Egy ország, amely rabja saját bizonytalanságának: Honduras

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.

Abba a kiváltságos helyzetbe kerültem 2016 és 2017 között, hogy egy állásajánlat révén Hondurasban tölthettem hat hónapot, így betekintést nyerhettem ennek a szegény országnak a gazdag kultúrájába, egyedülálló mindennapjaiba, mely ellentmondásoktól tűzdelt, és nagyon távol áll európai hétköznapjainktól. A sors pedig úgy hozta, hogy hondurasi férjem és kislányom által az ország örökre a részemmé vált, így az a folyamat, hogy minél inkább megismerjem Hondurast, nem maradhat abba. Gyakran visszajárunk a családi kötelékek miatt, illetve azért, hogy figyelemmel kövessük a beruházásainkat. Mire ezen az íráson a tinta megszárad, ismét Honduras földjén leszek, hogy eltöltsek további hat hónapot ott.* Honduras integritásának és lényének köszönhetően többet tanultam magamról és a világról, annak összetételéről és szabályairól, mint azt valaha képzeltem volna. Bár nem ez volt az első alkalom, hogy külföldre utaztam, rövidebb-hosszabb ideig éltem is már más országban, sőt még egy más kontinensen is, de ezelőtt soha nem éreztem ennyire erőteljesen a kulturális különbségeket. És ami még ennél is fontosabb talán, mindig az én országomnál gazdagabb országba utaztam.

Honduras Közép-Amerikában található, nyugatra Guatemalával határos, délen El Salvadorral, van kijárata a Csendes-óceánra, keletre Nicaragua öleli át, északon pedig ott fekszik a Karib-tenger három gyönyörű – Roatan és Utila, Guanaja – szigettel. A korallzátonya a világon második legnagyobb, és az egyik legkülönlegesebb. Továbbá találunk itt úgy 9 millió lelket gazdag történelemmel, több bennszülött törzset, valamint maja maradványokat.

Közép-Amerikáról általában elmondható, hogy a spanyol és az amerikai kultúra szorítójában van. Lelkileg hol latin, hol meg gringó. Ahogy szemügyre vesszük Honduras földrajzi elhelyezkedését, rögtön láthatjuk, hogy milyen közel van az Amerikai Egyesült Államokhoz. Honduras az USA befolyása alatt áll, mely a hozzá legközelebb eső fejlett ország. Irányt mutat – a teljesség igénye nélkül – úgy étkezési trendek, mint divat vagy szórakoztató ipar terén.

Úgy gondolom, hogy Honduras problémái három fő forrásból eredeztethetőek. A biztonság hiányából, a szegénységből és a korrupcióból. Ezek természetesen egymással is kapcsolatban állnak. A legtöbb gond a korrupcióból fakad, mely megteremti a szegénységet és az esélyegyenlőtlenséget, előhívja az illegális tevékenységekre való hajlandóságot, és lehetőséget teremt ezek megszerveződésének. Ezekből pedig egyenesen következnek az ország biztonsági problémái, melyek mint látni fogunk, nem kis horderejűek. És mindamellett, hogy egy javulási tendencia mutatkozik az elmúlt időszakban, két városát még mindig a világ legveszélyesebb települései közé sorolják.

A szegénység képi reprezentációban megdöbbentő hatást kelt. Amikor megérkeztem Hondurasra, és első alkalommal hagytam el a repteret, az autóban ülve ragyogó napsütés fogadott, mellyel szemben ott álltak az omladozó, koszos, kopott, lerobbant, elhanyagolt házak. Ez egy megdöbbentően új világ volt számomra. Ámulatba ejtett ez a szintű nyomor és elmaradottság, amely hamar eszembe juttatta Indiának a sötétebbik oldalát.

Ez Honduras egyik arca, mindössze az egyik. Csakhamar kiderült, hogy rejteget egy másikat is. Egyfajta kettősség kíséri végig az embert Honduras földjén. Egyrészt ahogy említettem, ott van a mérhetetlen szegénység, másrészt ennek ellentéte, a pompa és a gazdagság. Egy igazi amerikai mintára teremtett ország, melynek sajátosságait, fő jellemvonásait onnan másolták le és implementálták be Hondurasba. Léteznek gyönyörű bevásárlóközpontok, beltéri vízeséssel, abban az országban, ahol családok élnek 9 négyzetméteren, összebarkácsolt házakban, matracon aludva. Amikor az ember a bevásárlóközpontban van, úgy érzi, hogy ez egyfajta burokként elvonja a figyelmét a külső realitástól. Az áruházakban minden csillog és ragyog, biztonságos és rendben van, standardizált világának hatására egyfajta egalitásérzés kerít hatalmában, de ez csak illúzió. Itt vannak a Calvin Klein és Gucci boltok, iPhone 11 Pro mindenütt, de utóbbit elő sem lehet venni az utcán, mert megtámadnak érte. VIP-mozik és hatalmas villák, mindez ugyanabban a városban, ahol a szeméttelepek árnyékában, pléhtetős házakban villany, ablak és ivóvíz nélkül élnek az emberek.

Mert míg lehet Espresso Americanót szürcsölni, és rögtön utána a McDonald’s vagy Pizza Hut kajáit fogyasztani, a végtelenségig újratölthető üdítő lehetőségével élni, addig az áruházakon kívül az úthálózat járdák, infrastruktúra, gyalogátkelő és gyakran igazi közlekedési szabályok nélkül üzemel, ahol jogosítványt lehet szerezni délre, ha reggel bemész érte. Sofőrök, akik nem adnak lehetőséget arra, hogy átkelj. Csatornák, igazi csatornajáratok nélkül. Kábelrengeteg az utcai póznákon átellenben a nyugati/amerikai stílusú bárokkal, amelyeket szinte mindig rácsok mögé rejtenek. Fegyveres őr által védett házak, épületek, lakóterületek, üzletek és szórakozóhelyek, és persze, emberi életek is. És akkor ott vannak az elit negyedek és óriási kúriák, melyeket hatalmas, rendezett terek öveznek. Égig érő falkerítéssel, melyet drótkerítés tetőz, melybe nem ritkán áramot vezetnek. Térfigyelő kamerák segítik az állig felfegyverzett, sörétes puskával felszerelt, gyakran golyóálló mellényben felvigyázó őrt.

A gazdagság és a nyomor szimbiózisa tárul elénk, mely egy igen sajátos komplex képet hoz létre.

Gyakran láthatunk újonnan, modernül felépített házakat rendezetlen udvarral, valamint az is mindennapos, hogy a hondurasiak gyakran támaszkodnak inkább az importmegoldásokra, mint a gazdag kultúrájuk gyümölcseire. Egy kicsit Németországot és Kelet-Európát juttatta eszembe. Amikor először látogattam meg Németországot, úgy tűnt, hogy azért szép és rendezett ez az ország, mert eljutott arra a szintre, hogy introspektív elemzéssel keresni kezdte, hogy mi az, ami javítható lenne, majd rugalmasan reagált az újszerű változásokra, és egyazon időben megóvta hagyományait. Okult a környezetétől, de sokkal inkább magától tanult. Kitermelte az elmúlt évtizedekben a személyre szabott, tökéletesebbnél tökéletesebb megoldási lehetőségeket, melyet a nemzetére, anyagi lehetőségeire és kulturális sajátosságára szabott. Vélhetően a titka ebben a magát nagyra becsülő és újragondolni nem félő mivoltában rejlik. Ezzel ellentétben mi bizonyos dolgokat csupán teljes egészében átveszünk tőle, mint egy kész receptet. Lemásoljuk a megoldási lehetőségeit, figyelmen kívül hagyva saját paramétereinket, realitásunkat, és beillesztjük abba, amire még nincs is infrastruktúránk. És persze ezt követően tágra nyitott szemmel mondjuk, hogy „ez nem működik jól, pedig ez németben” így meg úgy van. Az oly sokat emlegetett, híres „németben”. Ahogy nálunk, ugyanúgy Honduras esetében is tetten érhető ez a fajta kultúrinjekció. Egy harmadik világbeli ország, mely első világbeli kiegészítőkkel lett feldíszítve, és ennek a két világnak az ütköztetése, vagy ha úgy tetszik, együttélése egy groteszk képet fest. Igen mostohán hat a lelkemnek a csillogó, többemeletes áruház, a méregdrága márkás bolt mellett a mosdó, amelyben nem lehet a papír beledobni a vécébe, mert a csatornarendszer annyira rossz, hogy eldugulna. Így a papírt a vécé mellé helyezett szemetesbe kell dobni. Hát igen. Mindez néhány méterre a Gucci márkabolttól.

Ami amerikaiasodását illeti, Honduras sikeresen vette az akadályt, jelesül levizsgázott, tökéletesen megtanulta, hogyan is váljon tökéletes fogyasztói társadalommá, Walmarttal, tömítésig telített édességes polcokkal, Coca-Cola-imádatával, valamint kalóriadús, akciós gyorsételeivel. És említsük meg az áruházakat, a mallokat, ahol az emberek kedvükre sétálhatnak, na és vágyakozhatnak a kínált termékek iránt. Éles ellentét mutatkozik továbbá a társadalmi kapcsolatok, az oktatás és politikai preferenciák terén is. A társadalmi rétegzettség megmutatkozik mindennapi eseményekben is.

A csatornarendszer nem működik, folyamatosan eldugaszolódik, és ez többek közt a temérdek földre hajított szemét okozza. Ezért főként azok a helyiek a felelősek, akiknek nem sikerült elsajátítaniuk azt az egyszerű alapkövetelményt, miszerint a szemét helye a szemetesben van, így azt oda kell bedobni. A Cinema Center kifogástalan, de a film után az emberek a földre dobják az ételmaradékokat és a csomagolást is. Ez alól főként az edukált fiatal értelmiségi réteg tagjai jelentenek kivételt. Az „átálltak klubja”, akik elit, méregdrága magániskolákban tanultak, és egy teljesen más, sokkal inkább nyugatias/amerikai kulturális háttérrel rendelkeznek. Ezek a diákok négyéves koruktól fogva angol– spanyol kétnyelvű iskolában tanulnak, külföldi oktatókkal, és ezzel szemben áll a másik oldalon a borzalmas nívójú közközoktatás annak minden elképzelhető hiányosságával. Az elitiskolába íratott diákok olyan magas fokú képzettséggel rendelkeznek, hogy szinte kivétel nélkül mindnyájuk tovább tanul a középiskola után, a szakosításukat mesterképzők keretében leggyakrabban Európában vagy az Egyesült Államokban fejezik be.

Azonban ez az oktatás drága, nagyon is drága. A havonta fizetendő összeg nem mindenki számára finanszírozható. Majd ahogy nő a gyermek, ez folyamatosan emelkedik. Így egy átlag keresettel rendelkező dolgozó számára elérhetetlen. A közoktatásban tanulók csupán elenyésző részének jön össze az, hogy szakképzettséget vagy felsőfokú végzettséget szerezzen.

A Nemzetközi Statisztikai Hivatal (Instituto Nacional Estadística, INE) 2018 júliusa és augusztusa között végzett felmérése szerint az analfabetizmus Hondurasban a 15 éven felüli lakosság 12 százalékát érinti, vidéki környezetben pedig eléri a 20,2 százalékot is. És a riasztó adatok sora még csak most kezdődik: míg a 18 és 35 év közöttiek olvasás- és írásképtelensége 10,1 százalék alatt marad, addig a 36 év felettiek esetében ez 34 százalékra emelkedik. Másképpen fogalmazva a 36 év feletti lakosság több mint egyharmada írástudatlan. És akkor térjünk át a bevételek és a szegénység kérdésére. Kezdjük azzal, hogy a lakosság 61,9 százaléka szegénységben él, és ebből nem kevesebb mint 38,7 százalék mélyszegénységben. Bizonyos vélemények szerint ez a szám akár nagyobb is lehet. Az egy személyre eső átlagbevétel összege 3365 lempira (584 lej) a felmérés szerint, de ha tovább kutatunk, akkor rájövünk, hogy ez számadat ilyen formában nem tükrözi a valóságot, a részletezés alapján egy tisztább képet kapunk. Vidéken az egy személyre eső bevétel értéke mindössze 1687 lempira (293 lej), amely jóval kisebb az előző összegnél. A városlakók esetében az egy főre eső bevétel eléri a 4677 lempirát (812 lej), a képzés nélküliek keresete 2622 lempirára (455 lej) tehető, a 6 osztállyal rendelkezők fizetése 3811 lempira (662 lej), míg a felsőfokú végzettséggel rendelkezők esetében ez az összeg 13 809 lempira (2398 lej). A vásárlóerő hasonló a Romániaihoz. Ami a lakhatást illeti, egy biztonságos helyen, egy bútorozott albérlet 2200–5100 lej között mozog.

Az ország legjobban kereső 20 százaléka esetében az egy főre eső bevétel 9567 lempira (1661 lej), míg a lakosság legszegényebb 20 százalékának mindössze havi 469 lempira (81 lej) jut. A hivatalos minimálbér ennél magasabb, viszont a cégek nem fizetik ki ezt, ahogy az INE adatai mutatják, a fentiek a valós értékek.

A statisztikai adatok segítenek számszerűen is érzékeltetni a hatalmas társadalmi különbségeket és az esélyegyenlőtlenséget. Elevenítsük fel az oktatásról olvasottakat. Egy magániskola havi részlete 10 000–12 500 lempira (1736–2170 lej) havonta. Az iskolába való beiratkozás 50 000 lempira körül mozog (8681 lej). Mesélték nekem, hogy 25 évvel ezelőtt a feliratozási díj 650 lej körül volt. Tehát egy átlagmunkás fizetésének többszöröse a havi iskoláztatás díja. És az oktatás margójára még megjegyezném, hogy jelenleg Hondurasban több mint 400 ezer gyermek dolgozik.

A szappanoperákról szinte mind hallottunk már, ezeknek a műsoroknak a leggyakoribb témái között van ugye többek között az, hogy a szegény lány beleszeret a gazdagba, és az élete hipp-hopp meseszerűvé válik. Sajnos ez a forgatókönyv tetten érhető a hondurasi valóságban is, ugyanis sok lány gondolja azt valóban Latin-Amerikában, hogy az életben igazán szerencsés dolog egy gazdag férj „megkaparintása”, aki majd a továbbiakban eltartja őket. Nagyon szomorúan hallgattam azt, amikor egy építészmérnök Panamában mesélte, hogy ő olyan férfit keres, akinek nagyobb a fizetése, mint neki, mert így majd házasság után nem kell dolgoznia, hiszen eltartják. Ahogy egy mexikói mondás tartja, kislányom, ugyanannyi energia egy gazdag férfibe beleszeretni, mint egy szegénybe, szeress bele inkább egy gazdagba, és az segíteni fog majd minket is.

Az egyik évtizedek óta Hondurasban élő ismerősöm szerint a vágyálmak ellenére nincs reális esély arra, hogy egy gazdag fiú és egy szegény lány holtodiglan-holtomiglant fogadjon egymásnak. Hisz egy gazdagban és egy szegényben semmi közös sincs, állítja. De hadd fűzzek ehhez egy kommentárt: itt elsősorban az oktatási végzettség alapján történő rétegzettségére utalt. Egy másik, szintén nagyon gazdag ismerősöm szerint épp a szöges ellentéte igaz mindennek: a társadalmi berendezkedés nem gyakorol hatást az interperszonális kapcsolatokra. Gyönyörűen hangzik, viszont néhány perc múlva magát megcáfolva kifejtette, hogy soha nem venné fontolóra például egy helyi lánnyal a spontán ismerkedést, tartana tőle, hogy csak azért hívja egy adott helyre, hogy kirabolja. Szóval gyakorlatilag nagyon kevés az esélye annak, hogy egy azon légtérbe kerüljön egy más társadalmi rétegből származó lánnyal. Emellett – hozzáfűzte – egy kiemelkedően művelt, okos, intelligens lányra vágyik. A további vélemények szintén ezzel egybecsengőek voltak.

Kuriózumként megemlíteném, hogy a szappanoperából ismert megcsalás, házasságon kívüli gyermek, féltékenységből való gyilkolás (vagy emberölési kísérlet), illetve az olyan történetek, minthogy a szolgálólány és gazdag fiú közös gyermeket nemz (bár nem kötnek házasságot), nem állnak messze a hondurasi valóságtól. Hogy ez mennyire a mindennapok része, jól mutatja talán a tény, hogy férjem kiterjedt családjában minden egyes esetre található példa. (Olyannyira, hogy a kislányom második unokatestvére egy ilyen „rögtönzött” kapcsolatból fogant.)

A latin felső réteg házaiban élő szolgálólányok mindennaposak. Olyannyira, hogy Panamában egy drágább lakásban/házban már beleterveznek egy külön szobát neki. Ez a szoba, mely minden esetben kisméretű és közel van a konyhához, a „cselédszoba” (cuarto de empleada) név alatt ismert.

Amikor egy európai költözik ki naiv fejjel és hatalmas lelkesedéssel egy harmadik világbeli országba, a munkaajánlat és annak elfogadása között nagyjából öt perc telik el. Legalábbis nálam ez így volt. Ez az idő természetesen nem elégséges egy tisztességes helyzet felméréshez. Ha elég is lenne, valószínűleg a biztonsági kérdés nem lenne az elsők között, ami kivizsgálásra kerülne. Számomra, balga európaiként a biztonság tulajdonképpen nem is kérdés, hanem sokkal inkább realitás. A biztonság adott, még nekünk, romániaiaknak is. É természetesnek vesszük, egyfajta megfellebbezhetetlen kérdésnek, pont addig, amíg az át nem repülünk az Atlanti-óceán másik partjára.

Honduras „komplikált” (complicado), mondják a helyiek, mindig bocsánatkérően, amikor a biztonsági kérdés magyarázatába bocsátkoznak. A helyzet összetett, és nem is tévednek. Minél többet tudok meg, annál inkább egyetértek velük.

Anyaként kénytelen vagyok belegondolni, hogy milyen lenne, ha az én lányom barangolna esténként Honduras utcáin, ha attól kellene tartanom, hogy valaki kirabolja vagy elrabolja őt. Honduras veszélyes, nagyon is egy veszélyes hely, elbagatellizálni ezt a tényt nem szükséges. 

Felhívták a figyelmemet megérkezésemkor, hogy csak vigyázva járjak, semmiképpen se sétáljak, és a tömegközlekedési eszközök kiválasztásánál is legyek körültekintő, de azt ajánlották, hogy menjek nyugodtan bevásárlóközpontba. Ez az a hely, ahova leggyakrabban ellátogatnak, amikor kimozdulnak a házból. Ez volt az a mondat, amelyre amúgy nem számítottam. Egy országban, ahol van esőerdő és Karib-tenger, miért akarna valaki áruházba menni? Utólag persze azt is kiderítettem, hogy vannak természetjárók is.

Mehetek a bevásárlóközpontba, mert „se siente seguro”, mondják, ami annyit tesz, hogy itt biztonságosban érzi magát az ember. Majd hamar rádöbbentem, hogy a kifejezés nagyon árulkodó. „Biztonságosnak érződik”, azaz nem biztonságos, hanem biztonságosnak érzi az ember. Kétség sem fér hozzá, Honduras egyik legnagyobb problémája a biztonsági kérdés, és az ebből eredő problémák. Veszélyes lenne teraszokat fenntartani, így azok szinte nem is léteznek. Hogyan ismerkedjen így az ember? Több sajnálatos eset volt, amikor valaki rosszkor volt rossz helyen, és életét vesztette egy utcai lövöldözésben. Amikor ott voltam, egyik ismerősömnek be kellett bemenekülnie egy boltba, mert az utcán lövöldözés tört ki. Az erkélyemen ülve én is hallottam puskalövéseket.

Nagy meglepetésemre, mielőtt a bankba beengedtek volna, fémdetektorral átkutattak, és átnézték a táskámat is. Nem használhatod a telefonodat benn. Sörétes puskával felszerelt őr áll a bank bejárata előtt is – ahogy már említettem, a legtöbb kereskedelmi egység előtt áll egy őr.

Az emberek csak a legszükségesebb esetben sétálnak. Mindenki számára ismeretes a napi minimum 30 perces sétaszabály, igaz? Hát itt ezt nehéz megvalósítani, mert bármilyen közel kell menni, inkább autóval megy az ember. Még a sarki boltig is. Én a napi 10 kilométerben hiszek. Szerintem ennyi kell a testnek és a léleknek is.

Vannak védett övezetek és parkok, ahova lehet menni sátorozni, sétálni. Nem veszélytelenek, de eléggé biztonságosak.

A biztonság hiányának testre gyakorolt hatása után térjünk rá a lélekre gyakorolt hatására. Amikor ismerkedünk, szem előtt kell tartanunk, hogy kirabolhatnak vagy akár meg is ölhetnek egy telefonért, autóért, bármiért. A megismerendő félre valakinek rá kell nyomnia a „biztonságos” bélyeget ahhoz, hogy találkozzon vele. Így gyakorlatilag egy szűk körből ismerkedünk. Az ismeretségi kör tágul az iskolában és a munkaközösségek, vallási csoportok által. A barátaink barátaikat mutatják be nekünk. Amikor kimegyünk egy rendezvényre, ott új barátunk barátait ismerjük meg, és így tovább. A kör tágul, lassan és legtöbb esetben nagyon specifikusan. A legtöbb művész művészekkel barátkozik, zenész zenészt mutat be. A párválasztás során is roppant fontos szerepet kap a biztonsági kérdés, sokan a félelem miatt vagy lehetőségek híján maradnak egyedül. Szinte ötven éves szinglik vágynak párkapcsolatra és gyermekekre. A nagymértékű vallásosság nem nyújt segítséget ebben.

Vannak kiránduló csoportok, melyeknek a tagjai nyitottabbak az ismerkedésre. Egyik ilyen csoport a Honduras Outdoors, mely rengeteg kirándulási lehetőséget kínál. Itt szükségét érzem a tisztánlátás kedvéért megemlíteni, hogy ezek a kirándulások nem díjmentesek, 200–1000 lempira közt mozog egy ilyen út, ami 35–170 lejnek felel meg, melyhez még hozzá kell számolni legalább az ennivalót és gyakorta a felszerelés beszerzését. A fent említett bevételek mellett úgy érzem, ezek a kirándulások nem mindenki számára nyitottak.

Távol a nagyvárosoktól, kisebb falvakban a helyzet kicsit kedvezőbb.

Az ott tartózkodásom hat hónapja alatt fontolgattam, hogy jó lenne tisztában lenni azzal, hogy mi is történik biztonsági fronton az országban. Egy ügyész barátnőm át is küldött néhány statisztikai adatot, hogy segítségemre legyen a kutatásban. Csatolt egy videót, melyben egy autót lőnek szitává. A jelen hamisíthatatlanul olyan, mintha egy akciófilmből szedték volna ki. A térfigyelő kamera felvette, ahogy álarcosok az éppen parkolni készülő autóhoz mennek, és elkezdik lőni azt. Ezt követően visszaülnek az autóba, és mintha nem lennének biztosak abban, hogy megölték a célpontot, ismét kiszállnak, és újabb sorozatlövésbe kezdenek. Ezt követően, mint akik jól végezték dolgukat, ismét visszaülnek az autóba, majd elhajtanak.

Ez San Pedro Sulában történt, én pedig Tegucigalpában laktam, így kíváncsi voltam arra is, hogy mi történik a fővárosban.

Az első, amit átböngésztem, a kapott hivatalos statisztikai adatok voltak. 2017. január 1. és február 13. közt Hondurasban 336 embert öltek meg. Ez a szám az erőszakos haláleseteket összegzi, ez pedig 30 halálesettel kevesebb a tavalyi évhez képest. Bár a januári erőszakhullám a januári átlaghoz képest csökkent, február az előző évek gyilkossági rátáját követi. Mekkora szám. Mindössze másfél hónap alatt!

Tovább olvastam. A meggyilkoltak 72,8 százaléka 15 és 39 év közötti.

Lássuk, hogy hogyan alakulnak a gyilkolási statisztikák azóta, hogy én már nem élek ott. 2019 januárja és márciusa között, az év első három hónapjában 777 gyilkosságot követtek el, tehát kis híján naponta 9 embert öltek meg. És bár ez mindenképpen furcsán fog hatni, a statisztikai adatok folyamatos javulást mutatnak immár 2011 óta, amikor is 86,5 embert gyilkoltak meg minden 100 ezer emberből. Ez az adat a tavaly 40-re csökkent. 2017-ben napi 12 ember vesztette életét, 2018-ban 11, és az eddigi adatok szerint 2019-ben további javulás mutatkozik, derül ki a Belbiztonsági Minisztérium (Ministerio de Seguridad) nyilatkozatából. A jó hírek – vagyis a nem annyira rossz hírek – itt véget is érnek. Ami a népesség véleményét illeti, itt más a helyzet. Az Universidad Nacional Autónoma de Honduras 2018-as felmérése szerint míg 2016-ban a népesség 70 százaléka érezte veszélyben magát, 2018-ban ez a szám 90 százalékra emelkedett. Tehát függetlenül attól, hogy a gyilkosságok száma csökkent, a társadalmi percepció romlott. Ennek egyik oka a tömeggyilkosságok számának növekedésében keresendő. Minden olyan gyilkosságot, ahol háromnál több személy halt meg, tömegmészárlásnak minősítenek. 2018-ban 39 ilyen eset volt, ezzel szemben 2019 első hat hónapjában ez a szám már elérte a 34-et, melyben 120 hondurasi vesztette életét. A tömeggyilkosságok gyakoriságának riasztóan nagy száma mellett a bandák zsarolásai is megsokasodtak. Az InSight Criminal és Global Initiative felmérése szerint a két legnagyobb banda, a Mara Salvatrucha (M13) és Barrio 18 az elmúlt évben 200 millió dollárt zsarolt ki a hondurasiakból.

Különösen veszélyesnek Honduras két városa nevezhető, a főváros, Tegucigalpa (ahol éltem) és San Pedro Sula, amely 2011 és 2014 között a világ legveszélyesebb városa volt – a főváros 2011 és 2016 között volt a világ tíz legveszélyesebb városainak egyike. 2018-as adatok szerint a 33. és a 39. helyet foglalják el a világranglistán. A javulás egyértelműen kimutatható, viszont a bandák terjeszkedésével, valamint a virágzó drogkereskedelem miatt egy békés, biztonságos Honduras megteremtésének lehetősége nincs kéznyújtásnyira.

A drogkereskedelem megoldhatatlan lenne korrupció nélkül. És ebből ez az ország nem szenved hiányt. A legfrissebb drogbotrány nemrég robbant ki, amikor is az államelnök testvérét az Egyesült Államokban többek közt drogcsempészet vádja miatt elítéltek. A tárgyalás nagy médiafigyelmet kapott, különös tekintettel, hisz a tanúvallomások szerint a hírhedt drogbáró, El Chapo 1 millió dollárt ajándékozott a vádlottnak – bár a gyanú szerint valójában az elnöknek szánhatták a kenőpénzt, az ügyészek szerint védelem fejében. A vádakat természetesen Juan Orlando Hernández elnök tagadta, ahogyan a bűnrészességét is öccse ügyében, viszont az ítéletet követően szinte azonnal tüntetések törtek ki az országban, követelve az államelnök lemondását. Hernández államelnöki mandátuma is vélhetően korrupciós ügyhöz köthető, sokak szerint 2017-es újraválasztása alkotmányellenes volt, és így csalás révén valósult meg. Néhány szakértő szerint akár katonai puccsra is sor kerülhet a mostani zavargások alatt. A kormány ellenzéke is igyekszik ezt a helyzetet mindenképpen meglovagolni.

A korrupciós ügyek ennél részletesebb tárgyalására nem is bocsátkoznék. Itt csaknem minden kiváltható pénzzel. A korrupció eget rengető, a pozícióval való visszaélés mindennapos. Ha rajtakapnak ittas vezetésen, néhány lempira a rendőr zsebébe, és mehet tovább a furikázás. Meg akarsz nyerni egy projektet, kellő helyre kell adni a pénzt. Nem is kell mondanom, hogy a rengeteg életet követelő ittas vezetés a felelőtlenség és a korrupció szüleménye.

Hondurast leírni néhány mondatban nem kis kihívást jelent, ezért inkább mindenkit arra bátorítok, hogy látogassa meg szigeteit, melyek a Karib-térség részei, elképesztően gyönyörűek, na és biztonságosak is – vagy legalábbis „se siente seguro”. Ez a nagyszerű ország különösen sok problémával küzd, de mindemellett ne feledjük, nyitott és befogadó, tárt karokkal és őszinte érdeklődéssel vár mindenkit. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az egyik legszebb ország a régióból, ahol csak jártam. És ha ellátogatnak ide, garantálom, hogy a helyiek szokásaikhoz híven, vendégszeretetük jeleként gyorsan adnak két puszit az orcára, és a nagy ölelés után egy kifejezetten jó csésze kávét.

*És mert az élet kiszámíthatatlan, mégsem Hondurasra, hanem Mexikóba költöztem az elmúlt héten. Jöhet Acapulco és a piramisok. Olé, México!