A hagyományőrző szilágysági néptáncmozgalom

Szilágyság fekvésénél fogva beékelődik a Felső-Tisza vidék és Kalotaszeg közé, területét Partiumnak, más szóval átmeneti vidéknek is szokták hívni. Bár a néptánckutatás Szilágyságot a Felső-Tisza vidék részeként tartja számon, ismerve a jellegzetesebb szilágysági táncokat a különbségek szembetűnők, így a néptánc szempontjából jogosan tarthatjuk önálló tájegységnek.

A vidék a tánc szempontjából két részre osztható: Tövishátra, ahol a fenthangsúlyos, úgynevezett „külső lábas” páros tánc a meghatározó, valamint a tánc szempontjából egy egységet képző Berettyó-mentére és Kraszna-vidékre, ahol a páros tánc lenthangsúlyos, más néven „belső lábas”. A férfi táncok mindkét területen megjelentek a táncrendben.

A táncéletben szigorú sorrendben következtek egymás után a táncok a lassútól a leggyorsabbig. Jellegzetes szi­lágy­sá­gi táncrendről azonban nem beszélhetünk. Táncmulatságok alkalmával a zenekarok előbb csárdást, azaz lassút húztak, később fokozatosan gyorsították az ütemet egészen a friss csárdásig, amelynek ezen a területen több elnevezése is ismeretes, mint például: gyors egyes, ropogós, ugrálós vagy cövekelő. A férfi szólótáncoknak két fajtája található meg a Szilágyságban, az egyik az úgynevezett verbunk, amit csűrdöngölőnek, figurázónak, lábalónak is neveznek, valamint néhol a verbunkot is a cövekelő kifejezéssel illették: „Mert úgy verették a talpukat a földhöz, mintha cöveket ütnének bele.”

A férfi táncok másik típusa a sajnos, már csak maradványaiban fellelhető legényes férfitánc, az úgynevezett zsibai vagy református legényes, de ezt is nevezhetik figurázónak (például: Szilágysámsonban). A zsibai elnevezés nem Zsibó város nevéből ered, hanem úgy tartották, a legjobb legényes táncosok úgy táncoltak, hogy egy-egy figura után csak úgy zsibbadt a lábuk. Ez a virtuóz férfitánc főként a tövisháti településekhez köthető.

Tövisháti Táncok

A tövisháti táncokhoz kötődő táncrendről, a bálok menetéről és az illemről gyűjtéseim során bogdándi, sarmasági és szilágysámsoni adatközlőkkel beszélgettem. A bogdándiak elmondásai alapján a táncos szokások a következőképpen általánosíthatók: „Előbb még csárdást jártak meg csűrdöngölőt, később már tangót és keringőt is, de legelébb csak a csárdást”, „Mindég ugyanarra a muzsikára járták a csűrdöngölőt, táncszünetekben. Vót, hogy egy s mikor hány ember, kettő vagy három is. De nem sokan, s nem egyszerre.”

Bogdándban aki megrendelte a csűrdöngölőt, külön fizetett a zenészeknek. Az elbeszélésekből és a csűrdöngölő dallam felelevenítéséből kiderül, hogy a nevezett férfitánc a verbunk tánctípusába tartozik. A bogdándiak úgy mondják, hogy a csűrdöngölő dallamára nem tudnak csárdást járni, ez valószínűleg a dallamhoz való kötődésből eredhet, mivel általában a verbunkdallamok alkalmasak csárdás táncolására. A verbunkot nem egyszer a frissben, ugrálósban felhevült legény a táncot megszakítva rendelte. Ezt a bogdándiakon kívül szi­lágy­sámsoni adatközlők is megerősítették, ahol is kizárólag figurázónak hívták az effajta férfitáncot. A verbunkot a sarmasági emberek szintén csűrdöngölőnek nevezték, de mára csak annyi maradt meg belőle, hogy a férfiak párjukat hátrahagyva, a friss csárdás közepette egymás vállát keresztben fogva jobbról balra ugrálnak, nagyokat toppantanak, majd egymást elengedve ezt tapssal is kísérik, és egy idő után a lábszárukat megemelve, megcsapják azt.

A tövisháti fenthangsúlyos szilágysági csárdás

A fenthangsúlyos szilágysági csárdásra ritmikailag jellemző a mérsékelt, illetve a gyors (esztámos) tempó és a páros ütem megléte. A táncban a páros viszonyra a következők jellemzők: zártösszefogódzás, félig zárt összefogódzás, valamint a fogásmódok különböző változatai (alkalmazkodva a figurákhoz és a táncos egyéniségekhez).

A tánc mozgásbéli jellemzői között elsőként megemlítendő a pihenő lépésként, illetve tánckezdő lépésként használt kétlépéses csárdás, amely kiegészül a test vertikális lüktetésével. A lépések ritmusa egyszerű és összetett is lehet. A tánc fő jellemzője a páros forgás gyakori használata, és fenthangsúlyos szilágysági csárdásról lévén szó, a páros forgás szempontjából a zenei főhangsúlyra a mozgás hangsúlya a külső lábra esik. A forgás jellege: lépve és aprózóval díszített, illetve topogva forgó. Mindezek mellett az is elmondható a forgásról, hogy egy-két táncost, illetve települést kivéve (például: Sarmaságon), csak bal irányba történik, tehát jobbra kering. A figurázásra jellemző a kar alatti forgás, központi figuraelem az átvető (fél forduló) lépés, a lábfigurák megjelenése viszont a páros táncban ritkán fordul elő. A táncrend szerkezete többféle is lehet, a következőkben felsorolt táncfelépítések mindegyike fellelhető a szilágysági emberek táncában:

– pihenő (kétlépéses csárdás), bekezdő, átvető, figurázás, páros forgás, pihenő lépés;

– pihenő (kétlépéses csárdás), átvető, páros forgás, figurázás, pihenő lépés;

– pihenő (kétlépéses csárdás), páros forgás, átvető, figurázás, pihenő lépés.

A tövisháti táncok általános elemzése

A már leírtakat összefoglalva elmondható, hogy Tövishát táncának legjellemzőbb formái a következők:

– csárdás (két lépés, lassú, fél pár, forgó páros);

– ugrálós (friss csárdás, friss forgás, cövekelés);

– figurázó (zsibai, csűrdöngölő, református legényes);

– verbunk (csűrdöngölő, cövekelés).

Az előbbi elnevezések számos település, több adatközlőjétől származnak és a személyes beszélgetések, illetve korábbi leírások alapján váltak ismertté számomra. Az elnevezések több formája azonban ugyanazt a táncfelépítést takarja. A különbségek az adott falu lakóinak habitusától, a táncalkalmakkor kialakult táncos formáktól és a táncosok sajátos figurakészletétől függnek. A tövisháti fenthangsúlyos párostánc jellemző figurakészletébe a következők tartoznak:

– kétlépéses csárdás,

– bekezdő figura,

– átvető, más néven fél forduló,

– kar alatti kiforgatás,

– forgás, más néven körbe forgó.

A tánc felépítése településtől függetlenül ugyanaz, ezt kijelenthetem mind a korábbi filmfelvételek, mind a saját gyűjtések, illetve tapasztalatok alapján. Ezért nem egy konkrét folyamat elemzését, hanem a tájegységre általánosságban jellemző táncanyag, azon belül is a csárdást és figurakészletének alapjait igyekszem leírni.

A tövisháti páros tánc minden esetben a csárdással, a lassúcsárdással indul, s ezen belül is a kettes csárdással vezetik fel a táncot. A kettescsárdás egyébként a tánc folyamán pihenőlépésként is funkcionál, hisz a tánc mindvégig igen intenzív mozgást igényel. A csárdás után következik az úgynevezett bekezdő figura, amely falvanként különböző lehet. Például Lelében a férfi vezetésével a táncos pár a csárdásból megállva egymással szembefordulva először zárt lábbal féltalpon rugózva, majd aprókat bokázva készíti elő a táncot.

Ugyanez az előkészítés Bogdándban és Szilágypanitban már másként zajlik, hisz a férfi attól függően, hogy melyik irányba táncolja a csárdást a bekezdő előtt, jobbról balra vagy balról jobbra egy lép-zár, lép-zár formulával és a női partner ellentétes irányba való fordításával indítja a tánc következő és legjellegzetesebb figuráját, az átvető lépést.

Az átvetőt zárt, illetve nyitott formában egyaránt táncolják, de jellemzőbb a nyitott formula, amely lehetőséget ad a tánc díszítésére is. Az átvető lépésének a következő ritmusai lehetnek: J J J J, J J J~2 J stb. A figura a J J J J ritmuson belül díszíthető ritmikailag, valamint díszíthető dinamikailag is, gondolok itt az átvető intenzitására vagy a lépések, dobbantások hangerejére. Az alapritmuson belül mind a harmadik, mind a negyedik fázisban változatossá válhat a figura egy-egy láblendítés vagy -csapás használatával. A csapások azonos kéz, azonos láb esetén a harmadik fázisban a láb oldalra való felhúzásával, a sarok megütésével történnek mindkét irányba. A kereszt irányban történő csapások a negyedik fázisban valósulnak meg, és a keresztben emelt láb alsó lábszár részén vagy a comb részen érintkezik a tenyér a lábbal.

Az átvető lépésből valósulnak meg a kar alatti kifordító figurák, amelyek az egész tövisháti területen jellemzők, és pár kivételtől eltekintve ugyanabban a formában jelennek meg településtől és táncostól függetlenül. Legalapvetőbb formájuk a nyitott átvető lépésből indul ki, amikor akár jobbról, akár balról a férfi a táncpartnere kezét megfogva az ellenkező oldalra átvezeti, a kezet az arc magasságáig emeli, megállítja, majd a jobbra való kivezetés esetén jobb kézzel a nő bal kezét fogva kar alatt kifordítja. A forgatás befejezése után átvető lépéssel zárul a figura. A kivezetéstől a forgatáson át a zárásig a lépés ritmusa a következő: JJJC,JJJC, JJJJ. A forgatást a figura során ugyanazzal a kézzel oda-vissza is megvalósíthatjuk, és a zárás ugyanúgy átvetővel történik.

Mind a zárt, mind a nyitott átvető lépésből elkezdhető a forgásfigura, amelynek jellegzetessége, hogy a legtöbb helyen és a legtöbb embernél csakis bal irányba történik. A páros forgás indítása minden esetben az átvető lépésből és külső lábbal történik. A forgás figura váltólépése az egyszerű átvető lépés, amellyel visszatérnek a figurázáshoz, vagy azon kevés településen, ahol a forgás mindkét irányba megvalósul, irányváltó lépésként használják. A forgást zárt fogásban, illetve báli kéztartásban egyaránt táncolják, a sima forgáslépést toppantásokkal díszítik. A felsorolt táncfigurák még különböző díszítő elemekkel egészülhetnek ki.

Tövisháti tánctábor Szilágycsehben

Önazonosság-tudatunk erősítésének, az éltető gyökerek ápolásának jegyében zajlott Szilágycsehben 2015. június második hétvégéjén a XV. Zsibai Nemzetközi Néptánc-, Népzene-, Kézműves- és Szín­ját­szó­tábor. Az egész rendezvényt a lelkesedés, a magyar népi kultúra iránti fele­lős­ség­érzet, az ebből fakadó feladatvállalás jellemezte. Ez a rendezvény is közösségi munka eredménye, s ebben rejlik a sikere. A szervezők a tánctábornak a Zsibai nevet adták, amely a Tövisháton a legényes megnevezése. Sajnos, kihalófélben van, azért is bír olyan nagy jelentőséggel az ilyen, népi tánchagyományok fel­eleve­nítésének, a hagyományok megőrzésének helyet adó rendezvény.

A táborozók oktatóktól sajátíthatták el a magyar népi tánc alapelemeit. A zsibai tövisháti legényestánc, szó sincs tehát Zsibóról – ámbár első hallásra mindenki a várossal hozza összefüggésbe. Sokan kérdezték is, hogy miért Szilágycsehben rendezzük és nem Zsibón? A névválasztás egyébként tudatos: egyrészt meg szeretnénk menteni régi, már-már elfeledett táncainkat, másrészt fel szeretnénk hívni a figyelmet a Szilágyság, a Tövishát kulturális értékeire.

Tapasztalataim szerint a szakma méltatlanul mellőzi ezt a gazdag és gyönyörű folklórkincset. Igaz, hogy három olyan híres tájegység, mint a szatmári, a mezőségi és a kalotaszegi gyűrűjében nem könnyű talpon maradni, ismertté válni!

A tábor célja nemcsak alternatívát kínálni a fiataloknak a tartalmas időtöltésre, hanem felkutatni és feleleveníteni a környék, a Tövishát hagyományait, beleértve a népköltészetet, valamint a népi mesterségeket is, így erősítve a közös jövőbe vetett bizalom és az itthonmaradás szükségességének érzését. Minden tábornak megvannak a maga sajátosságai, amelyek megkülönböztetik a hasonló rendezvényektől. Szilágycsehi táborunknak legkevesebb két olyan jellemzője van, ami megítélésem szerint joggal teszi egyedivé: megyénk egyetlen tánctábora, és tudtommal az egyedüli tábor a világon, ahol szilágysági táncokat oktatnak.

Hogyan született a tábor ötlete?

A hivatásos együttesek hiánya miatt térségünkben a népzene és a néptánc oktatása és népszerűsítése két-három műkedvelő csoportra hárul. A Berekenye Ifjúsági Társaság felvállalta tájegységünk ifjúsága közművelődési életének élénkítését, ugyanis már régebben megmutatkozott az igény egy olyan rendezvény megszervezésére, amely nemcsak összegyűjti a népzene- és néptánc-kedvelő fiatalokat, hanem továbbképzési lehetőséget is biztosít számukra. 2001 őszén Kocsis Attila, Szőke Anna, Szőke Sándor, Bodea György és a budapesti Zene–Tánc–Mozgás Kulturális Egyesület vezetője, Nagy István elhatároztuk, hogy olyan tábort szervezünk, amelyben ezt az igényt kielégítjük. A 2002-ben megtartott első tábor bebizonyította: az ötlet helyénvaló volt. A sikerhez nagyban hozzájárult a tábor tevékenységi körének évenkénti tudatos bővítése.

A táborozás célja, hogy ezt a kultúrát megőrizzük, ismertessük meg fiataljainkkal, akik a következő nemzedéknek hagyományozzák. Egyaránt vonatkozik ez dalainkra, táncainkra, nem kevésbé a lassan feledésbe merülő népi mesterségekre is. Ennek a célkitűzésnek megfelelően a hagyományos Zsibai tábor nem kimondottan szórakozást, hanem munkát, tanulást jelentett a résztvevőknek. Hozzáértő szakemberek oktatták a fiatalokat, és én hiszem, hogy hasznos volt az itt eltöltött idő. Hiszem azt is, hogy az itt tanult dalokat és táncokat továbbadják. Ezt tették az elmúlt években is fiatal együtteseink, amelyek az utóbbi pár esztendőben több helységben léptek színpadra. Nagy és megérdemelt sikerrel szerepeltek a megye, de az ország határain túl is. Illik megemlíteni, hogy e tizennégy év óta legkevesebb tíz sikeres néptánc­csoporttal büszkélkedhet megyénk. Azt sem szabad elfelednünk, hogy ezzel párhuzamosan működik a színjátszás is, Bessenyei István színművész ugyanis az első perctől támogatott, segített és segít a mai napig. A csapat kiváló eredményeket ért el országon belül és a határon túl is.

Kérem a fiatalokat, tegyék ezt a jövőben is felelősséggel, és ne feledjék, hogy helyi kultúrák felmutatásával közösségi küldetésnek tesznek eleget.