A harmadik évezred elején határozta el néhány jeles és a csángók iránt felelősséget érző ember Csíkszeredán, hogy minden esztendőben megrendezik a moldvai Csángók Napját, amikor ünnepi rendezvényekkel, kiállításokkal, művelődési műsorokkal hívják fel a társadalom figyelmét nehéz sorsukra, történelmük tanulságaira, kulturális értékeikre. Ilyenkor „értük szól a harang” az ünnepi szentmisén, őket köszöntik a velük foglalkozó méltatások, a különböző témájú előadások, esténként velük vigadnak a Csángó táncházban a szeredai fiatalok. Esetenként egy-egy moldvai csángó településről érkezettek voltak a Csángó Nap vendégei, máskor valamilyen kiemelt téma köré rendeződött az ünnepség programja.
2017-ben a Magyar Nyelv Napjára, november 12-áre került a XVI. Csángó Nap, ami minden szempontból szerencsés döntés volt, hiszen ők őrizték és őrzik mindmáig a magyar nyelv archaikus formáját, a moldvai csángó tájnyelvet. S amiként őrizték magyar anyanyelvüket, úgy őrizte meg anyanyelvük – anyai tájnyelvük – őket, a Kárpátokon túlra kerülteket a nyelvileg, vallásilag, politikailag idegen környezetben – magyarnak. „A nyelv ma néktek végső menedéktek…” – írta Reményik Sándor, s ez érvényes minden kisebbségi sorban élő népre, népcsoportra, különösképpen a szórványban élő, sorsuk miatt hiányos nemzettudattal rendelkező, kiszolgáltatott helyzetben lévő moldvai magyarokra.
Október 12-én délelőtt Csíkszereda egyik építészeti ékességében, a Makovecz Imre által tervezett Millenniumi Templomban a csángókért, a csángók megmaradásáért imádkoztak a hívek, őket bátorította a prédikáció, a szentmisén pedig a Csángó Továbbtanulók Közösségének diákjai működtek közre.
A délutáni programra a Csíki Játékszín Hunyadi László Kamaratermében került sor. Ferencz Angéla a főszervező Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója, dr. Csige Sándor, a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulja és Rácz Árpád gyimesi iskolaigazgató, megyei tanácsos köszöntötte a résztvevőket. A Jelentés a nyelvi határról című ünnepi műsorban közreműködött Fülöp Zoltán, a Csíki Játékszín művésze, továbbá László Albert, Katona Eduárd, Kánya Tamás és Polcovnicu Cselina csángó diák. Közben Ádám Gyula fotóművész, a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa fotóiból láthattunk a háttérben vetítettet képeket. Majd átadták a Hargita Megye Tanács által alapított Kájoni János-díjat, ami – az alapító okirat szerint – olyan személyeknek adományozható, akik „a kulturális élet, az irodalom, a művészetek (zene, tánc, színház, képző- és iparművészet, építőművészet, népművészet, film- és fotóművészet) terén kiemelkedő művészi színvonalú alkotó tevékenységet, valamint a közművelődésben hosszú időn keresztül maradandó értékeket teremtő, kimagasló munkát végeztek.”
A szép kitüntetést ebben az esztendőben a következők kapták meg:
Borbáth Erzsébet, a József Attila iskola nyugalmazott igazgatója, a továbbtanuló csángó diákokat anyagilag támogató Domokos Pál Péter Alapítvány elnöke, aki Sarány István laudációja szerint „nem többet és nem kevesebbet tett, mint értelmiséget nevelt a moldvai magyaroknak… Tanítványainak igazgatója, tanára, s mikor kellett, anyjuk helyett anyjuk volt, és sok-sok többletmunkával behozta tanítványainak a magyar óvoda és a magyar elemi iskola miatti hiányos nyelvismeretből adódó hátrányát.” A támogatáshoz „partnereket keresett és talált elkötelezett egyháziak, pedagógusok, civilek, hivatalnokok, vállalkozók személyében, annak érdekében, hogy tanítványai magyarul folytathassák a középiskolát és az egyetemet, s majd diplomás emberként térhessenek vissza abba a közösségbe, ahonnan jöttek.” Nem rajta múlik, hogy ez a célkitűzés, csak részben sikerül.
Ferencz Gabriellát, a csíkszeredai Csángó Továbbtanulók Közösségének vezetőjét, ugyancsak Sarány István méltatta. Évente 40-50 csángó diák van a keze alatt, akik Csíkszereda középiskoláiba járnak, köztük olyanok, akik „érdeklődést és hajlandóságot mutatnak, felsőfokú tanulmányok végzésére is. A Csíkszeredában tanuló, bennlakásban (kollégiumban) élő moldvai magyar fiatalok ugyanolyan körülmények között tanulnak, mint idevaló társaik, de az otthon melegét, az anya gondoskodó szeretetét, az apa féltő szigorát” Ferencz Gabi pótolja számukra. Így „… féltő anyjuk, megértő barátnőjük, vagy atyai szigorral fellépő nevelőjük, tanítójuk, lelki bajokban segítőjük.” Igyekszik pótolni azt a nevelői hatást, amiben az iskolai oktatás során nem részesülnek.
Dr. Nyisztor Tinka abban a moldvai magyar faluban született és ott él ma is, amelynek templomát a régióban egyedülálló módon sikerült megőrizniük Szent István magyar király oltalmában. Ez pedig erőt ad és kötelességet jelent annak a közülük való értelmiségnek, akit – mint Magyari Lajos írta volt – „feldobott magából a nép”. Nem véletlen tehát – Mirk Szidónia-Kata laudációja szerint –, „hogy küldetéses harcát akkor is folytatta, mikor Sepsiszentgyörgyre került, ahol egyik alapítója lett a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének, elindítója a Csángó Újságnak” – a mai Moldvai Magyarságnak –, aláírásokat gyűjtött az anyanyelvű vallásgyakorlat lehetőségéért, jászvásári püspökségre, bukaresti nunciushoz, Vatikánba vezette faluja katolikusainak képviselőit.” Közben néprajzi diplomát szerzett Budapesten, „rátalálva fő kutatási területére, a moldvai magyarok hagyományos táplálkozásának témájára, amiből a csángómagyarok közül elsőként szerzett néprajzi doktorátust.” Talán legnagyobb teljesítménye, hogy mindezek után visszatért szülőfalujába, ahol részt vesz az magyar nyelvű oktatási programban, létrehozta a Szent István Egyesületet, majd a Szent István gyermekei imacsoportot, emlékművet állított a falu alapításának évfordulójára, házát tájházzá alakította, ahol előadásokat tart a helyi kultúráról. Mindezt fizetés nélkül, a moldvai magyarság ügyének önzetlen szolgálatával.
Duma-István András, a Szeret-Klézse Alapítvány megteremtője, a klézsei Magyar Ház megálmodója, megvalósítója és működtetője. Román nyelvű iskolába járt kétkezi munkásként felnőtt fejjel tanulta a magyar irodalmi nyelven való verselést. „Olyanok a versei – írja méltatásában Gáspár Izabella-Enikő –, mint a szívroham előtti migrén, a végveszélybe került, elpusztításra ítélt anyanyelv szűkölő jajszavai.” Az ezredforduló óta három kötete jelent meg: Csángó mitológia (2005), Csánglia (2010) és a Csángók világa (2015) címmel. „Duma-István András a magyar nyelv oktatásáért folyó moldvai küzdelem egyik kezdeményezője, az általa létesített Magyar Házban anyanyelven folyik a gyermekek iskolán kívüli oktatása, közművelődési foglalkoztatása, furulyára, kobozra, énekszóra, táncra oktatása.” Itt működik a „Petrás Incze János Tájmúzeum”, ahol a település jeles plébánosának, hagyományos műveltsége első feltárójának emlékét ápolják.
Ugyancsak Mirk Szidónia-Kata, a Moldvai Magyarság folyóirat felelős szerkesztője méltatta Halász Péter néprajzkutató munkásságát, „aki az 1960-as évektől folyamatosan jár Moldvába, s érdeklődésének középpontjában a moldvai magyarság néprajzi hagyománya, tárgyi kultúrája áll. Változatos tárgyú tanulmányai, hiánypótló tematikus monográfiái (A moldvai csángó magyarok hiedelmei, A moldvai magyarok hagyományos állattartása, A hagyományos szántóföldi növénytermesztés a moldvai csángó magyaroknál, Növények a moldvai magyarok hagyományában és mindennapjaiban) ma már megkerülhetetlenek a szakirodalomban. A terepmunka és a tudományos kutatás mellett ugyanolyan fontosnak tartja, hogy krónikásként tudósítson az identitásuk, nyelvük megőrzéséért folytatott harcukról. Számos a moldvai magyarság életével foglalkozó ismeretterjesztő filmnek volt szakértője és riportere, nevéhez kapcsolódik a moldvai magyarok első bibliográfiája és az első csángó kutatástörténeti összefoglaló (Eredmények és feladatok a moldvai csángók néprajzi kutatásában) megírása is. Irányító és szervezői tevékenysége nélkül nem működhetett volna olyan sikeresen évtizedeken keresztül a magyarországi önkéntes néprajzi és a honismereti mozgalom, nem jöhetett volna létre a Lakatos Demeter Kulturális Egyesület. 2010-ben családjával Gyimesbe költözött, hogy minden idejét és energiáját fő életcéljának, a moldvai magyarok kultúrája feltárásának és bemutatásának szentelje.”
Az úgynevezett Csángó Bennlakás moldvai diákjai csokorba szedtek s a kulturális műsor keretében felsoroltak pár tucat olyan tájszót, ami közösségeikben használatos és jellegzetesen moldvai magyarnak tekinthető. Ami persze nem az önálló „csángó nyelv” létére példa, hanem arra, hogy milyen gazdag a moldvai magyar tájnyelv. Ilyeneket hallhattunk többek között: bingó (bimbó), cenke (kutyakölyök), cinka (leányka), geluska (tőtike), ispotály (kórház), katrincásgém (gólya), kendező (törülköző), kukul (alszik), pisleny (csirke), sérik (fáj)… stb. Egyikben-másikban a nem nyelvészek is felismerhetik régi magyar nyelvünk emlékeit, a hozzáértők pedig azt is tudják, hogy esetenként eltérő szavakat használnak a mezőségi és a székely eredetű moldvai magyarok.
A Magyar Nyelv Napján megtartott Csángó Napot Moldvai Táncház zárta, aminek a Hargita Megyei Kulturális Központ adott otthont, ahol a Csíkszeredai Gyermekek Háza Serke táncosai és a Borsika tánccsoport tanította a résztvevőket, a muzsikát pedig Ádám Rebeka, Farkas Endre, Nagy István és Katona Eduárd szolgáltatta.
