Szexualitás és vallás az ókorban

Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. Az alábbiakban az ókor (Kr. e. 4. évezredtől a Kr. u. 4. századig) olyan esettanulmányait fogom röviden bemutatni, amelyekben a szexualitás és a vallásgyakorlat sajátos egységben jelent meg.

Szexualitás és vallás: a fogalmakról

Michel Foucault szerint a szexualitás egy olyan arénaként, fogalmi térként értelmezhető, amelyben tudás és hatalom birtokosainak hierarchikus viszonyrendszere testi ösztönök, érzelmek és társadalmi, kulturális habitusok viszonyaként formálódik. Értelmezésében a szexualitás nem csupán a szexuális aktusban merül ki, de annak megítélése, értelmezése és társadalomtörténete nagyban függ a szexuális aktus és az azzal járó vizuális sajátosságok (meztelenség, nemi szervek, nemiség) kontextusától és a külső, társadalmi közegtől. Ezt a meghatározást követve tehát egyértelmű, hogy a szexualitás történeti megítélése, funkciója és utólagos értelmezése is nagyon változatos képet fog mutatni.

Vallás és vallásosság alatt egy olyan kommunikációs formát és világnézetet értünk, amelyben emberi és isteni ágencia áll párbeszédben, amelynek terei (szentélyek, templomok), tárgyai (liturgikus tárgyak, instrumenta sacra), ritualizált hagyományai (imák, táncok, processziók), szövegei (kanonizált szent könyvek, törvények) és időbeli dimenziói (naptár) egyaránt a két fél közötti párbeszéd fenntartásának sikerességét hivatottak szolgálni.

A két meghatározás közös vonása, hogy mindkét egyetemes emberi jelenség (földrajzi és történeti koroktól függetlenül jelen van a homo sapiens életében) intenzív, katartikus, érzékszerveinkre ható élménnyel jár, és hatalmi viszonyt is feltételez.

Míg maga a szexuális aktus nem emberi sajátosság, annak szabályozása és társadalmi, kulturális értelmezései nagyon is emberiek, és – a vallás megjelenéséhez hasonlóan – nagy valószínűséggel a paleolitikum végén jelentek meg. A két ősi, emberi sajátosság nagyon sokáig egymástól elválaszthatatlan volt, számos pontban egyesülő jelenségként értelmezendő, amely az ókori példákból egyértelműen kimutatható.

Az ókori Egyiptom

Az ókor egyik sajátos jellemzője egészen a bronzkor végéig az, hogy kivétel nélkül politeista (többistenhívő) társadalmakat hozott létre. A politeizmus sajátossága, hogy az istenekhez társított változatos történetek (mítoszok) leggyakrabban az emberi élet sajátosságait reprodukálják, ehhez pedig hozzátartoztak az isteni ágenciákkal összefüggésbe került szexuális aktusok is. A szexualitás számos formája jelent meg az ókori Egyiptom mitológiájában és istentörténeteiben. Az egyik legelterjedtebb egyiptomi teremtésmítoszban Atum, a mindenség teremtője saját ondójából hozza létre a levegő (Su) és a pára, eső (Tefnut) isteneit. Itt a szexuális elem a férfierőt mint ősi teremtőerőt jeleníti meg. Ugyancsak a teremtő erő és a termékenység szimbóluma volt Min istenség, akinek ábrázolása és nagy ünnepe egyaránt a férfierőt jelenítette meg. A péniszt jelölő hieroglifa ugyanakkor az agressziót és pusztító erőt is jelentette, tehát kettős értelemmel bírt.

A férfiasságnak ez a kettőssége jelenik meg Ízisz és Ozirisz istenek szokatlan nászában, amely az Ozirisz-mítosz egyik legbizarrabb jelenete: a Széth által megölt Ozirisz testét Ízisz mágikus erejével újraalkotja, majd madár formájában a halott istenség nemi szervére száll, és egyesül vele. Az isteni násznak (hierogámiának) ez a tudomásunk szerint kizárólag mítosz formájában ismert változatából született Hórusz. Az ifjú Hóruszt megkísértette apja gyilkosa, Széth, és szodómiára akarta kényszeríteni. Kettejük harcának egyik fontos jelenete, amikor Széth egy salátával megeszi Hórusz ondóját. Ez Széth számára kétszeres megaláztatás volt: egyrészt a férfiondót mérgezőnek tartották az ókori Egyiptomban a férfiak számára, másrészt az ondó testi befogadtatásával a szexuálisan passzív fél szerepét ruházta Széthre, ezt a szerepet pedig megvetették Egyiptomban. A Jumilhac papirusz említi, hogy Széth péniszét levágta Anubisz, ezzel magatehetetlenné tette, és elvette a pusztítás erejét az istentől.

Az egyiptomi királyi és nemesi sírok gazdagon bővelkednek erotikus jelenetekben: bár alapvetően szakrális terek, amelyek célja a túlvilági életben való boldoguláshoz vezető út biztosítása, az erotikus jelenetek, a nuditás és a szexualitás mint az élet és vitalitás fontos elemei jelennek meg ezeken a freskókon. Az egyiptomi mágia egyik legnépszerűbb ága volt az erotikus mágia, amely révén nemi szervek ábrázolásával díszített amulettekkel próbáltak a nők teherbe esni, vagy a férfiak potenciájukat erősíteni. A Hnum isten esnai templomából ismert himnuszban és imában pedig a vallásos szövegben is említik a nemi szerveket, szinte anatómiai részletekkel ábrázolva azokat. Ezek a példák jól mutatják, hogy a fáraókori Egyiptomban, bár nem létezett fogalom a szexualitásra, a termékenység, a szexuális aktus és a nemi szervek meglepően gazdag formavilágban köszöntek vissza, figurális és szöveges forrásokban egyaránt.

Mezopotámia és a szakrális prostitúció kérdése

Az ókori civilizációk bölcsőjeként ismert Mezopotámia (sumér, akkád, asszír, babiloni városállamok és birodalmak) már az Ószövetségben és Hérodotosznál is úgy jelenik meg, mint a szabados istennők és templomi prostituáltak világa. Istár, Inanna és Astarté istennők templomaiban Hérodotosz szerint szinte minden nő megfordult, és rövid időre ugyan, de az istennő szolgálójává, azaz templomi prostituálttá vált. A közel-keleti régészeti és írott források tükrében ma már tudjuk, a templom-hölgyek mítosza nagyrészt hamis, de néhány mezopotámiai forrás értelmezése ma is vita tárgyát képezi. A harimtu fogalmát többen szakrális prostituáltként értelmezték, akik Inanna védelme alatt álltak, ám a régi közhiedelemmel ellentétben ezek a nők nem Inanna templomában, hanem attól független épületekben éltek. A hagyományos újévi termékenységi szertartás (hadashu), amelynek során a városállam papkirálya (enszi) szexuális aktusban újrajátszotta a teremtést és a termékenységi körforgást egy szent nász formájában, nem nevezhető prostitúciónak. Ráadásul nem is feltétlenül Inanna istennő papnőjével kelt szent nászra, hanem Marduk papjaként például Szarpánítum istennőt jelképezte a női szereplő. A hérodotoszi hagyomány, úgy tűnik, a 19. századi szakirodalmat megfertőzve terjedt el, és sokan máig ismétlik ezt a tévhitet. Hasonlóan az egyiptomi Széth fallikus erejéhez, a mezopotámiai Enki istenség mítoszai is számos olyan történetet örökítettek meg, ahol az istenség hierogámiában egyesül istennőkkel, nemegyszer azok beleegyezése nélkül. Számos ember és isten közötti hierogámiát találunk Gilgames eposzában is.

A sumér vallás sajátossága, hogy külön szóval illették az istenit, a szentet, a szakrálist (kù), amelynek jelenlétébe csakis tisztán (sikil), tehát önmegtartóztatást gyakorolva és menstruációs időszakon túl lehet lépni. Egyes domborműveken az istenség elé járulókat vezető személy meztelenül jelenik meg.

Szexualitás a görög és római vallásban

A görög vallás talán legismertebb ismertetőjegye az antropomorf istenvilág és a hozzájuk kötődő, nagyon is emberi jelleget mutató történetek gyűjteménye. A görög mitológia néven ismert, valójában a Kr. e. 9–8. században Homérosz és Hérodotosz szintetizáló munkásságához kötődő mítoszgyűjtemények és teogóniák számos alkalommal örökítettek meg szexualitással összekapcsolható részleteket. Az Uranosz ondójából vagy Kronosz által levágott péniszéből született Afrodité, a halandó és isteni nők egész sorával hierogámiára lépő Zeusz, Herkules vagy Apolló afférjai a legismertebb mitikus narratívák, amelyekben a vallás isteni ágenciájához szexuális tartalom is fűződik. A görög istenek gyarlóságán, az emberi kapcsolatok érzelmi világát megjelenítő sajátoságán túl a görög vallásgyakorlat is számos olyan elemet tartalmazott, amelyben a szexualitásnak meglepően nagy szerep jutott. Az erotikus vizuális elemekben és jelenetekben leginkább Dionüszosz (Bacchus) istenség kultusza bővelkedett, akinek déloszi templomához (Stoibadeion) vezető utat hatalmas, díszített talapzaton álló falloszok szegélyezték. A dionüszoszi kultuszgyakorlat számos eleme hordozta a vad, ösztönös szexualitás szabadságát, amelyeket ugyanakkor szigorú, vallási szabályok is kötöttek, térben és időben egyaránt. A dionüszoszi kultuszból kinőtt színházi játékok nemegyszer ezeknek az ősi, elementáris ösztönöknek a misztériumát mutatták be, vagy elemezték, bírálták és parodizálták. Dionüszosz kultuszköréhez hasonlóan Démétér és Perszephoné kultusza és az eleusziszi misztériumok beavatási szertartásai is számos olyan elemet tartalmaztak, amelyek a termékenységi rítusokra vezethetők vissza. Démétér priénei szentélyében olyan, kerámiából készült, női genitáliákat találtak, amelyek arccal és szájjal voltak ellátva. Ugyancsak termékenységi kultuszkörként értelmezendőek a Thesmophoria görög ünnepe és Bona Dea római istennő kultusza is. Hermész (a római Mercurius) istenség számos attribútumának egyike volt az utak védelmezése, a kertek és ajtók körüli területek bajelhárító jellege. Ezeket a régiókat az ún. fallikus hermák jelölték, amelyek igen népszerűek lesznek úgy a görög, mint a későbbi római utak mentén és magánvillákban is. Ugyanilyen szerepben találjuk a görög-római Priapus istenség ábrázolásait is, akinek túlméretezett férfiasságát már Varro is a termékenységgel, szexuális erővel és bőséggel azonosította, de bajelhárító jellege miatt a szemmel verés és igézés elűzőjeként is használták a priapusi attribútumokat, főleg azok apró bronzábrázolásait, a fasci­nu­mo­kat. Ezeket gyakran találjuk sírokban, nemegyszer kisgyermekek nyakékeként, de lakásokban tintinnabulumok formájában is. Ennek kultikus jellege olyan szintre emelkedett a római korban, hogy az isteni erővel ellátott fallosznak megszemélyesített formája is volt Fascinus személyében.

A görögöktől származó, de a rómaiak által nagyban átalakított bacchikus szertartások (bacchanáliák) szexualitástól túlfűtött jellege olyan súlyos társadalmi gondokat okoztak a Köztársaság korában, hogy azokat egy időre (Kr. e. 186-ban) szenátusi rendelettel betiltották, igaz, sikertelenül.

A görög Afrodité és a későbbi római Vénusz tisztelete, Erósz (Ámor) kultusza nemcsak a romantikus szerelemmel, de a testi vággyal és erotikával is szorosan egybekötődött. Ennek szinte már bizarr történetét és a római vallás, esztétikaelmélet és a tárgyak valláskommunikációban betöltött szerepének különleges viszonyát látjuk az idősebb Plinius által megörökített történetben, aki szerint Praxitelész legendás, a knidoszi Afrodité-templomban álló szobra előtt egyszer egy fiatal férfi olyan erős extázisba került, hogy a szent helyen egyébként tilos maszturbálásba kezdett. Vénusz-terrakottaszobrocskákat római katonai terekben és településeken is gyakran találtak, így ezeknek pontos funkciója (erotikus mágia, termékenység, szexuális stimuláció) egyelőre vitatott.

A görög és római vallásban egyaránt nagy hangsúlyt kapott a szexuális önmegtartóztatás (például szentélyek látogatása vagy misztériumvallások beavatási szertartásai előtt), a purifikáció rítusa is, amelyekre vonatkozóan feliratos vallási törvények is fennmaradtak (lex sacra). Ritka esetben, például a híres Vesta-papnőknél az életre szóló szüzesség is elvárt volt, és annak megszegése halálbüntetéssel járt, ahogy erre Kr. e. 483-ban sor is került Oppia Vesta papnő halálra éheztetésével (Ab urbe condita 2.42.). Ugyancsak szűzies életmódot vártak el Apolló delphoi papnőjétől, Püthiától, és Artemisz epheszoszi templomának vezetőitől is.

A római vallás közel másfél ezer éves története során számos alkalommal változott, és néhány archaikus elem már a Köztársaság korában furcsának és értelmezhetetlennek tűnt, ami ugyanakkor jelzi azt is, hogy miként változott a szexualitás, nuditás és test kapcsolata a valláskommunikáció tükrében. A Lupercalia ünnepe (eredeti nevén Februa – innen a február hónap neve) február 15-én Róma város megtisztításának, kollektív purifikációjának ünnepe volt, amely termékenységi rítussal, az újjászületéssel zárult. A városalapítás mítoszához szorosan kötődő archaikus ünnepnapon egy kecskebakot és egy kutyát is áldoztak a rómaiak, majd a bak bőréből kialakított szandállal vagy bőrdarabbal a Luperci fiúk meztelenül futottak a Palatinus körül és az útjukba eső nőket és anyákat megpaskolták. Mindezt a nők sokszor keresték is, hisz ez a rítus a termékenységet és a könnyű szülést is szolgálni hivatott.

Mig a Lupercalia egy rég letűnt kor rómaiak számára is bizarr hagyatéka volt, addig a Magna Mater – Kybele istennő anatóliai papjainak meghökkentő látványa már a keletiség egzotikusságát és a Rómába beszivárgott újat jelképezte. A gallus papok néven ismert vallási vezetőket a kamaszkoruk végén kegyetlen módszerrel kasztrálták, majd a túlélők – egyféle beavatáson és feltámadáson átmenve – a nagy istenanya papjai lettek. Öltözékükben sokszor nőies jegyekkel és semleges nemű papokként ábrázolták őket, akik hangos zenével, tánccal és egzotikus kavalkáddal vonultak a Mons Vaticanustól (Frigianum szentély) a Tiberis másik oldalára, a város szívébe.

A római vallásnak talán legszemélyesebb, érzelmi kötődésből fakadó politikai reformja Hadrianus császár idején következett be. Az utazó és philohellén császár – bár nős volt, Sabina császárnéval házasságban – igazi szerelme egy fiatal pásztorfiú volt Bithüniából, Anatóliából. Antinous, a göndör, atletikus fiú Hadrianus császár pederaszta szerelme (erome­nos) volt, akinek rejtélyes, tragikus halála Egyiptomban a majdani Antinoopolis partjainál Hadrianust arra késztette, hogy az ifjúból egy új istent hozzon létre. A megistenült Antinous-Osiris az örök fiatalság, megújhodás istene volt, de kultuszának pontos részletei egyelőre vita tárgyát képezik. A férfi homoerotikus viszony a római korban, különösen felnőtt, házas állampolgárok számára tiltott volt (abból is leginkább a pathicus – passzív szerep), Hadrianus különleges viszonya a császári, sajátos magánéleti viszonyrendszerek egyikeként értelmezendő, és nem egy társadalmi normaként. Antinous kultusza azonban egyedülálló a Római Birodalomban, hisz az olimposzi isteneken kívül másnak nem állítottak annyi szobrot, mint neki (közel 150 ábrázolása ismert).

*

A tanulmány nagyon röviden bemutatta az ókor (elsősorban a mediterrán világ, a Közel-Kelet és a klasszikus görög-római kor) sajátos esettanulmányait, ahol szexualitás és vallás elválaszthatatlanul összekapcsolódott. A kutatás eddig elsősorban esettanulmányok szintjén, ritkán pedig egy-egy korszakra fókuszálva elemezte vallás és szexualitás állandóan változó, egymással élő kapcsolatot feltételező viszonyát.

Természetesen számos további példát hozhattunk volna Európából (erotikus mágia tárgyi és szöveges példái, ószövetségi szöveges példák, skandináv, kelta mitológia, misztikus élmények, beavatások és szexualitás kapcsolata) és a világ számos más pontjáról egyaránt, ezek monografikus feldolgozása azonban egyelőre még várat magára.