kalotaszegen, legalábbis mi ezeket figyeltük meg. A mákófalvi bútorfestő iskola motívumai: tulipánok, rózsák, szegfűk, gyöngyvirágok, gránátalmák.
A festett bútorok csoportosítása
Ha a kalotaszegi festett bútornak ezen általános jegyeit figyelmen kívül hagyjuk, akkor rájövünk, hogy az Alszeg, a Felszeg és a Nádasmente bútorfestése nagyban különbözik egymástól, nem egységes. Viszont arra is könnyen rájövünk, hogy csoportosítani lehet községenként, vagy legalábbis a csoportosítást személyekhez köthetjük. Ilyen volt Mákófalván a Csákány kántorcsalád munkája, Nyárszón a Viskán család vagy Magyarvistában a Próci Nániéké. Ezek a festők egymástól külön-külön egy-egy stílust teremtettek. Ezek után négy nagy csoportba tudjuk sorolni a kalotaszegi bútorfestést: 1. a mákófalvi iskola, 2. a nyárszói bútorfestés, 3. a magyarvistai bútorfestés, 4. a vásáron vett ládák festése. Vizsgáljuk meg egyenként ezeket a csoportokat, hogy lássuk, miben különböznek egymástól.
A mákófalvi bútorfestő iskola
Mákófalván a templom mellett állt a kántori lak. Udvara hátsó részében állt a műhely, ahol 13–14 gyalupad mellett tanulták a fiúk az asztalosés bútorfestő szakmát. A mákófalvi iskola nagy tanítómestere Csákány Károly helybeli kántor volt, aki nemcsak az asztalosmesterséghez, hanem a bútorfestéshez is értett. Az öreg kántort meggyilkolták. Fia vette át a kántorságot és az asztalosmesterséget. A faluból több fiatal legényt vettek fel inaskodni, és tanították meg a bútorkészítés és -festés mesterségére. De nemcsak a helybeli ifjakat vonzotta az asztalosság, hanem Jegenyéből, Inaktelkéról, Gyerővásárhelyről, Bogártelkéről, Kis- és Nagykapusról és Türéből is jöttek a fiatalok mesterséget tanulni. A legények három évet inaskodtak, tanultak, majd a mester felszabadította őket. Mákófalván Csákány kántornál tanultak: Rácz János, Kalló Feri, Kalló Pista, Pali Feri, Vér Mámi János, Kelemen János, Vér András, Kocsis Gyurkó János, Székely István, Türei Bancsi János Kájzer.
Az inasok elsajátították a festékkeverést és a dekorációhoz szükséges motívumokat. Az itt tanulók ötfajta virágmotívummal dolgoztak. A tulipánból van hármas, ötös, hetes sziromlevelű, és az úgynevezett „hullótulipán”, amikor a tulipánnak a sziromlevelei elhervadnak és lehajlanak. Többnyire a tulipánokat piros színűre festik, ritkábban sárgára, kékre vagy fehérre. A rózsának több változata ismert: ruharózsa, tincses rózsa, nagyrózsa, aprórózsa, tarkarózsa. Többnyire piros színre festik. A szegfűnek két változata ismeretes, van, amelyiknek recés a teteje, van, amelyiknek sima. Sárgában, kékben, fehérben, pirosban fordul elő. A gyöngyvirágnak pár változata van; az alap vagy a kazetta színétől függ, hogy a gyöngyvirág milyen színű. Kék alapon többnyire fehér, ritkán piros. Fehér kazettában legtöbbször kék, ritkán piros. A gránátalma piros, díszítése mesterenként változott.
Ezekből a virágmotívumokból áll a kazetta díszítése. A virág mindig egy szárból indul ki, a szár tetején a hulló tulipán van, régen a szár alját bojtos zsinórral kötötték össze, ritkán ment vázába, kehelybe vagy olaszkorsóba. A kazetta díszítéséből és motívumaiból pontosan megállapítható, hogy a mestere a mákófalvi iskolában tanult-e vagy sem.
Tehetséget, kézügyességet Csákány kántor sem tudott adni, ezért aztán mindenkinek sajátos díszítés jött ki a keze alól. Míg Kalló Pista tulipánjai szolidak, addig a Rácz Jánosé karcsúak, ráadásul minden mesterember hozzáadott valamit, vagy elhagyott belőle. Így történt, hogy a mákói iskolára jellemző nagyon szép „fordított” vagy „hulló tulipán” egyes mestereknél elmaradt. Ma sokan nem igénylik, mert nem ismerik. Tárkányi János (Inaktelke, 71. házszám) erről azt mondta: „A mesterséget Mákófalván tanultam 1945-ben, Csákány Vilmosnál. A fordított tulipánt nehéz volt festeni. Ezért elhagytuk, mert sokat kellett festeni, így a család is besegít, sablon után dolgozunk, főleg olyan mintákat festünk, amelyeket a sablonnal a család bármely tagja el tud készíteni.”
Kár, mert a mákói iskola bútorfestésének egyik legjellemzőbb motívuma a hulló tulipán. Míg Darócon jelenleg Malmos Kati többnyire 5-os tulipánokat fest, addig Mákófalván és Inaktelkén a festők nagy része a 3-ast használja. Kedvelt megoldásuk, hogy csokrosan festik a tulipánt, közepére egy nagyobbat, melléje két kisebbet. Bogártelkén az öreg Pali Pista Jancsi a tulipánokat nagyon a keze után formálta, így a többiekkel ellentétben apró, szinte gyöngyvirágszerű tulipánokat festett.
Talán érdemes felfigyelnünk a mákói iskola szegfű festésére. Nem próbálják a valóságot utánozni, szinte jelzésszerű a szegfű festése. Sárga, piros, fehér és kék változatban fordul elő, az alapszíntől függően.
A díszítéseknél a szirmok mellett a virágok szára is fontos szerepet játszik. Ez lehet egyenes, de többnyire hajlított, hullámos, elképzelés szerint, és eléggé sűrűn apró, zöld levelekkel van tele. Ha zöld kazettára került a díszítés, az indát, a leveleket feketével festették. A zöld levelek közé árnyalásképpen piros leveleket húznak. Ezek a piros levelek a gazdagság hangulatát váltják ki a szemlélőből. Olyan ez, mint az ősz a beért terményével, a lombos fák sokszínűségével. A szár legtöbbször zsinóros bojttal van megkötve. Ez a jellegzetesebb, a gyakoribb. Van egy másik változata, amikor a szár alja vissza van hajlítva. Ritkán találkozunk a semmiből, csupaszon kiinduló szárral. Régen ritkán indult ki pohárból vagy serlegből, gyakoribb a váza, kehely, pohár.
Egyes festők szívesen festettek gyümölcsöt a virágok közé: körtét, almát, cseresznyét, epret. Talán újítási kezdeményezés volt ez, de mivel nem örvendett nagy népszerűségnek, ahogy felvirágzott, úgy el is maradt, illetve a festővel együtt tűnt el.
A bojt
A kalotaszegi ember mindennapi és ünnepi életében is jelen volt és van a bojt, aminek rögzítő szerepe mellett díszítő jellege is van. A nők híres vállfűs ingét bojtos zsinórral kötik meg. De használták és használják a bojtot a férfiingek kézelőjén és a ráncos csizma szárán (Inaktelke), a lányok viseletén (a lájbira elől négy vagy hat díszbojtot kötnek), sőt, ez az elem Kalotaszegen faragva is ismert. Asztalok, sámlik négy sarkára és egyes padok, padládák háttámlájára is szoktak fából faragott bojtot rakni. Voltak asztalosok, akik a láda arasznyi kiugrásának az aljára faragott bojtokat raktak. De találunk faragott bojtokat vetett ágyak és hálóágyak koronás részén, a lányok vagy a menyecskék guzsalyán is.
Ilyen körülmények között a bojt, mint díszítőelem a ládafestésben is megjelent. A csokorba rajzolt virágokat (tulipánt, rózsát, szegfűt, gyöngyvirágot) bojtos zsinórral „kötötték” egybe.
A madaras minta
A madár (galamb vagy fecske) nemcsak a népdalokban, a fafaragásban (guzsalyok, vetett ágy tetején) és a bútorfestésben is közkedvelt. A madár megfestése már rajzkészséget, ízlést igényel, így nem minden bútorfestő szerette, ráadásul sokszor nehéz volt eldönteni, hogy milyen legyen a stilizált madár. A mákófalvi iskola esetében két nagyon szép madáralakkal találkoztunk, de Inaktelkén és Bogártelkén pávával is találkoztunk. Bár a páva a magyar népművészet egyik fő díszítőeleme, Kalotaszegen nemigen volt honos.
A vásári ládák
Senki sem szentelt figyelmet a vásáron vett ládáknak. Egyrészt, mert attól tartottak, hogy az itt árult ládák sorozatmunkák, és magukon hordják a tömegáruk silányságát. Pedig régen nem volt pénze mindenkinek, hogy magánasztalosnál készíttessen leánya számára kelengyés ládát, és nem is volt minden faluban asztalos. Rácz János bácsitól tudtam meg, hogy ezeket a ládákat Kolozsváron árulták a mai Egyetem utcában. Az itt árult ládák alapszíne sokszor kék, barna vagy vörös. Kazettásan van beosztva. Legtöbbször csak magát a kazettát díszítették. A kazetták alapszíne elüt a láda színétől. Ezeknek a ládáknak a díszítése könnyed ecsetkezelésre vall. Színei világosak. A nagy rózsát, tulipánt, harangvirágot, gyöngyvirágot hajlékony girlandokkal, levelekkel kötötték össze. A nagy minta hamar betöltötte a teret. Kalotaszeg minden falujában találtunk ilyen ládát. Van, ahol most is becsben tartják, használják. Más helyen padlásra, pincébe, egy-egy fásszínbe van kitéve. Ezek a ládák is hozzátartoztak Kalotaszeg régi bútoraihoz. Sok helyen jó pénzért eladták a külföldieknek. A parasztházak nagyobb részében megtalálható volt, és még ma is akad jócskán belőlük. A díszítésük többet ér a mai sablonmintával készült dekorációnál.
