Hogyan lett Nagy Feróból börtönsláger Bolíviában? Miért tiltják Burmában a levél, a szabadság és a demokrácia szavakat? Mit kezd a szabadidejével egy külföldi Észak-Koreában? De legfőképpen: milyen dillemák gyötörnek egy száguldó riportert, amikor úgy kell tudósítania hátborzongató bűnesetek szemtanúiról, tekintélyuralmi rendszerek áldozatairól, természeti csapások elszenvedőiről, hogy a történetek szereplőinek emberi méltóságán és személyi biztonságán emiatt csorba ne essék? Ilyen és hasonló fogas kérdésekre kerestük a választ a jelenkori magyar nyelvű újságírás egyik legizgalmasabb egyéniségével, a parajdi születésű Lukács Csaba publicistával, a Magyar Nemzet főmunkatársával az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában folytatott beszélgetésünk során.
(Folytatás előző lapszámunkból.)
Laczkó Vass Róbert: Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom: te a világ végére jutottál el, amikor megfordultál Észak-Koreában. Sokan álmodni sem mernek arról, hogy valaha betehetik oda a lábukat, neked azonban ez kétszer is megadatott.
Lukács Csaba: Volt a Magyar Baptista Szeretetszolgálatnál olyan kollégám, akinek huszonötször sikerült beutaznia. Hozzá képest egyszerű halandó vagyok.
LVR: Milyen érzés egy kommunista diktatúrát a maga életszerűtlenségeivel már megtapasztalt újságírónak a világ legelszigeteltebb országába belépni? Nem rándult össze a gyomrod? Vagy egyszerűen csak utazásnak tetszik az időben visszafele?
LCs: Észak-Korea tanulságos ország: nagyon helyretesz fejben. Hátborzongató látni, milyen rendszertől szabadultunk meg. Az ország tele van olyan épületekkel, amelyeket a kommunizmus idejéből mi is nagyon jól ismerünk, és amelyeket úgy építettek meg, hogy télen hidegebb tud lenni odabent, mint az utcán. Ma sem tudom a fizikai magyarázatát, de például az itthonról származó kóla-maradékom egyszerűen megfagyott a szállodai szobában. Az igazi élmény persze mindig az, amikor eljöhetsz onnan.
LVR: Ilyenkor hozol valamit magaddal emlékbe?
A nép egyszerű fiai megértették, hogy bajban van az ország, ezért évekkel
ezelőtt a pártnak ajánlották a fizetésüket, az pedig nagy tisztelettel elfogadta. Nem kell tehát bajlódni a készpénzzel...
LCs: Van egy kis gyűjteményem, ahová minden országból, ahol megfordulok, beszerzem a legkisebb címletű bankjegyeket. Észak-Koreában vért izzadva sem sikerült szerezni, ugyanis egyszerűen nem adnak. Háromféle pénz forog az országban: a pártelit az ún. piros wont használja, a nép egyszerű fiai, amíg föl nem ajánlották fizetésüket a pártnak, a zöld wont, a többiek pedig kék wont kaptak. Nekem azonban nem sikerült pénzt váltanom. Egyszer volt rá lehetőségem egy háromszintes turista-áruházban, próbálkoztam is a váltónál, de szóltak, hogy előbb válasszam ki, mit akarok venni, majd a szükséges összeget beváltják. A felsőbb szinteken hazafias cédéket és evőpálcikákat árultak. Kértem két evőpálcikát és három hazafias cédét, írtak egy cetlit, mehettem le, hogy dollárt váltsak. A személyes kísérőm persze mindenütt a nyomomban volt. Visszaúton már dolgozott bennem a székely furfang, csak egy evőpálcikát és két hazafias cédét szerettem volna, hogy a maradék wonokat zsebre vágjam. Szóltak, hogy ez nem úgy megy, váltsam vissza szépen a fölösleget dollárra, majd azután kiszolgálnak. Később megtudtam, azért védik ennyire a pénzüket, mert félnek, hogy a gaz imperialisták lemásolják, és a sok hamis wonnal tönkreteszik a mintagazdaságot.
LVR: Mutattál egy videót és különféle fényképeket, amelyeket magad készítettél egy ottani árvaházban. Ha szabad ilyet mondani: nem is annyira szörnyűséges, rosszabbat is láttunk idehaza, Romániában…
LCs: Pedig elképesztő viszonyok uralkodnak abban az árvaházban, akárcsak az egész országban. Óriási kegynek számít, hogy egyáltalán megsimogathattuk a gyermekeket, ott ugyanis egy külföldi nem kerülhet kapcsolatba helybéliekkel. Velünk is csak azért kivételeztek, mert a kórházat és a mellette működő árvaházat a népek közötti örök és megbonthatatlan szocialista barátság jegyében magyarok építették valamikor az 1950–60-as években. Rólunk úgy tartják, hogy letértünk a helyes útról, de ha belátjuk a tévedésünket, bizonyára visszatérünk, és közösen emeljük majd magasra a szocializmus zászlaját. Ezért meglátogathattuk az árvaházat, ahová kilenc évvel azelőtt gyermekruhákat vittünk. Különféle segélyszervezetek munkatársai évente megfordulnak ott, és a gyermekek érdekes módon mindig ugyanazokban a ruhákban vannak. Fizikai csoda, hogy mégsem kopnak el. Az ott készült képeken viszont látni lehet, hogy bútorzatra nem sokat költenek, a földre terített pokrócokat pedig rendkívül kreatív módon használják föl.
LVR: Edzett lelkű, sokat látott és tapasztalt embernek ismerlek, aki nem futamodik meg a szörnyűségek láttán. Amikor azonban gyermekekről esik szó, a magam részéről nem igazán értem, hogyan lehet rezzenéstelen arccal viselni a látottakat…
LCs: Elképesztő dolgoknak voltunk tanúi, hatalmas rajtunk a pszichológiai nyomás, amit sok időbe telik utólag feldolgozni. Az észak-koreaiak például mindig azt mondják, hogy náluk egyetlen HIV-pozitív intézeti gyermek sincsen, mindenki makkegészséges, a párt ugyanis gondjukat viseli, az állapotok azonban árulkodóak. Nem vagyok orvos, nem tudok megállapításokat tenni, de az elég nyilvánvaló, ha tele van a gyermekek feje sebekkel vagy más furcsa elváltozásokkal. Az is egyértelművé vált az évek során, hogy soha nem látjuk viszont ugyanazokat a gyermekeket: egyszerűen lecserélik őket. Gyanítjuk, a látogatások idejére valahonnan összeszedik a jobban táplált gyermekeket, hogy mutogatni tudják a külföldieknek. Engem igazán szíven ütött, hogy ennek ellenére meglátszik rajtuk a folyamatos éhezés. Első alkalommal kekszet osztogattunk, de nem az történt, amit normális körülmények között várni lehet, hogy azonnal majszolni kezdik. Ültek fegyelmezetten a két-három éves gyermekek, majd amikor a nevelő intett nekik, felálltak és felajánlották a kekszet a falon függő Kim Ir Szen elvtárs képének, mivel az éppen nem kért belőle, meghajoltak, aztán vezényszóra enni kezdtek. Nem nekünk köszönték meg – ezt amúgy nem is várná az ember ilyen körülmények között –, de megadatott nekünk az a kegy, hogy láthattuk: ők eszik meg a kekszet. Amit csak úgy ott hagyunk, az nagy valószínűséggel a katonaságnál köt ki.
LVR: Kórházban is megfordultál Észak-Koreában, kérdezni sem merem, hogy milyen állapotok uralkodnak az egészségügyben...
Nem mindennapi látvány az sem, amikor sörös üvegből folyik az infúzió a betegbe.
LCs: Az egyik fényképen, amit egészségügyi intézményben készítettem, a sariwon-i kórház műtője látszik. Hosszú hónapok története van elmesélve a lepedőkön különféle testnedvek formájában.
Amikor ott jártunk, én magam is részt vettem egy műtéten egészen addig a pillanatig, míg a rosszullét ki nem tántorgatott onnan. Perforált vakbelű hölgynek magyarázták éppen, hogy érzéstelenítő nincs, de ha nem operálják meg, belehal. Három eset lehetséges: a) – nem operálják és meghal, b) – megoperálják, de belehal, mert nincs érzéstelenítő, és c) – megoperálják, és kibírja. Nyilván az utóbbi két verzió között vacillálhatott a hölgy, mert nekifogtak a műtétnek, ahová minket utcai cipővel engedtek be. Van az embernek egy jó tulajdonsága: ha túl nagy fájdalom éri, az agya kikapcsol. A hölgy is beleájult a történetbe, amikor egy kőkorszaki szikével megvágták. Steril körülményekről szó sem lehetett, hiszen sem víz, sem villanyvilágítás nem volt abban az órában: egy elemlámpával világították meg a műtéti területet. Az évekkel korábban általunk vitt egyszer használatos injekciós tűket annyira elkoptatták, hogy köszörűvel kellett őket újraélezni. Nem mindennapi látvány az sem, amikor sörös üvegből folyik az infúzió a betegbe. Nem sokáig bírtam, ki kellett jönnöm. Másnap megkérdeztük, hogy túlélte-e a hölgy a beavatkozást. Természetesen azt felelték, hogy igen, pompás egészségnek örvend, ám vissza nem mehettünk meggyőződni ennek a valóságtartalmáról. Ekkor döntöttem el, hogy bármilyen bajom is legyen, ott senki hozzám nem érhet. Megjegyzem, hogy bravúros orvosaik lehetnek, ha ilyen körülmények között dolgozni tudnak.
LVR: Köztudomású, hogy a szigorú felügyelet miatt Észak-Koreában nem igazán lehet szenzációt jelentő sajtófotókat készíteni. Neked azonban mégis sikerült beszédes képekkel hazatérned. Látszólag ártatlan élethelyzeteket örökítenek meg, a képek mögött azonban komoly tartalmak halmozódnak…
LCs: Az egyik ilyen képen Made in USA feliratú rizses zsákokat pakolunk ki. Érdekes története van, vicces is, bár ott ritkaság az ilyesmi. Tudni kell, Észak-Koreában három feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy egy segélyszervezet ott dolgozhasson: nem lehet benne japán, amerikai vagy dél-koreai munkatárs, vállalnia kell, hogy évente legalább öt millió dollár értékben visz segélyt, és nem szól bele, ki kapja. Megalázó feltételek, nagyon kevés szervezet vállal ilyesmit. Nem titok: a Magyar Baptista Szeretetszolgálatnak nincs annyi pénze, hogy a keretet „kimerítse”, ezért jellemzően olyan amerikai adományokat juttatunk be az országba, amelyeket amúgy az Egyesült Államoktól nem fogadnának el. Több hónapos előkészítő procedúráknak köszönhetően percre pontos forgatókönyvünk van, ettől eltérni jottányit sem lehet, nem sétálgathatunk összevissza, nem találkozhatunk helyi emberekkel, nagyon sok a szabály. Ahányan vagyunk, annyi kísérő van velünk, elméletileg a mi biztonságunk érdekében, gyakorlatilag minket figyelnek. Beszélnek magyarul is, valamikor Budapesten tanultak vagy az észak-koreai nagykövetségen dolgoztak. Az én személyes kísérőm neve Tscholl volt. Ő mesélte, hogy a zsákokban magyar rizs van, mert Magyarország ősi rizstermelő ország, a gaz imperialisták pedig a magyaroktól rendelik a rizset, és hogy kiszúrjanak a saját embereikkel, arra kérik a magyar testvéreket: Made in USA-feliratú zsákokba pakolják. De lám: a rendelést nem fizették ki, a magyar testvérek pedig voltak olyan nagylelkűek, hogy elküldték zsákostól Észak-Koreának, azt pedig nem lehet elvárni tőlük, hogy a nagylelkűség mellett a segélyt át is csomagolják! Magam sem tudtam volna bravúrosabban fogalmazni.
LVR: Miről mesél az a zsáner, amelyen rengeteg embert látunk a főváros utcáin, de meglepő módon mindenki gyalog jár? Phenjan lenne a világ „legzöldebb” fővárosa, ahol öntudatos polgárok óvják fanatikus módon a környezetüket?
LCs: Az utca képe nagyon sematikus, mindenki ugyanúgy néz ki. A nép egyszerű fiai megértették, hogy bajban van az ország, ezért évekkel ezelőtt a pártnak ajánlották a fizetésüket, az pedig nagy tisztelettel elfogadta. Nem kell tehát bajlódni a készpénzzel, cserébe mindenféle kuponokat adnak: gumicsizma-kupont, salopéta-kupont, ehhez hasonlókat, és gyakorlatilag mindenki ugyanúgy öltözik, mert ugyanazt kapja. Ha borongós reggelen kimentünk az utcára, mindenki gumicsizmában jött velünk szembe, még hivatalnokok is gumicsizmákban caplattak, mert a párt figyelmeztette őket a reggeli rádiós műsorban, hogy eső lesz. Forradalmi cselekedet lett volna félcipőben menni. Eső végül nem lett, ám az fel sem merült, hogy ennek ellenére a pártnak ne lett volna igaza. A gumicsizma mindig jól jön, különösen akkor, ha terepmunkára vezénylik az embereket. Például tollászni mennek. A párt kínosan ügyel arra, hogy ne unatkozzanak otthon az emberek. Szombaton is munkanap van, sőt: vasárnap is kivezénylik őket a mezőre, hogy a fagyos földről mindent összeszedjenek, ami betakarítás után esetleg ott maradt. A tollászott krumplit aztán mindenki hazaviheti. Pénteken vagy szombaton az irodistáknak is mezei munkát kell végezniük, nyilván azért, mert érezniük kell a törődést, ha már annyira nincs, amit csinálniuk. Külön zászlócskákkal jelzik, hogy melyik minisztérium melyik szakosztályának a brigádja tépkedi a vasúti sínek mellől a gyomokat. Ez a legabszurdabb, amit láttam.
LVR: Papíron Észak-Koreában is van turizmus. Találkoztál ott hús-vér turistákkal?
LCs: Igen, vannak a világon hozzám hasonlóan zakkant emberek, akik „vonzódnak” a diktatúrákhoz. Ilyen ember Fábry Sándor humorista is, aki folyton azzal hívogatott, hogy kiutazna velünk, mert látni szeretné a rendszert a maga pompájában. Ez veszélyes mulatság, ugyanis volt olyan amerikai segélyszervezetes, akiről utólag derült ki, honnan is érkezett valójában, és egyszerűen eltűnt az országban. Autóbalesetben halt meg, közölték az amerikai hatóságokkal, a testét pedig nem adhatják ki, mert elégett. Ilyen körülmények között szóba sem jöhetett, hogy Fábryt magunkkal vigyük, tartottunk attól, olyasmit mond, amivel minket is lebuktat. Több éven keresztül kérlelt bennünket, míg kötélnek álltunk, de előtte hosszan elbeszélgettünk arról, hogy ott mennyire nem lehet beszólni, a mi életünk is kockán forog, és nekünk oda később is vissza kell még mennünk. Amikor megérkeztünk a phenjani reptérre, mindannyian megkaptuk a saját kísérőnket, és Fábryban menthetetlenül bekattant valami a kommunista közhelyek hallatán. Tscholl, a kísérőm valami olyasmit mondott, a nemzetközi helyzet fokozódik, mire rákontrázott Fábry, hogy igaz, de nem szabad hagyni, hogy az imperializmus láncos kutyái a csahos lábukat az országba betegyék. Aztán csak úgy dőltek belőle a fapofájú hülyeségek, mi pedig véresre haraptuk a szánkat, és állandóan a cipőfűzőinket kötöztük, hogy ne röhögjünk rajta. Megfordultunk a két Korea közti demilitarizált övezet környékén is, ahol mutogatták: a déli mezők alatt bunkerek és fegyverek vannak, de lám, északon békés parasztok szántogatnak a földjeiken, mire Fábry fél szájjal elejtette, hogy bizonyára minden parasztnak ezredesi rangja van. Meglepett a váratlan válasz: természetesen. Madárnyelven könyörögtünk neki esténként a szállodában, hogy kezeljük valahogy a dolgot, de kimondani semmit nem mertünk, mert nyilván odabent lehallgattak minket. Ő láthatóan élvezte a helyzetet, és azt mondta: végre itthon van, és az igazságról tudunk beszélgetni. Folyamatos pánikhangulat uralkodott bennünk négy napig, ameddig ott tartózkodtunk. Személyes kísérőink a szomszéd szobákban aludtak, hallottam az írógépek hangját, amint egy-egy jelentésben mindent legépelnek, ami történt aznap. Egy külügyminisztériumi államtitkár búcsúztatott az utazás végén. Nyilván mindenről tudtak, mert úgy köszönt el a delegációnk vezetőjétől, hogy lám, nincs veszve minden Magyarországon, hiszen olyan elvtársat hoztunk magunkkal, aki tisztában van a dolgok igazi állásával. Ekkorra már humorérzékünk sem maradt, örültünk a szerencsénknek, hogy nem egy eldugott észak-koreai szakadékban végeztük.
LVR: Ennyire szigorú felügyelet mellett mégis mit kezd egy európai látogató a szabadidejével Észak-Koreában?
LCs: Jóformán semmit. Gyakorlatilag fogoly vagy, azt teszel, ami elő van írva, oda mész, ahová visznek. A phenjani metrólátogatás például három napi engedélyeztetésbe került, már fogadásokat is kötöttünk, hogy egyáltalán létezik-e metró Phenjanban. Létezik, atombiztos, és nyilván ennyi időbe került megszervezni, hogy két állomás közti szakaszon rajtunk kívül csak ügynökök legyenek a szerelvényen. Mindenki ugyanúgy nézett ki és ugyanúgy viselkedett odalent, egyszerűen lehetőségünk sem volt kapcsolatba kerülni a helyi emberekkel. Ha viszont kiesett valami a programunkból, nem hagyhattuk el a szállodánkat. Próbálkoztunk, de fegyveres őrök utasítottak vissza. Kínában vásároltunk egy rakás hamis dvd-t azzal a gondolattal, hogy útban a reptérre majd veszünk egy olcsó lejátszót is, így lesz, mivel elütni az időt Észak-Koreában. Reggelre azonban eldózerolták az útba eső piacot – a nagyléptékű építkezések miatt egyik napról a másikra komplett negyedek tűnnek el Pekingből –, mi pedig megérkeztünk Phenjanba egy hátizsáknyi dvd-vel, amit nem tudtunk megnézni. Utazásunk idején még nem volt az országban mobilhálózat, a telefonjainkat ennek ellenére elvették tőlünk. Egyetlen laptopra és egy fényképezőgépre volt engedélyünk, amit egyszerűen letakartak, ha olyan helyen voltunk, ahol tilos volt fényképezni. Sajnos, elkövettem azt a hibát, hogy ott hagytam egy alkalommal a laptopot a szállodában, este pedig, mikor hazaértem, még meleg volt. Egész nap gyakorlatozgattak rajta. Utánuk mi következtünk: szó szerint vérre menő küzdelem zajlott a laptop fölött, hogy éppen ki pasziánszozzon. Nézhettük viszont a helyi tévécsatornát, ami nagyon szórakoztató. A kétórányi műsor arról szólt, hogy aznap mi történt a párt és a vezetők háza táján, aztán jól megénekelték Észak-Koreát.
LVR: És miről szólnak a kötelező programok?
LCs: Például arról, hogy érkezéskor megkoszorúzhatjuk a Nagy Vezér szobrát. Előre figyelmeztettek, hogy nagy megtiszteltetés ér majd bennünket, öltözzünk fel rendesen és szerezzünk be virágot. Velünk az a tragédia történt, hogy elfelejtettünk virágot venni Kínában, és laza öltözékben szálltunk le a repülőgépről. Annyi baj legyen, a csomagtartóból mindjárt elősuhant egy „Éljen az örök és megbonthatatlan észak-koreai–magyar barátság!” feliratú koszorú, sőt: zakót is ajánlottak nekünk. Mi pedig szépen kivettük a bőröndökből a sajátjainkat, hogy ne kelljen különböző delegációk által már bejáratott, szolgálatos zakókat viselni. Kisebb kézitusa döntötte el, hogy ki legyen a mi delegációnk vezetője, aki a koszorút viszi, majd fapofával odakuncogtunk az emlékműhöz, és elhelyeztük a megemlékezés virágait. Ugyanilyen megtiszteltetésnek számított az is, amikor megmutatták nekünk az Ajándékok Házát. Kim Ir Szen elvtárs, a Nagy Vezér tevékenységét az egész világ nagyra értékelte, mindenhonnan kapott ajándékokat, ezeket állították ki egy 3000 szobás épületben, amelynek nincsenek ablakai. Azt mondják, azért, hogy a páratartalom biztosítva legyen, ám ez gyakorlatilag egy bunker az Illatos-hegyen, ahol atomtámadás esetén a teljes vezetőség meghúzhatja magát. És persze kötelező program volt az is, amikor elvittek a Nagy Vezér bebalzsamozott holttestéhez.
LVR: Nyilván a Nagy Vezér mauzóleumában – ahol azóta már a Szeretett Vezér, Kim Dzsongil bebalzsamozott holtteste is nyugszik –, sterilebbek a körülmények, mint a Sariwon-i kórház műtőjében...
LCs: Ott bizony semmi sem lehet nálad, egy kesztyű vagy sapka sem. Gyakorlatilag mindenkit megmotoznak, aki oda belép, és mérik, hány másodpercig hajolsz meg. Legalább 20 másodperc az illendő, különben durva retorzióra lehet számítani. Szerte a világon döbbenten figyelték, micsoda síróversenyeket rendeztek Észak-Koreában, amikor Kim Dzsongil meghalt. Ebben nyilván teatralitás is van, de Kim Ir Szen mauzóleumában végre megértettem, hogy a dolgok nem úgy működnek, ahogy azt mi Nyugaton gondoljuk: ez ott valójában a kultúra része. Egy vidéki észak-koreainak egyszer adatik meg az életében, hogy a bebalzsamozott holttestet megnézze. Olyan mértékű hisztéria zajlik a mauzóleumban, hogy ahhoz képest a siratóasszonyok óbégatása laza polgári értekezlet. Valószínűleg figyelik a háttérből, hogy ki mennyire jajgat, a visszafogottságért pedig büntetőtábor is járhat. Én mégis azt hiszem, hogy szívből sírnak ezek az emberek, és ennek egyszerű a magyarázata: soha senki nem beszélt nekik arról, hogy a Nagy Vezér bármikor is beteg lett volna. Kim Ir Szen, az übermensch mindig jól volt, mindig tökéletes volt, nem is képzelték róla, hogy ő is meghalhat. Huszonhárom millió észak-koreai élete volt arra hangolva, hogy jönnek a gaz imperialisták, a Nagy Vezér pedig megvédi őket. Amikor meghalt, nyilván kiborultak. Azóta sírnak.
LVR: Hermetikusan elzárt országról beszélünk, ahol nemzedékek születtek és nevelkedtek fel úgy, hogy semmilyen valós ismeretük nincs a külvilágról. Beleszülettek egy mítoszba, és ez lett számukra az egyetlen élhető valóság?
LCs: Nem is lehet más, hisz nincs internet, a rádiót is úgy vásárolják meg – akik egyáltalán megvásárolhatják –, hogy három gomb van rajta: Phenjan egy, kettő, három. Ha megbuherálod, az legalább ötéves kényszermunkát jelent. Marad a propaganda, amelynek azért vannak látványos manőverei. Sokak számára ismerősek a Ceauşescu-féle tömegrendezvények, ezeket gyakorlatilag Észak-Koreában fejlesztették tökélyre, mi is onnan importáltuk. Persze van különbség, Észak-Korea sokkal tovább jutott a szocializmus útján, hiszen a kommunizmus hülyeségeit ázsiai fanatizmussal ötvözte, és bármit meg tud csinálni, amit nálunk már nem lehetett. Folyamatosan edzenek a nagyobb tereken, és gyakorlatilag bármilyen élőképet ki tudnak alakítani: például jön a rakéta, becsapódik, aztán a romokon egy szép fejőnő találkozik az izmos traktoristával. Háború és béke. Ha esik, ha fagy, tízezreket vezényelnek ki, gyakorolnak és csápolnak a színes kellékeikkel. Fényképezni persze nem hagytak, mert féltek, hogy a Nagy Tavaszi Esemény előtt lelövöm valahogy a poént.
Annyira szigorú a fegyelem, hogy kilencféle engedély is kell ahhoz, ha valaki az egyik városból a másikba szeretne menni, hogy meglátogassa, mondjuk a nagymamáját.
LVR: Van köze az általad említett ázsiai fanatizmusnak ahhoz, hogy még mindig működik a rendszer Észak-Koreában?
LCs: Van, és nem is kevés. Ott nem úgy gondolkodnak, mint nálunk tették, hogy összekacsintunk, és mindenki lopja azt, amihez hozzáfér. Annyira szigorú a fegyelem, hogy kilencféle engedély is kell ahhoz, ha valaki az egyik városból a másikba szeretne menni, hogy meglátogassa, mondjuk a nagymamáját. A vezetőség, a közvetlen főnök, a munkahelyi párttitkár, a lakóbizottsági, a rendőrség, bárki megvétózhatja, mondhatja, hogy ez az ember este nem alszik el időben, mindenféle gyanús dolgokat művel. Aki nyugdíjas korba ér, az kiesik a termelői rétegből, tehát nem érdemli meg, hogy a drága városi infrastruktúrát rá is pazarolják: azonnal kipasszolják vidékre. A saját gyermekeitől küldik el a szülőt, vidéken pedig villany sincs. A fővárosba csak az mehet, aki hozzájárul a szocializmus építéséhez. Észak-Korea bécsi nagykövete gyakorlatilag könyörgött nekünk, hogy vigyünk valamiféle drága gyógyszereket, hiszen az ő apját, aki elmúlt 60 éves, már nem operálják meg. Az idősekre egyszerűen ott nincs szükség. Emlékszem, Romániában is kísérleteztek ezzel a módszerrel az 1980-as évek végén.
LVR: Észak-Korea nem az egyetlen „túlélő” kommunista diktatúra. A világ másik fertályán ott van például Kuba, ahová szintén sikerült beutaznod.
LCs: Régi vágyam volt eljutni Kubába, nagyon hiányzott a diktatúra-táramból. Bizonyos alapítvány küld oda kelet-európai embereket azzal a céllal, hogy békés módszerekkel bomlasszák a rendszert, én is ezt a lehetőséget ragadtam meg.
Szigorú szabályok szerint kellett találkoznom velük, ottani ellenzékiekkel, fényképezőgépeket, kamerákat, kis vetítőgépeket, pendrive-okat, laptopot, ellenzéki irodalmat, például Orwellt és
nagyon sok pénzt kellett náluk felejteni.
Gyakorlatilag ugyanazt kellett csinálnom, mint annak idején a kommunista Romániába látogatók, akik mindenféle sokszorosító gépeket, műszaki eszközöket, bibliákat és tiltott irodalmat csempésztek az országba. Logikus, hogy a kelet-európai emberek hitelesebbek a kubaiak szemében, mint mások, hiszen mi is hasonló rendszerekben éltünk, és ha mi mondjuk, elhiszik nekünk: a rendszert előbb-utóbb meg lehet dönteni. Kelet-európai turista voltam tehát, aki kapott egy előzetes kiképzést: meg kellett tanulnom 20 nevet és elérhetőségeiket kívülről. Bonyolult dolog, hiszen Kubában nagyon hosszú nevek vannak, viszont nem írhattam le őket. Szigorú szabályok szerint kellett találkoznom velük, ottani ellenzékiekkel, fényképezőgépeket, kamerákat, kis vetítőgépeket, pendrive-okat, laptopot, ellenzéki irodalmat, például Orwellt és nagyon sok pénzt kellett náluk felejteni. Van egy érdekes hálózat Kubában, úgynevezett házi könyvtárak hálózata, ahol az emberek összegyűlnek, és filmeket vetítenek, tiltott irodalmat olvasnak föl, ezeket támogattuk. Pénzt leginkább olyan emberek családjainak kellett vinnem, akiket politikai okokból bebörtönöztek. Meglehetősen durva utazás volt, 3000 kilométert vezettem három nap alatt, ha valahol találkoztam valakivel, onnan azonnal el is kellett mennem. Senkinek nem mondhattam el, hová tartok, véletlenszerűen kiválasztott magánházaknál szállhattam meg csupán, és csak egy éjszakát tölthettem ott el, hiszen így a szerveknek nem volt lehetőségük előre bekamerázni, bepoloskázni a szobát. Megrázó élmény ilyen körülmények között látogatni végig az embereket. Ahová pénzt vittem, oda jutott a jól bevált Boci csokiból is, a 100 eurós bankókat pedig szépen a celofán és a külső csomagolás közé lapítottam be. Az volt a jelszó, hogy spanyol barátaink üdvözletüket küldik, a csokit pedig úgy adtam át, hogy a pénzt is lássák, ne forduljon elő, mint anno Romániában, amikor a karton Kent, amit senki nem bontott ki, de mindenki azzal fizetett a másiknak, a benne elrejtett pénzzel együtt szépen visszavándorolt a feladójához. Kubai tartózkodásom idején 100 euró egy kubai tanár tíz havi fizetése volt, a pénz tehát a túlélést jelentette az embereknek.
LVR: Kubában komoly luxusturizmus folyik Che Guevara-s romantikával, havannával és régi autókkal, neked azonban sikerült Kuba igazi arcával szembesülnöd.
LCs: Volt egy magyar politikus, aki egyszer úgy fogalmazott, hogy Kubába azért érdemes menni, mert jók a koktélok és finom a szivar. Én is úgy képzeltem, hogy tele van az ország nagymellű nőkkel, pálmafákkal és koktélokkal, ezekből azonban gyakorlatilag semmit sem láttam. Kuba szomorú, reményvesztett, szürke ország. Vannak elit gettók is, ahol turisták furikáznak légkondicionált buszokban, de nekem nem ez jutott. Mégis azt mondom, Kuba sokkal élhetőbb ország, mint más diktatúrák, itt ugyanis nincs hideg, és olcsón adják a rumot, abba pedig mindenki bele tud temetkezni, aki akar.
LVR: Diktatúrákat lajstromozó könyved végén egy dokumentumfilmet említesz, amelyet magyar sajtósok forgattak egy ellenzéki bloggerről Kubában. Hogyan lehet ilyesmit kivitelezni? Nem túl veszélyes egy effajta vállalkozás?
Én is úgy képzeltem, hogy tele van az ország nagymellű nőkkel, pálmafákkal és koktélokkal, ezekből azonban gyakorlatilag semmit sem láttam. Kuba szomorú, reményvesztett, szürke ország.
LCs: Yoani Sánchez, akiről ez a dokumentumfilm szól, egy nagyon bátor nő, a leghíresebb kubai ellenzékiek egyike, akit Obama elnök is említett egy beszédében, és akit nagyon sokszor megvertek, hogy megalázzák. A Time magazin a világ száz legbefolyásosabb embere között tartotta számon 2008-ban. Független értelmiségi, egy blogot működtet, amelyben nem politizál, a kubai kommunizmusról, annak vezetőiről egyetlen sort sem ír, a kubai hétköznapokról viszont annál inkább, ezért minden eszközzel megpróbálják ellehetetleníteni. Ő a világ legfurább bloggere: úgy blogol, hogy nincs internet-kapcsolata. Otthon írja meg a bejegyzéseit, majd valahogy belóg a méregdrága luxusszállodákba, sokszor éppen magyar turistának adva ki magát, és egy pendrive-ról mindent sikerül feltöltenie az internetre. Jegyzeteit önkéntesek fordítják le több nyelvre, így ma már magyarul is olvasható. Nagyon döbbenetes dolgokat ír a kubai hétköznapok tragédiájáról. Marossy Gézáék készítették a róla szóló dokumentumfilmet, miközben részeges, nőző turistának adták ki magukat. Gyakorlatilag csak beltérben forgattak, az utcakép rejtett kamerával, egy autóból látszik. Ezzel ők is úgy jártak, mint én: még egyszer be nem tehetik a lábukat Kubába, míg ez a rendszer meg nem bukik. Mivel én is kiveséztem a kubai élményeimet egy riportban és az említett kötetben, gyakorlatilag beismerő vallomást tettem. Utólag derült ki számomra is, mennyire veszélyes vállalkozások ezek: aki előttem végezte Kubában ugyanazt, amit én, azóta börtönben ül. Új-Mexikó kormányzója ötmillió dolláros segélyt ígért Kubának, ha kiengedik, de a fennálló államrend elleni izgatás vétsége semmilyen körülmények között nem lehet alku tárgya.
LVR: Melyik abszurdabb ország: Észak-Korea vagy Kuba?
LCs: Azt gondolom, hogy Észak-Korea a létező országok legrosszabbika. Kamasz koromban, amikor ráeszméltem a világra, azt hittem, a Ceauşescu-diktatúránál alig lehet sötétebb. Tévedtem: egy vidám barakk voltunk ahhoz képest, hogy más országokban miket tudnak a különböző rendszerek produkálni.
LVR: Amit pedig ennek kapcsán művelsz, több mint száguldó riporteri munka: többnyire küldetés. Ennek az életmódnak bizony komoly kockázatai vannak. Meddig szeretnéd folytatni, és miért fontos számodra, hogy ilyen körülmények közt végezd a munkádat?
LCs: Lehet, meglepően hangzik, de nem gondolom, hogy túlságosan veszélyes dolgokat művelek. Nyilván kockázatosabb, mint esztergályosnak lenni. De vannak szabályok, amelyeket ha betartunk, akkor minimalizálhatóak a kockázatok. Igyekszünk úgy elmenni a falig, hogy három centivel előtte megálljunk. Sokszor a józan paraszti eszünkön múlik, hogy hová gondoljuk a falat. Rázós helyzetek is vannak, de pofonokat nem kérünk, ha nem muszáj. A legrosszabb helyzetbe Szarajevóban kerültem, a boszniai válság idején. Nem jellemző, hogy társasággal utazom, de akkor éppen hárman voltunk. Olyan helyen kaptak el részeg szerb katonák, ahol előtte többször is megfordultunk, és semmi bajunk nem esett. Egyikőjük le akart puffantani, a másik nem. Ezen összevesztek. Tanultam oroszul, nagyjából értettem, mit beszélnek: pénzt készültek földobni, hogy melyiknek legyen igaza. Ilyen helyzetben értelemszerűen az emberek rettenetesen félnek. Nem láttam, hogyan zajlott a jelenet, mert tarkóra tett kézzel hason feküdtem a hóban, de mivel még élek, a pénz bizonyára a jó felére esett. Voltam letartóztatva Pakisztánban és Afganisztánban is, kitiltottak Szíriából, Kubából, bizonyára Iránból, és ki tudja, még hány országból. Nem fogom kipróbálni, hogy állják-e a szavukat.
LVR: Marad a kérdés: miért?
LCs: Alapvetően az adrenalinért. Azt gondolom, hogy ez egy igazán férfias kaland, amilyenből manapság kevés akad. Lehetnék, mondjuk CFR-drukker és verekedhetnék az U-s szurkolókkal, ez is férfias dolognak látszik, én azonban nem ezt választottam. Nekem az a kihívás, ha megérkezek egy teljesen idegen, gyakran ellenséges környezetbe, és azt kell túlélni. Nem tudom, hogyan állok le, mert egyszerűen idegesít, és a világ legszerencsétlenebb lúzerének érzem magam, ha egy hétig nem történik semmi, én pedig otthon csücsülök. Valószínűleg elfáradok majd, hiszen egyre többször teszem fel magamnak a kérdést, hogy mi a francért vagyok éppen ott, ahol vagyok. Talán, mert nagyon jó hazajönni onnan. Sokszor elmondom sok helyen, a kollegáim lassan már gyűlölnek is emiatt, hogy a világ nyolcvan százalékában irigyelnék a mi problémáinkat. Annyira lényegtelen kérdés, hogy ki a miniszterelnök, mennyire hülye a főnököm, vagy tudtam-e venni karácsonyra plazmatévét. Az embert fejben visszarántják egy-egy utazás élményei arra a józan szintre, amit már elfelejtettünk. Olyan dolgokat tudok újra értékelni, hogy van meleg víz, tudok zuhanyozni, egészséges vagyok, egészségesek a hozzátartozóim és van, amit megenni. Elmegy az ember egy nyomorult országba, és azt mondja, de jó, hogy visszajöhet a békés világba, pedig csak egy panaszkodó, nyavalygó, széthúzó társadalomba pottyan vissza. Nagyon kell, hogy az embert valami visszarángassa a földre, és megtanulja értékelni, amit elért.
