Hogyan lett Nagy Feróból börtönsláger Bolíviában? Miért tiltják Burmában a levél, a szabadság és a demokrácia szavakat? Mit kezd a szabadidejével egy külföldi Észak-Koreában? De legfőképpen: milyen dilemmák gyötörnek egy száguldó riportert, amikor úgy kell tudósítania hátborzongató bűnesetek szemtanúiról, tekintélyuralmi rendszerek áldozatairól, természeti csapások elszenvedőiről, hogy a történetek szereplőinek emberi méltóságán és személyi biztonságán emiatt csorba ne essék? Ilyen és hasonló fogas kérdésekre kerestük a választ a jelenkori magyar nyelvű újságírás egyik legizgalmasabb egyéniségével, a parajdi születésű Lukács Csaba publicistával, a Magyar Nemzet főmunkatársával a Györkös Mányi Albert Emlékházban folytatott beszélgetésen.
Laczkó Vass Róbert: Kalandvágy ez, vagy inkább szakmai ártalom, hogy életed jelentős részét a nagyvilág különféle repterein és veszélyzónáiban töltöd?
Lukács Csaba: Nálam ez bekattant, erre nem találok jobb szót. Az ember sok helyen, sokféleképpen költheti el a pénzét. Némelyek turistaparadicsomokban nyaralnak, mások ritka bélyegeket gyűjtenek. Én diktatúrákat gyűjtök. Ez nyilván szoros összefüggésben áll azzal, hogy a Ceauşescu-rendszerben nőttem fel – szerencsémre véget is ért, mire tizennyolc éves lettem! –, és mert nem lehetett, hát folyamatosan utazni vágytam. Ha csak „a baráti szocialista” Magyarországra szerettünk volna menni, akkor is megalázó és bonyolult procedúra volt útlevelet szerezni. Mikor édesanyám és én utaztunk, édesapám és a bátyám itthon ragadtak a szülőfalumban, Parajdon, túsznak. Legközelebb, egy-két évre rá pedig ők mehettek, és mi nem. Érthető tehát, hogy egész életemben folyton oda szerettem volna menni, ahol történnek a dolgok. Nos, ez megadatott: ha valami drámai dolog történik bárhol a világban, akkor én elindulok. Megállapodásom van a Magyar Baptista Szeretetszolgálattal, hogy adott esetben órákon belül a reptéren vagyok, ha menni kell.
LVR: Aki figyelemmel kíséri a munkásságodat, pontosan tudja, hogy nem egy bulvár-kapitalista karrierdumát adsz le, amikor a dolgaidról vagy utazásaidról mesélsz. Száguldó riporteri minőségedben nem egyszerűen csak beszámolsz a világ válságövezeteiben tapasztaltakról, de több olyan ügy és téma is akad, amelyet aprólékos és csöppet sem veszélytelen munkával te magad szálaztál szét a sajtónak, vagy vittél be a köztudatba. Elég, ha csak a 2011-ben felgöngyölített, ún. „csepeli gyilkosságok” egyetlen túlélőjének, az ügy koronatanújának történetére gondolunk, amelyben gyakorlatilag te voltál az egyetlen sajtós, akivel a szerencsétlenül járt fiú kommunikálni mert. Honnan ez a bizalmi tőke, amelyet sikerült felhalmoznod?
LCs: Első körben fogalmam sem volt, miért bízott meg bennem ez a fiatalember, akivel egyébként egymástól hétkilométernyire nőttünk fel, hiszen ő szovátai illetőségű. Valamilyen csoda folytán éppen Budapesten voltam, ahol állítólag élek, és ilyenkor rutinszerűen végignézem az összes fontosabb televíziós csatorna híradóját. Éppen a közszolgálatin futottak a képsorok, miszerint négy holttestet találtak a csepeli erdőben, az élve eltemetett ötödik áldozatnak pedig sikerült kiásnia magát, így ő riadóztatta a rendőrséget. Még beszélt a narrátor, amikor megcsörrent a telefon, és valaki beleszólt, hogy jó estét kíván, és Lukács Csabát keresi, mert ő az az ember, aki kiásta magát a föld alól. Azt hittem, szórakozik velem valaki, rögtön rávágtam, hogy én meg a pápa vagyok, mire elsírta magát a vonal másik végén. Ekkor elnézést kértem, ő pedig elmesélte, hogy azért keresett engem, mert a nevemet a Tóásó Előd történetéből ismeri. Arra kért, hogy rejtsem el valahol, mert nem mer hazamenni. James Bondos fordulat egy majdnem hollywoodi filmbe illő életformában, amilyen az enyém, pedig nagyon is emberi történetek ezek... A Szeretetszolgálatnak vannak úgynevezett védett házai, amelyeket például a stricik markából kimenekített prostituáltak számára tartanak fenn, és amelyekről a külvilág semmit nem tud, mert nem szeretnénk, hogy nagy, fekete autókból fenyegessék a munkatársainkat azzal, hogy bent van-e mondjuk a Dzsenifer. Értesítettem hát a szolgálat vezetőjét, hogy bejelentkezett a csepeli tragédia túlélője, és beszállásoltuk egy védett házba, az édesanyjával együtt. Előző lakásukból nekünk kellett összeszednünk a személyes holmikat, telefonon diktálta le, mit honnan keressünk elő, mert benne volt a pakliban: ha felbukkan otthon, a bűnbanda még le nem fülelt tagjai örökre elhallgattatják. Egy évig rejtegettük őket, később is mi béreltünk nekik egy vidéki lakást, ahonnan bejárhatott dolgozni a munkahelyére. Az volt a gondja egy ilyen eset után, hogy neki másnap be kell menni dolgozni!
LVR: Gyanítom, hogy ilyenkor ellentmondásba keveredik a humanitárius éned a sajtós profizmusoddal. Hiszen a körültekintő óvatosságok ellenére sikerült rávenned, hogy mégis nyilatkozzon a sajtónak.
LCs: Az ő kérése volt, hogy az arcát letakarjuk, és így is volt a rendjén. Ez egy olyan szakasz az életemben, amely a sajtó működési mechanizmusáról igen érdekes tapasztalatokkal és tanulságokkal szolgált. Különböző csatornák és műsorok licitáltak egymásra, hogy kinél mondja el a sztorit először, és persze mennyiért. Mindenkinek csak annyit mondhattam, hogy közvetítem az igényt, ám azt előre borítékolhatom, hogy nem fogadja el. Meggyőztem viszont arról, hogy letakart arccal elkészítjük vele mi az interjút, a felvételt aztán ingyen kapta meg minden televíziós csatorna. Talán nem is volt a magyar sajtó történetében még egy ilyen pillanat, amikor ugyanazok a képek pörögtek egy időben minden fontosabb adón. A történetet közben felgöngyölítették, lassacskán a sajtó érdeklődése is megkopott. Eleinte gyakran találkoztam vele, megszerveztem számukra a pszichológiai segítségnyújtást, hiszen a sokkos állapot miatt a fiú például sokáig nem tudott takaróval aludni: folyamatosan azt álmodta, hogy elföldelik. Mire vége lett az egésznek, szoros barátság alakult ki közöttünk. Ekkor mesélte el, hogy ő ugyanabból a tömbházból származik, ahonnan Tóásó Előd és Magyarosi Árpád, mi több: Rózsa Flores Eduardo őt is hívta volt Bolíviába. Munkahelye miatt nem vállalta az utat. Más-más történet az övék, összefüggést hiába keresnénk, de a sorsszerűség összekapcsolja őket: egyiküket lelőtték Bolíviában, a másik börtönben ül azóta is, őt pedig élve ásták el Csepelen. Micsoda fintora ez a sorsnak: elkerül egy potenciális veszélyt, amibe a barátai belebuknak, és kis híján rámegy az élete egy következőre…
LVR: Nincs annak különleges felelőssége, hogy ennyire tragikus sorsú emberekkel kötöd össze a magad sorsát, a történetüket pedig te tolmácsolod a közvélemény felé?
LCs: Nem gondolkodom ezen. Egyszerű a képlet: úgy kell igazítani a dolgokat, hogy ne csalódjanak bennem. Ha korrekt a viszony köztünk, akkor ilyesmin fölösleges rágódni. Tovább megyek: egy-egy történetnek olyan aspektusai lehetnek, amelyek kifejezetten oldják a feszültségeket. A csepeli tragédiában például az, ahogyan a román sajtó tálalta. Folyamatosan azt hajtogatták, hogy „a román, akit élve ástak el Budapesten”, és mindenféle bukaresti csatornához kellett élőben bejelentkezni. Kértem is mindig, hogy mondják el: én a román nép iránti tiszteletből románul fogok nyilatkozni, ha nem is beszélem a nyelvet kifogástalanul. Ők persze nem tudták, hogy én valójában Erdélyből származom, és nagyra tartották, hogy egy budapesti újságíró mennyire jól tud borzasztóan beszélni románul. Amit viszont elmondhattam nekik, az nyilvánvalóan érdekes volt, így fordulhatott elő, hogy Vadim Tudorral kerültem élő adásba. Hallom, amint ecseteli, hogy így meg úgy a nacionalista magyarok, mert lám, elásták a románt Csepelen, mire közbevetettem, hogy a történet egy kicsit félrecsúszott, az a bizonyos román ugyanis már sok éve magyar állampolgár, és amúgy erdélyi magyar. De volt egy román bulvárlap is, ahonnan egy agresszív riporternő hívogatott, hogy mondjon már nekik valamit exkluzív ez a szerencsétlen fiú. Nyilván semmit nem akart, mire pár mondatot a magam részéről mégiscsak egyeztettem vele, majd lenyilatkoztam. És megjelent a magazin a következő főcímmel: a szovátai fiú azt nyilatkozza általam, hogy a székelyek olyan kemény emberek, hogy mindent túlélnek…
LVR: Nemrégiben jelent meg egy köteted, a Diktátorok könyve. Ha jól tudom, ez az első darabja nagyszabású sorozatodnak, melynek Micsoda útjaim lesz a gyűjtőcíme. Nyilván sokan ismerik a néhai Cseh Tamás azonos című klasszikusát. Hogy kerül a képbe Cseh Tamás?
LCs: Amikor én 1985 és 1989 között Székelyudvarhelyen az akkori dr. Petru Groza ipari líceum kollégistája voltam, ahol nyilasmisi-szinten folyt a büntető jellegű papucsolás, zoknimosás, mindenféle, volt egy régi lemezjátszónk, amivel éjszaka a díszterem színpada alá bújtunk, és „rongyosra” hallgattuk a lemezeinket, köztük a Cseh Tamásét. Ez még a bakelit korszaka volt, a lemezek magyar nyelvű Bibliákkal és az István, a király-kazettákkal együtt, csempészáruként jutottak át Erdélybe, nem volt könnyű beszerezni őket. Akkor megfogadtam: ha találkozom egyszer Cseh Tamással, elmondom neki, mit jelentett ő a mi kamaszkorunkban, s hogy amit ők egy másik diktatúrában a saját sorsukról megénekeltek, az a mi életünkről is szólt, hiszen mi is megéltük a gyakorlatban. Szerencsés embernek mondhatom magam ebben is: Tamással jó barátságba keveredtünk, emlékezetes koncertjét a Madarasi Hargitán is közösen hoztuk össze 1996-ban. Ott lakott nálunk, Parajdon. Fura helyzet volt, mert a szüleim nem voltak otthon, és a nagynéném jött reggelit készíteni délben, hiszen tudta, hogy ezek a hajnalig koncertező pesti népek csak délben ébrednek. Tamás persze már ott ült az asztal alatt egy fehér törülközővel a fején, és indián dalokat zümmögött, ausztrál barátunk pedig, akinek a fokhagymás bagettet szállító járművéből alakította ki a Duna Televízió a közvetítőkocsit, fejen állva jógázott a sarokban. Megvolt a nagynéném véleménye a barátaimról, de rezzenéstelen arccal készítette el nekünk a kolbászos rántottát. Végül én lettem az, akinek először és lopva beszélt Cseh Tamás, ez a nagyon büszke ember, az őt leteperő tüdőrákról. Győzködnöm kellett, hogy sokkal jobb, ha nem pletykák keringenek róla, hanem tőle tudják meg az igazat mindazok, akik szeretik és aggódnak érte. Készült vele egy nagyinterjú a Magyar Nemzetben, ahol, mint egy igazi indián főnök, metaforákban beszélt, miszerint egy nagy harcossal találkozott, akivel egymás hajába kaptak, de bízik benne, hogy megnyeri a harcot. Magát a diagnózist nekem kellett leírnom. Akkoriban mondogatta nekem, hogy az írásaim megérdemelnének egy könyvet. Azt feleltem: rendben, de használni szeretném a „micsoda útjaim” szókapcsolatot sorozatcím gyanánt. Nem tudom, hány sörben vagy borban fizettem ki végül a jogdíjat, így elindult a sorozat.
LVR: Az első kötet gerincét képező Bolívia-sztori szintén egy szívügyednek számító kapcsolat révén nyújt betekintést az Evo Morales neve által fémjelzett latin-amerikai köztársaság állami gépezetének, jelesül az igazságszolgáltatásnak a működésébe. Tóásó Előd, illetve Magyarosi Árpád és Rózsa Flores Eduardo tragikus történetéhez rendkívül sok eszelős elmélet tapadt, nem ártana rendet tenni a fejekben. Az viszont tény, hogy Tóásó Előd megnősült a börtönben. Tudtál arról, hogy mire készül?
LCs: Persze, fel is ajánlottam neki, hogy tanúskodok az esküvőn, a hónapokig tartó engedélyeztetés miatt azonban ez meghiúsult. Nagyon szép és megrázó ez az eset. Szerencsétlenül járt emberek egymásra találásáról van szó, hiszen Előd rendkívül kedves és fiatal bolíviai feleségének az édesapja szintén politikai fogoly volt ugyanabban a körletben. Fura rendszer uralkodik az ottani börtönökben, európai ember ezt nem is nagyon érti, külföldivel szemben pedig kifejezetten kegyetlenségnek számít: aki börtönbe kerül, az elveszíti a jogát a társadalommal szemben, hogy eltartsák őt. Azaz: enni sem adnak. Cserébe naponta lehet látogatni a rabokat, a hozzátartozók bármikor bevihetnek élelmet, csak hát külföldi fogoly, mondjuk egy Szovátán született magyar esetében ez a felvetés abszurd és csöppet sem humánus.
LVR: Adódik a kérdés: hogy került egyáltalán Előd Bolíviába?
LCs: Alig ismerték egymást Rózsa Flores Eduardóval – talán egyszer söröztek valahol –, amikor Eduardo pár gyönyörű képet küldött Elődnek Santa Cruz de la Sierra trópusi látványosságairól azzal az ajánlattal, hogy a vékonyka tanári fizetése helyett a bolíviai nagyvárosban megalapozhatja a szerencséjét számítógépes programozással. Gyakorlatilag elhúzott egy mézesmadzagot a jóhiszemű középiskolai tanárember előtt, aki nem túl rózsás itthoni anyagi körülményei miatt elment Bolíviába egy homályos munka ígéretével. Magyarországon éppen tél volt, ott örök nyár van, miért ne tette volna? Hiszen a jól fizető munkalehetőségen túl ez egy jó kalandnak is ígérkezett! Előd nagyszerű informatikus, aki annyira profi munkát végzett a számítógépes kódolás területén, hogy a vádhatóságnak azóta sem sikerült információkat kinyernie a lefoglalt laptopokból. A szép ígéretből végül az lett, hogy immár évek óta börtönben ül egy elnök elleni terrorista merénylet kísérletének a vádjával. Az ottani „politikai váltógazdaság” egyik furcsa jellemzője, hogy amikor egy kormány megbukik, testületileg bevonul a börtönbe, és kormányra kerülnek azok, akik addig bent voltak. Így fordulhatott elő, hogy Elődöt most ugyanabban a börtönben tartják fogva, mint Bolívia egykori belügyminiszterét, akit naponta látogat a lánya, Előd jelenlegi felesége.
LVR: Bolíviai tartózkodásod idején gyakorlatilag beutaztad az országot és megfordultál a tragédia fontosabb helyszínein, így Santa Cruzban is, ahol ugyanabban a szállodában éjszakáztál, amelyben a könyvedben tételesen idézett magyar orvosszakértői vélemény szerint Rózsa Flores Eduardo társaságát egyszerűen lemészárolták a kommandósok. Hogyan sikerült Elődnek megúszni a rajtaütést?
LCs: Öten tartoztak egy társaságba: Rózsa Flores Eduardo, aki amúgy Santa Cruzban született és bolíviai–magyar–horvát állampolgár volt, a marosvásárhelyi illetőségű Magyarosi Árpád, az ír Michael Martin Dwyer, a horvát–bolíviai kettős állampolgárságú Mario Tadic és Tóásó Előd. A rajtaütésben részt vevő, talán venezuelai, talán bolíviai különleges alakulat katonái pontos tervrajzzal a kezükben hajtották végre az akciót. Videofelvétel egyetlen mozzanatot sem dokumentál, a szálloda belső kamerahálózatát ugyanis profi módon előzetesen kikapcsolták. A szobák előtt felsorakozó kommandósok, valószínűleg parancsnoki vezényszóra, leadtak egy-egy sorozatot ajtón keresztül az ágyak magasságába, hiszen éjjeli fél három körül valószínűsíthető, hogy már alszanak a szálloda lakói, majd berúgták a szitává lőtt ajtókat. Előd egy folyosó végén lévő szobában lakott, ez volt a szerencséje. Támadója valószínűleg nem állt még az ajtaja előtt, mert az eldördülő sorozatlövések hallatán volt ideje kiugrani az ágyból, a neki szánt 13 golyó pedig rögtön ezután a fekhelybe csapódott. Ekkor berúgták az ajtót, ő pedig ott állt a szoba közepén egy szál alsógatyában, majd feltartott kezekkel a földre térdelt. Utólag a hatóságok is rájöttek, hogy hasznukra válik, ha van élő tanú, hiszen őt folyamatosan hurcolni lehet a nyilvánosság előtt, mint egy véres rongyot. A híradók azóta is forgatják a témát, így akárhányszor fordulok meg Bolíviában, folyamatosan azt hallom a televízióban vagy a taxiban egyaránt, hogy „grupo terrorista húngaro”. Nem beszélek spanyolul, de ennyiből is pontosan értem a dolgok logikáját: ha mindenkit azonnal kivégeztek volna, most nem lenne mit napirenden tartani.
LVR: Tekintélyuralmi rendszerben azért mégiscsak szokatlan az évek óta húzódó, meglepő fordulatokkal tarkított jogi csűrcsavar, amit igazságszolgáltatás címén folytatnak Tóásó Előd és Mario Tadic ellen. Ezek szerint mégsem olyan egyszerű rájuk sütni a terrorizmus bélyegét.
Lukács Csaba felvételei
LCs: Aki élt már diktatúrában, mondjuk a Ceauşescu-korszakban, az pontosan tudja, hogy bárki bármikor gyakorlatilag bármivel megvádolható, és ez éppen elég. Ha valaki mondjuk 1956 után elszavalta, netán csak legépelte Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. versét, az nyert magának legalább ötéves kitüntető figyelmet a Duna-deltában kényszermunka címén. Bizonyára sokan ismerik Bacsó Péter A tanú c. politikai szatíráját, amelynek egyik klasszikus jelenetében Bástya elvtárs azon háborog, hogy őt már senki nem akarja meggyilkolni. Itt is ugyanaz a helyzet: Evo Morales elnököt bizonyos szempontból legitimálják a külföldi balekok, mert így azt lehet mondani: lám, én annyira kemény és kényelmetlen fickó vagyok, hogy idegen kommandósokat küldenek rám, hogy végezzenek velem. Groteszk érvek ezek, mert aki látta a Magyarosi Árpádról készült videókat, amint ez a cingár fiú „peace and love”-dalokat énekel, az egyszerűen képtelenségnek tartja az egészet. Egyikőjük sem volt sorkatona, mert Előd például szívbeteg.
LVR: Legalább a spanyol nyelvet beszélték?
LCs: Szó sincs róla. Rózsa Flores Eduardo nemzetközi kalandor volt, fogalmam sincs, milyen érdekeltségei lehettek Santa Cruzban, de ami a többieket illeti: nálunk is előfordul, hogy anyaországi fiatalok fölkapaszkodnak a Hargitára, hogy elegendő bátorságot igyanak össze maguknak, és a menedékházban arról kezdenek beszélni, hogy lerohanják Romániát. Erre nem az a megfelelő válasz a hatóságok részéről, hogy legéppisztolyozzák őket, hanem kiosztanak nekik három pofont és megmutatják nekik, merre van Biharkeresztes. Lehet, hogy Eduardo nagyfiúnak látszott, ám ha szervezett is valamit, azt amatőrökkel szervezte, a bolíviai hatalom pedig súlyosan túlreagálta az ügyet. Az nem megoldás, hogy valakit lelövünk, mint egy kutyát.
LVR: Ha sajátosan latin-amerikai típusú is, de Bolívia mégiscsak demokráciának mondja magát. Evo Morales az első indián származású elnöke az országnak, akit szabályos választásokon juttattak a hatalomba.
LCs: Tény, hogy számos intézkedést hozott, amely az ottani szegény lakosság javára vált, de közben az ellenzéket börtönbe záratta, minden kezdeményezést ellehetetlenít, korlát nélkül államosít. Jogállamban ilyesmi nem fordulhat elő, létezik a magántulajdon szentsége. Lehet azt mondani, hogy mindent visszaveszünk a multiktól, annak viszont következményei lesznek. Minden állami vállalat élére kizárólag megbízhatósági alapon nevez ki vezetőket, a kritériumokról pedig sokat elmond, hogy egy öt osztályt végzett indián lehet a nemzeti olajtársaság vezetője. Vannak bizonyos dolgok, befektetések, karbantartások, amelyek, tetszik vagy sem, szakmai tudást igényelnek. Nem véletlen, hogy Evo Morales hatalomra kerülése óta Bolívia olajipara deficites ágazat lett, az amúgy is szegény ország pedig még jobban elszegényedik. Számomra az is fokmérője egy diktatúrának, hogy azok az ellenzékiek, akik ezt szóvá merik tenni, vagy Amerikában és Brazíliában kaptak már menedékjogot, vagy ha nem tudtak időben elmenekülni, akkor Előd mellett ülnek a börtönben. Az ő perében például a két érintetten kívül több mint 30 olyan vádlott van, akik vagy mind ellenzéki politikusok, vagy olyan gazdasági szereplők, akik nem Evo Morales pártjának az emberei.
LVR: Viszont ebben az országban például a tartományok autonómiáját az alkotmányban rögzítették...
LCs: Rózsa Floresék épp akkoriban érkeztek Bolíviába, amikor kompromisszumos megoldásként a La Paz-i parlament autonómiát szavazott a lázongó Santa Cruznak. Hamarosan géppuskákkal jelezték, hogy ezt nem kell annyira komolyan venni.
LVR: Milyen aktuálpolitikai vonzatai vannak Bolíviában a Tóásó-ügynek?
LCs: Legutóbb az elnök és pártja kétharmados többséggel nyerte meg a választásokat, és a kampány egyik fontos eleme volt a Tóásó-ügy politikai kiaknázása: hatalmas plakátokon mutogatták „a híres magyar terroristát”. Az ország azonban nagyon súlyos gazdasági válságon megy keresztül, sőt: az egyik rezervátumban például az indián lakosság is tüntetett ellene, mert az oda tervezett autópálya ötletét csöppet sem vették jó néven. Előd pontosan tudja: egyetlen igazi esélye, hogy kikerüljön a börtönből, ha Morales rendszere megbukik.
LVR: Szitokszónak számít Bolíviában a „húngaro”?
LCs: Soha nem gondoltam volna, hogy örülni fogok egyszer, amiért piros útlevelem van. Mikor először mentem Bolíviába, jó volt egy napig románnak lenni, legalább ennyi előnyöm volt a titkosszolgálatokkal szemben. Lassan húsz éve, hogy Magyarországon élek, de soha nem kértem állampolgárságot, így útlevelet sem kaptam egészen mostanáig. Édesapámtól sem kérdezték anno, hogy elvehetik-e tőle a magyar állampolgárságát, ezért úgy gondoltam: ameddig nem kaphatja vissza alanyi jogon, addig én sem fogom kérni. Kellemetlen helyzetek is adódtak. Indonéziában például nagyon furcsán méricskéltek, amikor egy humanitárius akció kapcsán a Hungary-feliratos csapatból román útlevéllel mászott elő egy csávó, vagyis én. Nyilván, amikor Bolíviában Elődhöz kérezkedtem be a börtönbe, azonnal kiderült minden. Mostanában magyar útlevéllel járok Bolíviába, megspórolom azt a 30 dollárt, amennyibe kerül a vízum egy románnak.
LVR: Lefogadom, ennél meredekebb ötleteid is vannak, ha mindenképpen be kell jutnod valahová...
LCs: Hát... akartam zöld-foki állampolgárságot is magamnak, mert jó poénnak tartottam. Úgy hallottam, száz dollárért meg lehet vásárolni, ami persze kamu volt. Lényegében ezért mentem a szigetállamba, no meg a mezítlábas díva, Cesaria Evora miatt. Bolíviában először egy román segélyszervezeti munkás voltam, aki rokona Tóásónak. Itt azonban a leghatékonyabb rokoni szál a készpénz. Legutóbb, amikor nem akartak beengedni, véletlenül egy 50 dollárost felejtettem az útlevelemben, mire kiderült, hogy persze vannak lehetőségek, az útlevelemet pedig úgy kaptam vissza, hogy közben az 50 dolláros kiesett valahol. Újságíróként soha nem engedtek volna be, de közben én a Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntese is vagyok, és hermanoja Elődnek, ami lényegében féltestvért jelent. Az útlevélből hamar kiderült, hogy a két anya neve nem passzol, de az apáknál sohasem tudni, eldöntöttem hát, hogy az apánk sokfelé járt, szeretett élni, ezt pedig nehéz lesz ellenőrizni. Hiába szól az ember engedélye egyetlen alkalomra: 12 000 kilométert utazom a látogatás miatt, így szeretnék több alkalommal is bemenni. Legjobb módszer, ha az ember hülyének tetteti magát, mindegy, mit gondolnak rólam, elbírom, úgyis eljövök onnan. Gondolkodtam, mit lehet hazudni, amit nem könnyű ellenőrizni. Nem mondhattam, hogy szülinapja van, kitaláltam tehát, hogy la fiesta nacional, azaz nemzeti ünnep, azzal megvásároltam a létező legnagyobb tortát, és megérkeztem a börtön elé. Mondták: nem lehet látogatni. Comprendo – válaszoltam, és leültem a bejárat elé, majd ötpercenként elismételtem: húngaro, la fiesta nacional, Tóásó Előd. Aki tanult valaha román nyelvet, sokat megért a spanyolból is, így értettem, amint az őrök egymás közt megbeszélték, hogy ez az idióta soha nem fog innen elmenni. (Még hatásosabb a dolog, ha van az embernél Marlboro vagy csokoládé. Hasonló esetekben mindig szívogatnak a cigarettámból, esetleg ott felejtem a kólámat.) Mikor már végképp unalmassá vált a dolog, eldöntötték, hogy beeresztenek. Egy óriás csavarhúzóval összeszurkálták a tortát, majd biztonsági okokra hivatkozva vágtak is egy nagyobb szeletet belőle. Jól felfogott érdekeik miatt hamar megszokták az arcomat: első utam során nyolcszor sikerült bejutnom a börtönbe.
LVR: Milyen érzés, amikor becsukódik mögötted egy latin-amerikai ország szigorított börtönének ajtaja?
LCs: Gyakran fölteszem magamnak a kérdést hasonló kalandjaim kapcsán, hogy mi a francot keresek én ott, ahol éppen vagyok? Mennyivel jobb lenne a májusi barka nyílásáról cikkezni Budapesten, egy fűtött irodában! Természetesen féltem, de miután rám csukódott az ajtó, tulajdonképpen megnyugodtam, annál is inkább, mert kilátásba helyezték a testüreg-vizsgálatot, és az ki tudja, mit jelenthet náluk. Azonnal kiesett a zsebemből egy ötvenes, hogy ettől eltekintsünk. Az igazi sokk akkor ért, amikor az Előd cellájának szomszédságában lakó úriember – egy nyolcszoros gyilkos – a szemem előtt verte péppé rabtársának arcát egy biciklilánccal. Hogy kerülhet be ilyesmi egy szigorított börtönbe, nem tudhatom, a büntetés oka viszont az volt, hogy az illető nem tanúsított kellő tiszteletet az úriember iránt. Amikor később hozzánk is benézett ilyen-olyan vendégszerető ajánlatokkal, hát igyekeztem nagyon nagy tiszteletet tanúsítani iránta. Nem kértem a kokainból, mert a magaslati betegségemet – ez 4000 méteren gyakran előfordul az idegeneknél – meglehetősen jól kezelte Előd kokalevél-teával, és hát nem szerettem volna kifele menet az őrök bajszát huzigálni jókedvemben. Aki nem ismeri az ottani viszonyokat, annak ez meredek történet, de tudni kell, hogy ez a világ egyetlen olyan börtöne, ahová nem be kell csempészni a kábítószert, hanem onnan ki. Tény, hogy ez a köztörvényes úriember úgy a negyedik látogatásom alkalmával hozott egy általa faragott, rendkívül ronda éjjeli lámpát, hogy azt vásároljam meg 50 pesoért. Nem voltam abban a helyzetben, hogy lefitymáljam a portékáját, végül is nagy megtiszteltetés, ér ez simán hatvanat is, de rendes volt, és csak ötvenet kért, ráadásul nem is neki, hanem a lányának kellett átadnom a pénzt, aki látogatóba jött és aznap volt a születésnapja. Piszkos ügyletet sejtettem a dolog mögött, de hamar kiderült, hogy nekem vannak előítéleteim. A lámpát azóta a baptista szeretetszolgálat irodájában őrizgetjük egy sarokban.
