Furu Árpád építőmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök és néprajzkutató több mint két évtizede tanulmányozza Erdély népi építészetét. Eddigi munkássága szorosan összefonódott Torockó építészeti örökségének feltárásával és védelmével. Műemlékvédelemmel és népi építészeti örökséggel kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő írásai mellett önálló kötetekben dolgozta fel Torockó, Kalotaszeg és Udvarhelyszék népi építészetét; 2018-ban pedig megjelent a Táji tagolódás Erdély népi építészetében című munkája, amelyben részletesen bemutatja Erdély kis és nagy tájegységeit, valamint a népi építészet differenciált fejlődését. A nagy sikerre való tekintettel a kötetet idén újra kiadták, ennek apropóján beszélgetett el a szerzővel Szilágyi Szabolcs a kolozsvári Vallásszabadság Házában.
– A Táji tagolódás Erdély népi építészetében című köteted 2018-ban jelent meg, majd olyan jól fogyott, hogy idén újra kiadták. Beszélnél róla bővebben?
– Húszéves kutatómunka áll a kötet mögött, és azzal a céllal fogtam bele az összeállításába, hogy megismertessem az emberekkel Erdély népi építészetét. A népi építészet ugyanis – a népi kultúra egyéb területeihez, a népviselethez, a néptánchoz vagy a népzenéhez hasonlóan – a 18–19. századtól kezdve táji sajátosságokat öltött a Kárpát-medencében, és ez a táji változatosság hihetetlen kulturális gazdagságot hozott létre. Ez a jelenség tőlünk kicsit nyugatra, a mai Magyarország területén a 19. század végén teljesedett ki, a kulturálisan kissé lemaradt erdélyi régióban viszont még a 20. században is javában zajlott ez a gyönyörű fejlődési folyamat. Újabb háztípusok és sajátosságok jelentek meg, és bátran kijelenthetjük, hogy 1950-ig egy nagyon értékes népi építészeti sokszínűség jellemezte az erdélyi tájegységeket. De hiába kutatták többen is a területet, nagyon sok feltáratlan része maradt.
– Hogyan jöttél rá arra építőmérnökként, hogy ez a kutatási terület viszonylag feltáratlan? Elvégre te nem is népi építészettel akartál foglalkozni.
– Valóban nem szerepelt a terveim között a népi építészet, legalábbis diákkoromban még nem. Azt viszont tudtam, hogy építészettel szeretnék foglalkozni. Én a nyolcvanas években voltam nyíló elméjű diák, amikor a műemlékvédelem éppen tiltólistán volt. A szüleimmel hétvégenként hányattatott sorsú templomokat és várromokat kerestünk fel, kissé humorosan akár azt is mondhatom, hogy nehéz gyermekkorom volt, hiszen nekem ezt kellett csinálnom szabadidőmben, és ez bizony nyomot hagyott bennem.
Amikor 1990-ben változott a világ, én a műegyetem padjait koptattam. Akkor fogalmazódott meg bennem az, hogy műemlékvédelemmel szeretnék foglalkozni. 1992–93-tól önkéntesként, aztán kezdő szakemberként próbáltam haladni ezen az ösvényen. Ebben az időszakban sok volt az aratnivaló, és kevés a dolgos kéz. Csak úgy habzsoltuk a feladatokat, és ismerkedtünk a lehetőségekkel. Akkor tudtunk meg többet a műemlék- és örökségvédelemről, és arra is hamar ráeszméltünk, hogy ezeket nem műveli idehaza senki. Hamar megértettük, hogy a népi műemlékek megvédéséhez először meg kell őket ismernünk, ehhez pedig kutatni is kell. Így szép csendesen elindultunk ezen az ösvényen, falvakba jártunk, népi házakat fényképeztünk és rajzoltunk, és akkor egyszer csak berobbant az életembe Torockó, a torockói értékvédelem. Innentől kezdve pedig kötelességemnek éreztem azt, hogy többet megtudjak a népi kultúráról.
– Milyen volt Torockó a kilencvenes évek elején?
– Torockó már akkor is igazán mesebeli és csodás volt. Szinte vágni lehetett a csendet, ami egy kívülállónak nagyon vonzó, egy ebben élőnek pedig talán nagyon nyomasztó. Amikor a kilencvenes évek elején a torockói emberek rájöttek arra, hogy a lánctalpak mégsem jönnek, és nem bontják le a falut, nagy lendülettel elkezdtek dolgozni. Mi pedig segítettünk nekik abban, hogy úgy alakítsák a portáikat, házaikat, hogy a régi értékek ne vesszenek kárba – mondhatni együtt gondolkodtunk és dolgoztunk velük. Sokat tettünk azért, hogy Torockó népi építészeti öröksége megmaradjon.
– A munkád egyik legkényesebb része talán az, amikor el kell magyaráznod egy polgárnak, hogy ne úgy újítsa fel a házát, ahogyan ő szeretné.
– Igen, ezt mindig ki kellett hangsúlyoznom, hogy nem úgy kell felújítani, ahogyan én szeretném, hanem úgy, ahogyan a nagyszülők, a dédszülők is szeretnék. Ha épp figyelnek minket valahonnan, akkor ők is velünk örüljenek. Azt is gyakran elmondtam ilyenkor, hogy ne hagyják kárba veszni azt az örökséget, amiért a nagy- és dédszülők keményen megdolgoztak. Ha valaki büszke arra, amit a nagytata vagy a dédtata hátrahagyott, és megérti, hogy ezt napjainkban is értékelik, akkor a műemlékvédő dolga is könnyebbé válik.
– Hova indultál Torockó után, bejártad egész Erdélyt?
– Mindent nem járhat be az ember, arra egy élet is kevés, viszont elég sok helyre eljutottam. Azt kiemelném, hogy ez a kutatás a kilencvenes évek végétől intézményesült. A Transylvania Trust Alapítványnál dolgozó kollégákkal, valamint a szentendrei skanzen szakembereivel, a magyarországi műemlékvédelmi hivatal munkatársaival együtt sikerült elindítanunk egy módszeres kutatási programot Erdélyben. Látványos célokat fogalmaztunk meg, de aztán idővel kiderült, hogy nem minden úgy van, ahogy azt a műemlékvédő képzeli.
– Milyen látványos célokat fogalmaztatok meg?
– Többek között azt, hogy tíz év alatt teljesen feltérképezzük Erdély ezer települését, és kiválasztjuk azokat az épületeket, amelyeket érdemes és szükséges megvédeni; és persze ezek mellett meg kellett teremtenünk a védelem lehetőségét is. Innen indultunk, aztán elfogyott a politikum által biztosított anyagi támogatás, legalábbis az a mértékű támogatás, ami a céljaink megvalósításához szükséges volt. Ekkor már nyakig ültünk a munkában, és a bennem munkálkodó műemlékvédő lassan kutatóvá ért. Rájöttem arra, hogy a kutatás egy másfajta hozzáállást, habitust igényel, így beiratkoztam a kolozsvári Magyar Néprajzi és Antropológia Tanszék doktori képzésére.
– Hogyan lesz a műemlékvédőből néprajzos?
– Úgy, hogy egy kicsit szerényebbé válik, és belátja: a védelem szép gondolat és nemes cél, de sajnos gyakran nem életszerű. Hiszen a világ, a népi kultúra és az emberek életmódja is olyan ütemben változik, hogy ezekből olykor csak apróbb szeleteket lehet megmenteni. Ha az ember képes elfogadni azt, hogy egy változó világban kutat, akkor megnyílnak az ajtók, és érdekes dolgokat fedezhet fel. Szerettem volna megérteni azt, hogy miért ilyen az egyik tájegység, és miért olyan a másik. Mikor, hogyan és miért váltak különbözőkké, és mi az oka annak, hogy Erdélyben a magyarok és a románok is „fújják a magukét”, és a történeteik, az elképzeléseik nem feltétlenül találnak egymással.
– Mire jutottál?
– A különböző társadalmi osztályú, etnikumú, kultúrájú emberek egy nagyon izgalmas kulturális örvényben élték az életüket. Közös jellemzőjük volt, hogy kicsivel mindig többre vágytak, ezt a kicsit pedig gyakran másoktól lesték el. Ez lehetett egy városszéli hóstát Kolozsváron, egy mezőváros a messzi sík vidéken, egy székely település, egy kúria, netán a szász középkori városok egyike, Nagyszeben vagy Brassó. Az, hogy az emberek merre jártak, mit láttak és persze mit engedhettek meg maguknak, formálta a népi építészetet és a közösségi élettereket is. Persze a gazdasági és földrajzi szempontok is befolyásolták ezek alakulását: Kalotaszegen például kétszer akkora istálló kellett, mint máshol, mert a Nádas mentén több lovat tartottak az emberek, és ez kihatott a népi építészetre is.
Az emberek hozzáállása minden korban hasonló volt, a lehetőségeik viszont nagyon különbözők voltak. A népi építészet alig változott valamit hosszú évtizedeken, évszázadokon át, majd ez a folyamat egyszer csak felgyorsult ott, ahol a termelés megengedte. Például a szász vidékeken már az 1600-as években nagy léptekkel követték a városokat, és ez a 19. században igaz lett az egész Kárpát-medencére – főleg az 1848-as jobbágyfelszabadítás után, amikor létrejött egy egységes mezőgazdász parasztság. A könyvemben a 20. század második felére nem térek ki, hiszen ennek a korszaknak a vizsgálata más kutatási módszertant igényel. A kommunizmus teljesen felforgatta a korábban létező társadalmi-gazdasági viszonyokat, és ez nyilván az építészetre is kihatott. Aztán jött az ezredforduló, amely megint csak felkavart mindent. Régen az ember a szépet, a mást vagy az érdekeset gyakran a közeli városokban, Nagyszebenben, Kolozsváron vagy Besztercén találta meg. Az ezredfordulóhoz érve viszont nagyon kusza lett minden, hiszen elérhető az ausztráliai, az olaszországi és a spanyolországi ház, ahogyan az amerikai színészrezidencia is. Ezt az összevisszaságot pedig igencsak fájdalmasan figyeli az ember, és ez az én koordinátarendszeremben a népi építészet végét jelenti.
– Kalotaszeg rendelkezik egységes népi építészettel?
– Kalotaszeg egy igen szeretett témája az etnográfiának, már a 19. század végén elkezdődtek az itteni néprajzi kutatások. Mégis érdekes, hogy teljesen mást írt mondjuk Jankó János az 1870-es években, mint Bátky Zsigmond 1904-ben. Ugyanott jártak, és mégis mást tapasztaltak. Majd ezek után megnézzük Kós Károly rajzait, és elolvassuk a Kós Károly-i narratívákat Kalotaszegről, szemügyre vesszük a későbbi felméréseket is, és ismét egy másik képet kapunk. Ennek az az oka, hogy Kalotaszeg átmeneti övezet. Két nagytáj határán található, az erdélyi pitvaros házövezet és az észak-erdélyi kemencés lakószobás házövezet határán. Érdekes módon ez a választóvonal az egész Kárpát-medencén, sőt még Moldván is átsuhan. Ha jól sejtem, ez az éghajlattal is összefüggésben lehet: délen melegebb volt, máshogy fűtöttek, másképp vezették el a füstöt, északon pedig mindez német behatásra megint máshogy nézett ki. Kalotaszegen mindez találkozik, összefut. Jankó észrevette az egyik típust, Bátky pedig a másikat. Mindkettőnek igaza volt. Aztán ahogy teltek az évek, Kalotaszeg fejlődésnek indult, és a húszas-harmincas évekre összeért azzá, aminek már Kós Károly megismerte, aminek mi is megismertük. Többen is feltették nekem a kérdést, hogy miért kell új kötetet írni Kalotaszegről? A válaszom pedig mindig az volt, hogy azért, mert azóta eltelt száz év. A gyönyörű oromfalas, pávafarkas házak, a nagy tornácok, a díszített kapuk egységes építészetté csak a 20. század első évtizedeiben értek össze – magam is a kutatások során jöttem rá arra, hogy mindez így történt.
– Ha visszaugranánk az időben mondjuk száz vagy hatszáz évet, milyennek látnánk a kalotaszegi házakat?
– Ezt nehéz megmondani. Azt látjuk, hogy az érzékszerveinkkel elérhető, tapintható, rajzolható, fényképezhető házak Erdély-szerte elfogytak a 18. század közepére, elejére. Kalotaszegen a helyzet ennél mostohább, ott a legkorábbra datált házakat az 1850-es évekig tudtuk visszavezetni, de a kutatások szerencsére nem állnak meg a tapinthatónál. Vannak források arról, hogyan festettek a 18. századi házak Kalotaszegen – másképp néztek ki, más anyagokból építették őket, tehát vissza tudunk azért tekinteni. És hát a régészet egy nyitott terület. Például nagy izgalommal figyeljük az autópálya nyomvonalán végzett feltárások eredményeit, ha szerencsénk van, talán többet megtudhatunk akár a 14–16. századi épületekről is – persze ebben az időszakban még nem beszélhetünk kalotaszegi építészeti sajátosságokról, így ezeket az esetleges régészeti feltárásokat főként a nagytáji, erdélyi építészeti nagykönyvbe tudjuk majd beleilleszteni.
– Hogyan sűríted kötetbe mindazt, amit elmeséltél? Hogyan dolgozol, lefényképezed vagy inkább leírod a látottakat?
– A fénykép hihetetlen előnyt jelent, mellette sokat adatlapozunk és rajzolunk is. Sajnos én nem rendelkezem olyan rajztehetséggel, mint számos elődöm, úgyhogy én inkább fényképeket és technikai rajzokat készítek, ezen túlmenően pedig történeti forrásokat, leltárokat, egyéb anyagokat vizsgálok. Egy ilyen kutatás során nem elégedhetünk meg azzal, amit látunk vagy tudunk, hanem szükségünk van a teljes képre – így minden korábbi kutató eredményeit, megállapításait figyelembe vesszük. Átfogóan kell vizsgálódnunk, majd ezt követi a szintézis – és akkor az ember vagy észreveszi az összefüggéseket, vagy nem; vagy a helyes összefüggéseket veszi észre, vagy nem. Ezt majd eldönti az utókor. Nyilván annak csak örülök, ha valaki vitába száll azzal, amit például ebben a könyvben leírtam – bár így lenne, és lenne még olyan kutató, aki továbbviszi a munkámat.
Tíz-tizenöt évnyi adatfelvétel és tíz év adatfeldolgozás áll a kötet összeállítása mögött. De persze nem csak egyedül dolgoztam, a terepen egy csapat segítette a munkámat. Nagy szükség van olyan felkészült, tapasztalt, igazi mesterekre, akik irányítják az ember útját. Itt Balassa Iván nevét említeném meg, aki kezdettől fogva mellettem állt mentorként, majd társkutatóként, illetve vitapartnerként is a segítségemre volt. A doktori értekezésem vezető tanára, Pozsony Ferenc akadémikus tanár úr is rengeteget segített nekem, ő a műemlékvédő építész habitusomat nagyon finoman, nagyon kedvesen, de határozottan terelgette a néprajzos látásmód felé – ennek a jelentőségét csak most értékelem igazán. Amikor ez a terelgetés elkezdődött, egy kicsit berzenkedtem tőle.
– Te ragaszkodtál volna inkább a műemlékvédő látásmódhoz?
– Igen, de ez a terelgetés végül nagyon jól sikerült. Kihangsúlyoznám, hogy a teljes néprajzi és antropológiai tanszék nagyon komoly módszertani támogatást biztosított a számomra. Elvégre én reál értelmiségi vagyok, műszaki egyetemet végeztem, és tulajdonképpen egy bölcsészkutatói apparátust kellett használnom. És ahhoz, hogy ebből könyv szülessen, szükség volt egy másik csapatra is. Kitérnék a kötet egyik erősségére, a képanyag hihetetlen komplexitására, aminek az összeállítása nagy kihívást jelentett a számunkra. A digitális éra lehetővé teszi az archív anyagok hatékonyabb megjelenítését, itt pedig Könczey Elemér nevét emelném ki, akivel többször is dolgoztam már eddigi munkáim során, és hihetetlenül sokat gazdagodtam az együttműködésünknek köszönhetően. Az Idea Plus csapata is ott állt a háttérben a szakmai precizitásával, az Exit Kiadó pedig lehetővé tette, hogy gyengébb felbontású képeken olyan részleteket mutassunk meg, amikre a korábbi kötetek során még nem volt lehetőség. Köszönettel tartozom a fordítást és a korrektúrát végző kollégáknak is, Berki Tímeának, Szenkovics Enikőnek, Andreea Mileának, Simona Dombinak, Rebeka Weddingtonnak; az Erdélyi Néprajzi Múzeumnak, amely rendelkezésemre bocsátotta az archív felvételeket; továbbá a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak, a székelykeresztúri Molnár István Múzeumnak, a budapesti Néprajzi Múzeumnak, a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Csíki Székely Múzeumnak, valamint a Landesarchiv Baden-Württembergnek. A támogatókat is megemlíteném: a Nemzeti Kulturális Alap, a Rómer Flóris Terv, a Teleki László Alapítványon keresztül a Communitas Alapítvány, a Pro Professione Alapítvány, a Székely Nemzeti Múzeum. Az első kötet kiemelt támogatója az Erdély Öröksége Alapítvány volt, a második kötetnek pedig a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, a Magyar Tudományos Akadémia helyi szervezete. Nélkülük ezt a könyvet nem lehetne ilyen áron megvásárolni.
– Kiknek ajánlod igazán ezt a kötetet?
– A műemlékvédő habitus azért nem veszett ki belőlem teljesen, és műemlékvédőként megtanultuk, hogy a műemléket önmagában védeni nemigen lehet, de nem is érdemes – a felhasználó, a tulajdonos, a nagyközönség nélkül értelmét veszíti a műemlékvédő munkája. Ugyanez igaz a kutatásra is: írogathatunk a kutatói elefántcsonttoronyból annak a néhány népiépítész-kutatónak, akit ez a téma érdekel, de ez önmagában nem elég. Úgyhogy én próbáltam arra törekedni a kötet összeállítása során, hogy a szakmától távol álló nagyközönség is értékelhesse azt. Lesz, aki a gazdag képanyagban merül el jobban, más a leíróbb jellegű fejezeteket fogja jobban értékelni. Vagy ott van például a kilencedik fejezet, amely a táji tagolódásról szól. Itt megismerhetjük a főbb tájegységeket, és azt, hogy miképp változtak ezek az elmúlt kétszáz év során. Úgy hiszem, ez a könyv egy fiatal diákot és egy nyugdíjas olvasót is egyaránt érdekelhet, és remélem, hogy valóban közönségbarát kötetet sikerült létrehoznom. Az pedig külön öröm a számomra, hogy az első kiadás röpke egy év alatt elfogyott, és sikerült támogatást szerezni a második kiadásra is.
– Köszönöm a beszélgetést!
Balassi Iván helyesen Balassa Iván