Filius posthumus. Nicolae I. Pintilie Petőfi-versei

Bevezetés

Petőfi Sándor verseiről már életében közöltek fordításokat, azonban ezeknek száma a halála után jelentősen megnőtt, és a mai napig akad műfordító, aki Petőfi munkáinak idegen nyelvre való átültetésével foglalkozik. Jelen tanulmány Petőfi Sándor műveinek román fordításaiba nyújt egy kis betekintést, különös figyelmet fordítva Nicolae I. Pintilie 1996-ban megjelent Petőfi Sándor: Poezii alese (válogatott versek – szerk. megj.) című munkájába, amely több szempontból is különlegesnek mondható.

Néhány szó a fordítóról

Nicolae I. Pintilieről viszonylag kevés információ áll a rendelkezésünkre. 1932-ben született Iași-ban, és román nyelv- és irodalomtanárként tevékenykedett. Petőfi verseinek román fordításait először 1948-ban olvasta, majd egy évvel később már maga Pintilie közölt két önálló fordítást a Lupta Moldovei című folyóiratban (Bányában, Föltámadott a tenger). A Sasu-Zimmermann-féle bibliográfiában feljegyzéseket találunk Pintilie 1973-ig megjelent versfordításairól. Csupán 16 verset közölt különböző folyóiratok hasábjain, de már ekkor dolgozott azon a fordításköteten, amely csak 1996-ban lát napvilágot.

Több mint negyven évvel később azt nyilatkozta egy, a Romániai Magyar Szóban megjelent interjújában¹, hogy a két első fordítása nagyon gyenge volt a későbbiekhez képest. Ő nem mint hivatásos műfordító, kritikus vagy irodalmár vonult be a köztudatba, hiszen Petőfi Sándor műveinek fordításán kívül nem tudhat magáénak egyéb alkotásokat, mégis fontos szerepet tölt be a költő román recepcióját illetően. A Sasu-Zimmermann-féle bibliográfia 1973-ig rendezi sorba a megjelent Petőfi-fordításokat, ezt követően viszonylag nagy csend után jelent meg a szóban forgó fordításkötet, amelyet negyvenévnyi kemény munka előzött meg Pintilie részéről, kezdve azzal, hogy megtanulta a magyar nyelvet, hogy minél jobban megérthesse a verseket, illetve orosz és francia Petőfi-fordítások alapján igyekezett közelebb kerülni a költő lírai közlésmódjához.

1955 és 1966 között megfeszített munka után közel 800 darabot fordított le, közülük nagyjából 500 olyan verset, amelyet előtte még senki nem jelentetett meg román fordításban. Ekkor a kiadás reményében Pintilie úgy döntött, hogy felkeresi a nem sokkal korábban alapított Kriterion Könyvkiadót, amelynek egyik fő célja a román és a magyar irodalom kölcsönös megismertetése volt az olvasókkal. Azonban a visszaemlékezése szerint „ott egy úr azt mondta, hogy Petőfi az Eugen Jebeleanu felségterülete, s még csak udvariasságból se volt hajlandó belelapozni a kéziratba”.² Így ezek után Pintilie tovább dolgozott és finomított a fordításokon, amely önálló kötetben Petőfi Sándor: Poezii alese címmel 1996-ban jelent meg mintegy 5000 példányban Temesváron, a Helicon Kiadónál.³ Sajnos Nicolae I. Pintilie ugyanebben az évben elhunyt.

2003-ban Balogh József közölt egy román nyelvű cikket a Vatrában⁴, amelyben a román és magyar erdélyi írók közreműködésének és az irodalmuk kölcsönös megismerésének a fontosságáról beszélt. Összeállított egy rövid bibliográfiát, amelyben felsorolja azokat a jelentős műveket, amelyek által a román olvasó részletes betekintést nyerhet a magyar irodalomba. Ezen művek között egyértelműen Petőfi Sándor verseinek fordítása is szerepelt, hiszen fontos részét képezik a magyar irodalomnak, azonban érdekes módon nem Ștefan Octavian Iosif, Eugen Jebeleanu vagy más ismert műfordítók munkáját ajánlja, hanem Nicolae I. Pintilie fordításkötetére hívja fel a figyelmet, ismertetve, hogy egy közel 500 verset tartalmazó, több mint 800 oldalas könyvről van szó.

A fordításkötetről általánosan

A Helicon Kiadónál megjelent puhakötésű, díszes kötet 497 vers fordítását tartalmazza, amelyek 1842 és 1849 között íródtak, tehát a korai próbálkozásokat leszámítva Pintilie gyakorlatilag a teljes Petőfi-életműből válogatott verseket. A fordításokat olvasva a költő életútja is feltárul az olvasó előtt, hiszen a vers­ciklusok jellemzően egy-egy fontos korszakhoz köthetőek Petőfi életében. Az 1842-ben és 1843-ban született versek a fiatal, álmodozó költő gondolatait közvetítik, az 1844-ben és 1845-ben megjelent szövegek a szerelmes, önmaga boldogságát kereső költőt láttatják, akinek folyton szüksége van egy múzsára, akiből ihletet meríthet és akit szerethet. Az 1846-os Felhők-ciklus a nehéz sorsú, szinte depressziós Petőfit mutatja be, aki ennek az évnek a végére szerelembe esik, ettől kezdve pedig a szerelmes versei dominálnak, amelyeket Szendrey Júliához írt. Ekkor már a forradalmi hangvétele is a felszínre tör, ez kap hangsúlyt az 1848–49-ben írt versekben. Tehát kijelenthetjük, hogy Nicolae I. Pintilie fordításkötete csaknem annyira sokszínű, mint Petőfi Sándor életműve, hiszen a kiválasztott és lefordított szövegek egy egész életutat reprezentálnak, így az olvasó aligha érzi hiányát egyes verseknek, amelyek kimaradtak a kötetből. A kötetet indító előszó rövid összefoglalónak is mondható, mivel fel­so­rol­ja Petőfi életének fontosabb momentumait, az egy-egy életszakaszhoz köthető versesköteteket, illetve néhány ismertebb verset is említ. Ennek köszönhetően már a kötetet kézbe véve egy rövid, de átfogó képet kap az olvasó a költő életművéről.

Mi lehetett ezzel a célja a fordítónak? Valószínűleg kevés fordító szán közel negyven évet arra, hogy egy fordítást tökéletesítsen és bővítsen. Pintilie a tel­jességre törekedett: egész képet akart a román olvasónak Petőfiről adni, valószínűleg azzal a céllal, hogy a verseket olvasva ne csak egy magyar költő szövegeinek román tolmácsolását lássa az olvasó, hanem a versekben lássa meg az embert is, ismerje meg annak életútját, és értse meg mindazt az üzenetet, amelyet egy magyar olvasó is megért. Ennek érdekében Pintilie igencsak sokat tett. Nemcsak a szövegekkel dolgozott, hanem a magyar nyelvvel is, lévén hogy először meg kellett tanulnia. Addig is egyéb, idegen nyelvű fordításokból tájékozódott, elmélyült Petőfi életútjában, így amikor a fordításra került a sor, már komoly háttértudással rendelkezett. Minden műfordítónak megvan a maga stílusa, ahogyan egy szöveghez viszonyul, de úgy gondolom, hogy igenis szükséges a szöveg mögött meglátni az embert is, máskülönben a szavak üresek maradnak, a vers pedig veszít az üzenetéből. A fordításnak pedig pontosan ez a célja: a lehető leg­kevesebb „veszteséggel” átadni a szövegek üzenetét a másik nyelv olvasói számára.

Korábban szó esett arról, hogy Pintilie tevékenységének idején Petőfi Sándor Eugen Jebeleanu „felségterülete” volt, így összevetettük a két fordító által kiválasztott versek listáját. Mennyiségben igencsak kevesebb a Jebeleanu-féle fordítások száma, csupán 58 vers jelenik meg egy 1973-ban kiadott kötetben. Ezek közül tizenkét vers nem szerepel a Pintilie-féle kötetben, illetve Petőfi Sándor három legismertebb költeménye sem (A helység kalapácsa, János vitéz, Az apostol). Pintilie nem dolgozott az elbeszélő költemények fordításával, így az valóban megma­radt Jebeleanunak. Az is igencsak szembetűnő, hogy Jebe­leanu nem törekedett annyira a teljességre, mint Pintilie. Ezt abból látjuk, hogy a fordításai mintha véletlenszerűen lettek volna kiragadva egy-egy kötetből, sőt olyan év is van, ahonnan nem választott ki egy szöveget se fordításra. Jebeleanu a legismertebb versek fordítására törekedett, így azokra fordította a figyelmét, amelyekről úgy gondolta, hogy a román olvasók körében is népszerűvé válhatnak, például a már korábban említett három híres költemény, illetve a versek közül a Füstbe ment terv, A kutyák dala, A farkasok dala, A XIX. század költői stb.

A felsorolt mennyiségi mutatókból látszik, hogy nem akármilyen fordításkötettel van dolgunk, hiszen nem volt példa korábban arra, hogy valaki ilyen sok időt és munkát fektessen Petőfi Sándor műveinek a fordítására, amelynek a végeredménye a teljes életműnek nagyjából felét magába foglalja.

Vizsgáljuk meg a fordításokat minőségükben is, nézzük meg néhány reprezentatív vers román változatát, összehasonlítva a forrásnyelvi szövegekkel. Három szempontot veszünk figyelembe: mennyire követte Pintilie struktúrájában az eredeti szöveget, van-e számottevő eltérés a magyar és a román szerelmi dal között, amelynek hatására át kellett alakítania Petőfi stílusát, hogy megfeleljen a román hagyományos dalnak, illetve hogyan oldotta meg Pintilie a tipikusan magyar hely- és helységnevek fordítását.

Távolból [De departe] (1843)

A viszonylag korán, a költő karrierje elején született vers az egyik legismertebb a magyarság körében, valószínűleg a Bognár Ignác által megzenésített változatának köszönhetően, amely címként a vers első sorát viseli. Szinte nincs olyan magyarul beszélő, a saját kultúrájában jártas személy, aki ne tudná eldúdolni legalább a vers első szakaszát, amely Petőfi szülőházának állít örök emléket a Duna mentén. Nyilván a dallam, amelyet a vers utólag kapott, nem bír akkora jelentőséggel, mint maga a szöveg és annak mondanivalója, azonban általa jöttünk rá egy nagyon fontos dologra Nicolae I. Pintilie fordítási technikáját illetően. Nem tudni, hogy ő maga ismerhette-e a megzenésített formát, viszont az akár a román fordítás dallama is lehetne, hiszen tökéletesen talál szótagszámban, így pont úgy ráénekelhető a szövegre, mintha eleve arra lett volna írva, és nem száz évvel korábban a magyar változatra. Tehát Pintilie fordítás közben arra törekedett, hogy a mondanivaló mellett a formai sajátosságokat is megőrizze. Nézzük a vers első szakaszát magyarul és románul:

„Kis lak áll a Nagy Duna mentében,

Oh mi drága e lakocska nékem!

Könnyben úszik két szemem pillája,

Valahányszor emlékszem reája.”

„Stă pe malul Dunării, departe,

O căsuță ce mi-e dragă foarte.

Plânsul îmi țâșnește-n ochi fierbinte

Când de dânsa îmi aduc aminte.”

Látható, hogy a szótagszám teljes mértékben talál, ami nem megy a mondanivaló rovására, hiszen mindaz, ami megjelenik a forrásnyelvi szövegben, ugyanúgy benne van a célnyelvi szövegben is. A versek fordítása esetén mindig felmerül az a kérdés, hogy mennyire vitte bele saját magát a fordító, mennyire adott a fordításnak szubjektív jelleget, mintha csak ihletforrásként használna számára a forrásnyelvi szöveg. Pintilie amennyire csak tudta, mellőzte azt, hogy „újraköltse” Petőfi verseit, kivegyen a mondanivalóból, vagy éppen kipótolja azt. Számára az elsődleges szempont láthatóan a versek szöveg- és formahű tolmácsolása volt. Lényeges figyelembe venni azt is, hogy két nagyon eltérő nyelvről van szó, amelyek sem hangzásban, sem nyelvtani struktúrájukban nem hasonlítanak. Pintilienek a saját nyelvi korlátain kívül ezzel is meg kellett küzdenie: úgy megtalálni a megfelelő szavakat, és azokat a román nyelv szabályai szerint rímekbe szedni, hogy közben hű maradjon a forrásnyelvi szöveghez. Az említett példa csupán egy szakasz abból a közel 500 versből, amelyet Pintilie lefordított, azonban bárhova nyitjuk ki találomra a kötetet, ugyanez a tendencia figyelhető meg. Itt megjegyeznénk, hogy az Eugen Jebeleanu-féle fordításokban is megegyezik a két szöveg szótagszáma, azonban gyakori, hogy a mondanivaló vagy több vagy kevesebb az eredeti szöveghez képest.

Szeptember végén [Sfârșit de septembrie] (1847)

Ez a vers Petőfi szerelmi lírájának egyik legismertebb darabja, amelyet nem sokkal a Szendrey Júliával kötött házassága után írt, a mézesheteik alatt. Az utolsó szakasza sokak szerint a magyar irodalom legszebb szerelmi vallomása, amely síron túli szerelmet ígér a fiatal hitvesnek. Nézzük, hogyan jelenik ez meg fordításban:

„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!”

„De-o fi să-ți lași vălul de văduvă-odată,

Să-l pui pe mormântu-mi, al doliului steag,

Ca-n noaptea când dragostea-ți fi-va uitată,

La mine, în tainica beznă să-l trag.

Să șterg lacrimi plânse pe-a noastră iubire,

Să-mi leg rana inimii frânte din greu,

Pe tine ce nu mi-ai păstrat amintire,

Iubindu-te încă și-acolo mereu.”

Petőfi Sándor költészetét gyakran állítják párhuzamba Mihai Eminescu szerelmi költészetével, aki nagyjából ugyanazt a helyet foglalja el a román irodalomban, mint a magyar irodalomban Petőfi. Mindketten a romantika korszakához köthetők, ennek a korszaknak a jellemzői meg is találhatóak a verseikben. A felfokozott életérzés kifejezése, az idealizálás, a múlt felé fordulás, a nemzeti kultúra és népköltészet iránti érdeklődés csak néhány példa a verseikben megjelenő témák közül. Szerelmi lírájuk is több hasonlóságot mutat. Petőfihez hasonlóan Eminescu is a négysoros szakaszokat kedvelte, amelyekben legtöbbször a keresztrím dominál. A verssorok általában 8-10 szótagosak, gyakori, hogy minden sornak egyforma a szótagszáma, esetleg egymást váltják szabályosan a hosszabb és a rövidebb sorok. Valószínűleg ennek tudható be az, hogy Eminescu verseit is ugyanolyan gyakran zenésítették meg, mint a Petőfi-verseket, hiszen a szakaszok szabályossága miatt már eleve mindenik versnek van egy adott zeneisége, amelyre könnyen dallamot lehet írni. Eminescu követendő példaként állt a költőtársak előtt, így az ő verseinek a stílusa a román hagyományos dal stílusjegyeit hordozza. Ha Pintilie jól ismerte Eminescu verseit, akkor Petőfi verseinek a fordításánál az mind a segítségére volt, hiszen nem volt szükség arra, hogy a román hagyományos dal mintájára átírja a szövegeket.

Hírös város az Aafődön Kecskemét… [Kecskemét-ul este-n Alföld târg vestit…]

Hortobágyi kocsmárosné… [Tu, din Hortobágy hangiță...] (1842), Hírös város az Aafődön Kecskemét… [Kecskemét-ul este-n Alföld târg vestit…] (1844), Kutyakaparó [Kutyakaparó] (1847) – ahogyan ezekből a címekből is látszik, Pintilie nem fektetett hangsúlyt arra, hogy a helységneveket a versek szövegében románra fordítsa, annak ellenére, hogy van, amelyiknek létezik hivatalos román neve, például az Alföld románul Marea Câmpie Ungară. Viszont ez a megnevezés nyilván nem tudott volna úgy beilleszkedni a vers ritmusába, mint a két szótagú magyar megfelelője. Annak érdekében, hogy a román olvasóknak ezt a hiányt pótolja, a fordító elegáns megoldást választott: lábjegyzetben megmagyarázta, hogy az adott magyar kifejezés mire vonatkozik (például a Hortobágyhoz azt mellékelte, hogy „localitate din pusta maghiară la vreo 40 km de Debrețin” [helység a magyar pusztában, 40 km-re Debrecentől]). A Kutyakaparó című versnél megmagyarázta, hogy a címben megjelenő hely egy kitalált kocsmanév, illetve mellékelte a neki megfelelő fordítást is („la câinele care zgreapțănă”), annak érdekében, hogy az olvasó el tudja képzelni, honnan kapta a nevét a kocsma, hiszen ez a versben is jelentőséggel bír (olyan szegényes kocsma az, ahol a kutyák is csak kaparnak, mert étel még nekik sem jut). Ugyanez figyelhető meg az összes többi magyar hely- és helységnév esetében is, talán az egyetlen kivétel a Duna, amely Dunăre-ként jelenik meg minden alkalommal.

A személynevek esetében is ugyanezt a fordítói megoldást választotta Pintilie. Mindenik név, amely megjelenik a versek címében, lábjegyzettel van ellátva, így az a román olvasó számára nem­csak egy üres név marad, hanem információt tud társítani hozzá, amelyet a fordító a rendelkezésére bocsátott. Lehet, hogy ez a fajta megoldás kényelmesnek tűnik, illetve kissé megtöri egy versen belül az összhangot egy-egy magyar szó, de ennek ellenére fontos, hogy ezek a jegyzetek ott legyenek. A fordító teljességre törekvő, igényes munkáját igazolja az a tény, hogy minden ilyen hely-, helység-, és személynévnek utánanézett. Pintilie mindvégig következetes maradt, és ezt a fordítói megoldást alkalmazta még akkor is, amikor egy adott névnek lett volna román megfelelője (például az István öcsém­hez című vers fordításában nem írta át a nevet Ștefan-ra). Eugen Jebeleanu fordításai között nem találunk olyan verset, ahol magyar nevek jelennének meg, így neki nem kellett megoldást találnia erre, emiatt nem tudunk összehasonlításba bocsátkozni a jó vagy kevésbé jó fordítói megoldásokat illetően.

Összegzés

Nicolae I. Pintilie fordítása azért lehet fontos azok számára, akik meg akarják ismerni Petőfi Sándor életművét, mert a költő műveit fordítók közül ő az, aki a legátfogóbb képet nyújtja róla, és nemcsak a forradalmi verseire fektet hangsúlyt, hanem azokra is, amelyek csak egy-egy jelentéktelennek tűnő momentumot örökítettek meg, de ugyanúgy Petőfi nagyszerűségéről tesznek tanúbizonyságot. Sajnos egy-két rövid említésen kívül nem találtunk olyan kritikai írást Pintilie fordításkötetéről, amely érdemben méltatná azt, inkább újságcikkek hasábjain adtak hírt arról, hogy megjelent a Helicon Kiadónál egy vaskos fordításkötet, de arról, hogy ez a kötet mennyire állja meg a helyét fordítástechnikai szempontból az előzőekkel összehasonlítva, nem számolt be senki. A Petőfi Irodalmi Múzeum azon részlege, amely felsorolja a valaha megjelent Petőfi-fordításokat, említést sem tesz róla, csupán Șt. O. Iosif és Eugen Jebeleanu neve jelenik meg ennél a résznél. A magyar–román fordítások alakulását vizsgálva arra a következtetésre jutottunk, hogy körülbelül az 1970-es évekig viszonylag nagy érdeklődést mutatott mindkét nép a másik kultúrája iránt, kölcsönösen születtek szép számban fordítások, azonban ez egyre inkább abbamaradt. Így az 1996-ban megjelent Nicolae I. Pintilie-féle Petőfi-fordításkötet körülbelül húsz év után törte meg ezt a csendet, mégsem értékelték méltóképpen.

Úgy gondoljuk, hogy fordítástechnikai szempontból megvannak a maga erős és gyenge pontjai, túlzás lenne azt állítani, hogy jobb vagy kevésbé jó fordítás az elődök fordításaihoz képest, mivel az összesben van valami, ami miatt egyedülállóvá válnak a Petőfi-fordítások között. Pintilie kötete méltó fogadtatást érdemelt volna, hiszen ahhoz képest, hogy egy olyan időszakban született, amikor alig fordította bárki is nemhogy Petőfi, de más magyar író vagy költő műveit sem, Pintilie egy olyan kötetet hozott létre négy évtized alatt, amely az eddigi legteljesebb képet adja a román olvasók számára a magyar költőről.

Jegyzetek

1 Petőfi minden barátja barátunk. Romániai Magyar Szó. 1991. III. évf. 389–412. sz., 5. o.

2 Uo.

3 Petőfi románul. Népújság. 1996. XLVIII. évf. 85–106. sz., 2. o.

4 Balogh József: Strigăt solitar în pustiu? [Magányos kiáltás a pusztában?]. Vatra. 2003. XXXIII. évf. 1–12. sz., 133. o.