Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. Az úgynevezett ’89-es változás óta eltelt harminc év. Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozatban Boros Ernő: Mindennap eljött a halál (Otthonom Szatmár megye, 15/ 2002.) című könyve törte meg a térségben a bátortalanság hallgatását, amikor az erdélyi magyarok deportálását és a barcaföldvári haláltáborban történteket leplezte le. Boros Ernő könyve nem fiókokban rejtegetett eseményeket mutat be, hanem tanúk lelkek mélyére elrejtett félelmek titkait. Szilágyi Kálmán, a néhai költő, Domokos öccse, elsők között bátorkodott írni a Securitate magyarellenes visszaéléseiről, bátyja szüntelen zaklatásairól, megkísértéseiről (Szilágyi Kálmán: Szilágyi Domokos családi levelezése, Otthonom Szatmár megye, 33/2010.). Fényi József: Kényszermunkán a Szovjetunióban (Otthonom Szatmár megye, 41/ 2013.) a kilátástalan rabságban is életben maradásukért dolgozó deportáltak élethalál harcát rajzolja meg. Fényi Józsefnek ez a kézirata viszont évtizedeken át rejtegetett munka volt. Dr. Ábrám Zoltán: Az igazság szabaddá tesz (Otthonom Szatmár megye, 49/2018.) című kézirata nem a fiókból került elő, kortársírás a hatalom bosszújáról az ’56-os forradalom kapcsán.
2019 májusában került az olvasó elé egy újabb fiókokban rejtett munka: Pakocs Károly Corvin-koszorús, római katolikus papköltő Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése. Pakocs Károly írása a Tanulmány és visszaemlékezés a romániai kommunista börtönviszonyokra című kötetben jelent meg (Otthonom Szatmár megye, 52/2019). Ugyanebben a kötetben található dr. Tempfli Imre tanulmánya a Securitate alapításáról, működéséről, börtönbirodalmaikban folytatott kegyetlenségekről.
pap (1892–1966) és kézjegye
Ezúttal Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezésére térünk ki részletesebben. Pakocs Károlyt tulajdonképpen három alkalommal hurcolta meg huzamos időre a Securitate. Az 1949–1950-es, valamint az 1957–1963-as börtönidőszakot átélte, de az 1966-os kínzásokba már belehalt. Innentől mint vértanúról beszélhetünk róla. Visszaemlékezését évtizedeken át rejtegették Gyulafehérváron az egyházi levéltárban, az írás most lát napvilágot.
Pakocs Károly Nagykárolyban született 1892. november 17-én. Iskolai tanulmányait szülővárosában a piaristáknál kezdte 1899-ben. Szatmárnémetiben folytatta a Királyi Katolikus Főgimnáziumban, és itt érettségizett 1910. június 10-én jeles eredménnyel. A magyar nyelvtanára Orosz Alajos volt. Magánolvasmányként Vörösmarty életét, Eötvös Karthauziját és A falu jegyzőjét, Kemény: Zord idők című regényét, Széchenyi Hitelét és Madách Az ember tragédiáját ajánlották a növendékeknek. Szintén ajánlott volt görög, a latin és a német szellemi termékek fogyasztása, mint Szókratész Védőbeszéde, Arisztotelész Etikája, Homérosz Iliásza, valamint Lessing, Goethe, Schiller művei. Oktattak latin és görög művészettörténetet is.
Egy évet töltött Szatmárnémetiben a Papnevelő Intézetben. Teológiai tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Teológia karán végezte. Az első nagy „világvihar” kitörésekor, 1914-ben, szerzett oklevelet, és lépett huszonegy és féléves korában az Egyház szolgálatába. Szatmárnémetiben élte meg a trianoni döntést, amikor a szatmári római katolikus egyházmegyét is feláldozták a nagyhatalmi politika oltárán, aminek eredményeképpen 44 plébánia került Romániához, 44 a Csehszlovák Köztársasághoz, és 14 Magyarországhoz. Az Averescu nevéhez fűződő 1921-es agrárreform alkalmával a katolikus egyházat megfosztották földjeinek 95 százalékától, azaz 290 507 kataszteri hold birtokból 13 040 hold maradhatott a tulajdonában. Végül még egy adat az erdélyi magyarság megfosztásától: 8076 nevelési intézetet vett el a román hatalom. A romániai magyar római katolikus egyház olyannyira magára maradt, hogy a pápát képviselő nuncius sem volt hajlandó védelmére állni „bizonyos felsőbbrendű érdekek miatt”. Végül a nunciatúra is megszűnt. Az 1918-as ún. őszirózsás forradalom (1918. október 28–október 31.) és az 1919-es Tanácsköztársaság (1919. március 21–augusztus 1.) sikertelen baloldali próbálkozás ízelítőt adott a magyar népnek a kommunista diktatúrából, annak egyházellenes politikájáról, és a nemzetmegbontó liberális eszmék alattomos fertőző ha-tásáról.
Első börtönévére (1949. december 17.– 1950. október 15.) emlékezve Pakocs Károly kitér az egyház és az egyháziak két világháború közötti megfélemlítéseire, elnyomására, kiszolgáltatottságára, megfosztására. A két világháború közötti román terror idején sok magyar papot meghurcoltak, bebörtönöztek. A román hatóságok műveletlen, durva viselkedésére legyen példa a 209. oldalon leírt eset 1939 őszéről, amikor Pakocs Károlyt tanúként hívták Kolozsvárra: „felvezetett a börtönbe és belökött egy emeleti raktárszobafélébe. (…) Véres rongydarabok és kínzószerek egy rogyadozó szekrénnyel és asztallal.” Már a két világháború közötti évtizedekben is erőszak, fenyegetés, zsarolás vette körül a magyar egyházakat.
1945 áprilisában a szovjet megszállók által hatalomra jutó kommunisták legnagyobb ellenségüknek a magyar egyházakat nevezték meg, és üldözték minden eszközzel. Üldözte a hatalom, a politika, a milícia (ami tulajdonképpen a rend és a törvényesség őre kellett volna, hogy legyen), és főleg a politikai rendőrség, vagyis a Securitate. A szovjet megszállás után az egyházak megszüntetése volt a cél. Ebből a kettős elnyomásból – felekezeti és nemzeti – volt elege Pakocs Károlynak, amikor átszökött 1946-ban Magyarországra. Keserűen jegyezzük meg, hogy a magyar rendőr már akkor is úgy viselkedett, mint a Kádár-időben (217. oldal), vagyis komiszul. Pakocs Károly a Csongrád megyei Szegváron lett a Schlachta Margit-féle Szociális Testvérek lelki vezetője. A helyi csőcselék, úgy értelmezte a népi hatalmat és a demokráciát, hogy szétvertek és kiraboltak kastélyt, rendházat, de elsősorban az egyháziakat vették üldözőbe az osztályharc nevében és hevében. Akkor 1946-ot írtak.
Pakocs Károly könyvének első két fejezete az államhatalom és az egyház kapcsolatára, valamint az aula belső viszonyaira tesz utalást. A tulajdonképpeni történet így indul: „1949. december 17-én, szombaton délután 3 órakor kopogtattak a szobám ajtaján.” A folytatásban pedig a szintén nagykárolyi születésű, szadizmusáról hírhedté vált sziguránca- majd szekusfőnök Weisz László irodájában elkezdődött Pakocs püspöki helynök kihallgatása, aztán Nagyváradra vitték, ahol tovább vallatták, és elkobozták a reverendáját. A rabszállító autó végül Bukarestben kötött ki.
Harmincegy fejezeten keresztül a legkülönbözőbb sorsokkal, tragédiákkal ismerkedik meg az olvasó. Az 57 éves püspöki helynök megtanulta a börtönélet szabályait és szokásait, mint: két fogoly a börtön folyosóján egymással nem találkozhat, a fogoly takarítja a cellát, megismerkedik a vakpápaszemmel, éjszakai pihenés vakító fényben, válogatott kínzások, magányosság, cellacserék, megaláztatások, gyanúsítgatások, közös cellákban robbanásig feszülő idegek harca stb.
Megjelennek a belügyminisztérium börtöncellájában névtelen, ártatlan emberek és neves személyiségek egyaránt. Cellatársa volt a Vasgárda egyik alapítója, aki nagy együttérzéssel segítette nehéz helyzetekben Pakocs Károlyt. A szobatársak között volt tengerésztiszt, újságíró, egyetemi hallgató, az éhségét embervérrel csillapító szerb partizán, csendőrőrnagy, középiskolai növendék, parasztgazda, olténiai főhadnagy, akadémiai tanársegéd, mészáros, ezredesek stb. Szatmári ismerős is akadt. Botoroaga őrnagy, aki tagja volt annak a küldöttségnek, amely 1940 szeptemberében átadta Szatmárnémetit a bevonuló magyar hadseregnek. Ugyancsak Botoroaga volt, aki megbotránkozott Antonescu tábornok magyar-gyűlöletén. Szemtanú mesélte Pakocs Károlynak, hogy a Szovjetunióban fogságba esett tiszteket, saját anyanyelvükön kommunista eszmékre oktatták. Helyenként történelmi eseményeket világítanak meg a cellatárs szemtanúk sajátos szempontokból. A Jilavára szállítás alkalmával találkozott a későbbi vértanúval, Bogdánffy Szilárd titkárral is, akit akkor már mintegy hét hónapja vallattak és kínoztak.
A jilavai börtönben cellatársa volt Méliusz József, a kommunista költő, színházi ember. Amikor keresztény európai kultúráról beszélünk, igen tanulságos a pap szemszögéből e két ember, a pap-költő és a kommunista-költő, az Istenhirdető és az Istentagadó ember találkozása, egymáshoz viszonyulása a börtönben. Az első napokban a paptól ridegen elzárkózó Méliusz az elváláskor már könnyes szemmel ölelgette a püspöki helynököt. Lehet, hogy lélekben már elindult a damaszkuszi úton. Hasonlóan emelkedett jelenetekkel még találkozunk a Háromszáz nap a föld alatt című írásban.
A szerző politikai rabként, papként, de íróként sem törekedett arra, hogy a 300 nap leírásából drámát kerekítsen, avval még kevésbé foglalkozott, hogy önmagát drámai hőssé emelje. Ezért nem sötét tragédia Pakocs Károly könyve, hanem a megbocsátó visszaemlékezés engesztelő megnyilatkozása.
Pakocs Károly 1950. október 15-én szabadult. A börtönből kiengedték, mégis a kommunista hatalom fogságában élt, mint azok a papok, akik nem voltak hajlandóak együttműködni a hatalommal. Lehallgatások, kihallgatások, leselkedő szemek, besúgó „barátok” társaságában éltek az emberek a kommunista láger országaiban. A szabadulás után hét évre, újabb meghurcoltatások következtek, ezúttal hét év börtönre (1957-től 1963-ig) ítélték Pakocs Károlyt. Az első fogságából hazatérve ugyanis megvádolták, nagy igyekezettel befeketítették a kollégák is, kiszolgáltatták politikai rágalmaknak. A paptársak közül voltak, akik megbocsátó és lekicsinylő mosollyal nevezték „költőnek”, amit úgy kell érteni, hogy csupán költő, de nem igazán pap. Azt is hozzá kell tenni, hogy Dsida Jenő első felfedezője Pakocs Károly volt, ő bátorította és támogatta, és nagysikerű író-olvasó találkozót szervezett Dsida Jenő és Bányai László számára a Szent Cecil teremben.
Pakocs régi vágya teljesült 1966-ban, amikor egy csoport turistával Magyarországra utazhatott. Állítólag még Budapesten a Securitate kezébe került, és eltűnt. Vallatták, verték, úgy ahogy addig még soha, de nem kaptak olyan választ tőle, amilyent szerettek volna. Egyik szemére megvakult, nem tudott talpra állni. Kiverték belőle az életet, de egyháza iránti hűségét nem tudták kiverni. Bukarestben, a Központ Kórházban, 1966. október 22-én vértanúhalált halt Pakocs Károly. A Bellu-temetőben temették el, ahonnan 1997-ben exhumálták. Amma Zoltán általános helynök hozta haza földi maradványait, és a Székesegyház kriptájában helyezték végső nyugalomra. Pakocs Károly története olyan világban esett meg, amikor „világvajúdás van. Isten mellett és Isten ellen.”
A kívülálló laikus értetlenül forgatja a fejében a papi lelkület kifejezést, amellyel folyton találkozik a Háromszáz nap a föld alatt olvasásakor. Aki elolvassa ezt a könyvet választ kap erre a kérdésre is. A papi lelkület a magatartással, a cselekedetekkel, az emberi kapcsolatokkal példázható igazán. A börtönben töltött karácsonyról azt írja, hogy „mindig belecsillogott sötét karácsonyomba a természetfölötti valóság”. Lelkészi krédóját pedig így fogalmazta meg: „Hazugság árán egy istenszolga nem menekedhet a kínzások elől”. Akkor még nem tudta, de talán sejtette, hogy erkölcsi magatartása az életébe kerül.
Pakocs Károly visszaemlékezését Tempfli Imre jegyzetei kísérik és magyarázzák.
Az állam, az egyház, a történelem-tudomány feladata, hogy erkölcsi igazságot szolgáltasson, hogy feltárja és megmutassa a kommunista rendszer bűneit, a kegyetlenségekben szerepet vállaló személyeket: belügyieket, vagyis milicistákat, szekusokat, a jog eszközeivel felhatalmazott személyeket vagy intézményeket. Pakocs Károly évtizedeken át rejtegetett írása ezért időszerű 2019-ben is.
A kötet beszerezhető Szatmárnémetiben a Retro Babám könyvesboltban (Papnevelde/Negruzzi u. 7. sz.) és a Laudate kegytárgy- és könyvesboltban (Ruha István/Pannónia átjáró).
