„A bolsevikok mind gyávák, a kegyetlenségüknél csak ostobaságuk nagyobb.”
Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. Megdöbbent, amikor pünkösd után kihallgatásra idézték be: civil ruhás nyomozók vallatták arról, hogy merre járt Háromszéken, kikkel találkozott, milyen volt az emberek hangulata. Minden kérdésre írásos választ kellett adnia. Kihallgatói jelezték neki, hogy egyelőre elmehet, de hamarosan ismét hívatják. A teológiai egyetem rektora bekérette Szilágyi Andrást, és azt tanácsolta neki, hogy menjen el Kolozsvárról, talán Medgyesen nem lesz szem előtt. Hazautazott hát, de néhány nap múlva katonai behívót kapott. Nem szokványos behívó volt ez: a munkatáborba szólt, a Duna melletti nagy kombinát építési helyszínére. A folyam partján, Brăilától nyugatra feküdt a chiscani-i Lacul Sărat tábor, ahova lezárt vagonokba vitték a gyülekező helyről a fiatalokat, akik ezren is lehettek.
Negyvennyolc órás utazás után érkeztek meg, szállásuk egy ötven főt befogadó, deszkából épült barakk volt. Kényszermunkatáborba hozták őket, vízben állva hordták, rakták a köveket. A tábort szögesdrót vette körül, a területen csak zárt alakzatban közlekedhettek. A konyhán lipovánok2 főztek, az étel ehetetlen volt, és mivel az ivóvíz tartósan hiányzott, a Duna vizét használták mindenre. Felügyelőik is büntetett tisztek voltak, másodrangú emberként bántak velük. A „katonák” nádat vágtak, maltert hordtak, betont kevertek. Volt, akit vallási hovatartozása miatt hoztak ide. Voltak köztük jehovisták, muzulmánok, szombatisták, az állam ezeket a kis egyházakat tiltotta, nem ismerte el. De kulákok, vasgárdisták3 gyermekei is megfordultak közöttük. Az erdélyi magyarok, szászok kicsit elkülönültek a többiektől, a munkahelyre is fegyelmezett, rendezett sorokban vonultak ki, a tisztálkodást se hanyagolták el, ruhájukat rendben tartották. Szilágyi András 1958 augusztusáig volt a munkatáborban, amikor hazakerült Medgyesre, 47 kilogrammot nyomott.
Utána pár hónapig Moldvában dolgozott egy vegyipari kombinátban, majd Kolozsváron volt gyári munkás, de amikor kiderült, ki is ő, azonnal elbocsátották. Később Medgyesen kapott munkát egy építési vállalatnál. Régi vágya, hogy tovább tanuljon, nem hagyta nyugodni, a teológiára azonban már nem mehetett vissza. Több év kihagyás után felkészült a felvételire, és 1963-ban sikeresen bekerült a marosvásárhelyi orvosi egyetemre – kilencszázan jelentkeztek a nyolcvan meghirdetett helyre, Szilágyi András nyolcadikként jutott be. Évfolyamtársainál jóval idősebb volt, egy sok mindent átélt, megtapasztalt felnőtt ember. Úgy érezte, megtalálta a pályát, amelyet a sors neki tartogatott. Az első év végén a sikeres vizsgákat – őt ugyan tudományos szocializmusból „visszatapsolták” párthű vizsgáztatói – egy kis bankettel ünnepelték meg, a végére a magyar és székely himnusz halk eléneklésével tettek pontot. Másnap hívatták az egyetem pártbizottságára, ahol Wiener Ferenc4 – aki élet és halál ura volt – közölte vele, hogy kizárják az egyetemről, mert a jelentkezésnél beadott önéletrajzából kihagyta azt, hogy református teológus volt, és hogy büntetésként munkatáborban töltött egy évet, arról nem is beszélve, hogy politikai tájékozottsága igen hiányos. Az egyetem teljhatalmú párttitkárának személyes javaslatára távolították el az egyetemről Szilágyi Andrást, aki nem is sejtette még, hogy ez a döntés milyen komoly hatással lesz élete további alakulására. Az egyetem párttitkárának a döntése miatt kényszerült arra, hogy elhagyja az országot, majd külföldön tanuljon tovább, és hogy élete hátra lévő részét a vele szemben elkövetett igazságtalanságok kiigazítása határozza meg.
Szilágyi András egy év után elhagyta Marosvásárhelyt, immár másodszor, és visszatért szülővárosába, Medgyesre. A sors kegyes volt hozzá, megajándékozta őt az újrakezdés lehetőségével.
„Nincs módomban többé ott élni, ahol szeretnék. Be kell érnem a nagyvilággal.”
Nyugatnémet szakemberek közreműködésével, és részben nyugati tőkével elkezdték építeni 1965-ben a medgyesi edénygyárat. A Willy Brandt-kormány nyitni próbált kelet felé azzal, hogy modernizálta a gyártást Medgyesen. (1910-ben alapította báró Western Péter a medgyesi gyárat, ahol síküveget is gyártottak, és annak idején Bohémiából hozták a német anyanyelvű munkásokat, a helyi szászok ugyanakkor mélyen lenézték a cseh „koldusfajt”.) Németországi szakemberek szerelték be a nagy elemeket a gyárépületbe, hónapokig tartózkodtak a városban, nap mint nap találkoztak helyi munkatársaikkal. Amikor az új gyártócsarnokot építették, Szilágyi Andrást nevezték ki kapcsolattartónak a németek mellé, mivel jól beszélt németül. A magánkapcsolat tilos volt, csak az építkezés helyszínén és értekezletek idején találkozhattak. Mégis megtalálták a módját annak, hogy egy pohár bor mellett a figyelő tekintetek nélkül is beszélgessenek, ismerkedjenek. A Göppingenben székelő Schuller présgyártó üzem építette be a gyártósorokat, de előtte fel kellett húzni egy csarnokot. Szilágyi András megcsillogtatta ekkor a szakmai tudását, amelyet a Duna mentén szerzett a munkatáborban, majd a németekkel is megosztotta, honnan származik a tapasztalata. Bár figyelték őket, mégis próbáltak alkalmat találni arra, hogy szorosabb kapcsolat épüljön ki közöttük, hogy barátkozhassanak. A németek tisztában voltak Szilágyi András titkos vágyával, azzal, hogy szeretne elmenni az országból, szeretne tanulni és kibontakozni egy szabadabb világban.
Az építési vállalat megyei felügyelet alá tartozott, de a szakmai igazgató egy régi medgyesi román család sarja volt, aki jól ismerte és becsülte a régi magyar családokat. Magyarul is jól beszélt, kerülte a túlzott politikai vonalat, szakemberi gárdájában csak a szaktudás volt fontos. Ám a vállalat párttitkára, egy faluból városra került román „értelmiségi”, Munteanu elvtárs mindent elkövetett, hogy ellehetetlenítse Szilágyi munkáját. Kereste az alkalmat, hogy bemártsa a párt, a Securitate előtt, tudva, hogy eleve gyanús kapcsolatot ápol a nyugatnémet szakemberekkel. Egy alkalommal, 1969 végén vitát provokált az irodában, azt állította, bizonyítéka van arra, hogy Szilágyi András a pártfőtitkár rovására viccelődött a németek előtt. Ez nagyon veszélyes vád volt, elvégre akkor már köztudottá vált a Ceaușescu köré épített személyi kultusz nagysága és jelentősége. Szilágyi a vádak ellen hiába védekezett, Munteanu feljelentéssel fenyegette meg, ő pedig elvesztette önuralmát, és a kezében tartott iratcsomót hozzávágta a párttitkárhoz. Munteanu elvtárs egyenesen az igazgatóhoz ment, közölte, hogy feljelenti Szilágyit a Securitaténál. Az igazgató, aki előtt már másnap ott feküdt a feljelentés, behívatta Szilágyi Andrást, ismertette a feljelentés tényét, amelyben az állt, hogy politikai összeesküvést szervez a cégnél, szakmai titkokat oszt meg az idegen állampolgárokkal, és áruló. Az igazgató azt is elmondta neki, hogy két napig nem továbbítja a feljelentést, de azután kénytelen lesz, ez idő alatt találjon ki valamit. Erre Szilágyi András azt felelte: jó, akkor elmegy a Retyezátba síelni. Tudta, hogy azonnal el kell tűnnie az országból. Még aznap elmesélte a németeknek, hogy mi történt, ők pedig felajánlották neki a segítségüket. Másnap már kezében volt egy útlevél5, benne a személyi adataival, csak éppen a német vízum hiányzott belőle – utóbbiért viszont Bukarestbe, a nyugatnémet követségre kellett mennie. Még volt ideje jegyet vennie az éjszakai gyorsra, és arra is volt terve, hogy kinek a segítségével szerezze meg a vízumot. Családjának nem szólt a tervéről – jól tudta, hogy először őket hallgatja majd ki a Securitate.
A vonatindulás előtt beült az öccsével egy állomáshoz közeli vendéglőbe. Kis bőröndje, amelyben csak egy váltás ing, egy alsó, egy pár zokni és egy fogkefe volt, már a csomagmegőrzőben lapult, így egy esti iszogató vendég látszatát keltette. Az étteremben egy román cigányzenekar játszott, énekesnőjük, egy nagykárolyi magyar nő, éppen egy divatos magyar slágert énekelt, mintha tudta volna, mi előtt áll Szilágyi András: „Gyere, ülj kedves, mellém, mielőtt még elmennél…” Ezzel a dallal búcsúztatta szülővárosa az idegenbe készülő fiát.
Kora reggel érkezett meg Bukarestbe, majd azonnal felhívta régi medgyesi ismerősét, Herskovits Ágnes zsidó újságírónőt, aki akkor a párt lapjánál, a Scînteiánál dolgozott – később pedig elhagyta az országot, majd Izraelben telepedett le. Szilágyi András felkereste a lakásán, ezzel pedig bemerészkedett az oroszlán barlangjába, tudniillik az újságírónő a lap munkatársaként a Párt Központi Bizottságának vendégházában lakott. Mivel ide csak engedéllyel lehetett belépni, a nő kijött érte, majd saját vendégeként bevezette a lakására. Itt már nem lehetett titkolózni. Szilágyi elmondta, hogy segítséget kér a vízum megszerzéséhez. A régi barát megtette, amit nagyon sokan nem vállaltak volna. Napközben szinte bezárta Szilágyi Andrást a lakásába, akinek estére ott volt az útlevelében a vízum, mellette pedig egy nemzetközi vonatra szóló jegy. Szilágyi András éjszaka ült fel az Északi pályaudvarról induló nemzetközi vonatra, amely Magyarországon és Ausztrián át tartott Németországba.
„A Szózatot újra kell írni. Még így tanultuk: »A nagy világon e kívül nincsen számodra hely«… De a valóság ez: a nagyvilágon kívül nincsen számunkra hely. Az »e« betűt le lehet hagyni.”
Megkezdődött egy soha nem felejthető, izgalmakban teli utazás, egy idegtépő, váratlan meglepetésekben bővelkedő rémálom. Szilágyi András azon töprengett, hogy mi legyen azzal a kétszáz márkával, amit a németek adtak neki az útra? Idegen valuta birtoklása törvénybe ütközött, ha lefülelik a hamis útlevél miatt, a pénz komoly súlyosbító tényező lehet. A vonat néptelen volt, utas alig, így Szilágyi András átment egy szomszédos, üres fülkébe, az egyik üléspárnát felemelte, és oda rejtette a pénzt. Kiverte a veríték, állandóan feszült figyelemmel vizslatta a szinte üres vagont, hogy hol tűnik fel egy civil ruhás nyomozó. A büfékocsiba ment, gondolta, talán a kávé és egy korty konyak lecsillapítja feszült idegeit. Amikor kihozták az italát, egy egyenruhás férfi tűnt fel, aki vele szemben szeretett volna leülni. A rangjelzéseket ismerve Szilágyi valamelyest megnyugodott, a férfi ugyanis nem Securitate-kapitány volt, hanem a hadsereg tisztje. Az idegen udvariasan közölte, hogy Aradra utazik, majd megkérdezte útitársát, hogy ő hol száll le? Aradot tehát Szilágyi már nem mondhatta, így előállt egy mesével, hogy egy cég képviselőjeként Németországba utazik üzleti tárgyalásra, mivel egyedül ő beszél németül az osztályról. A nagyobb hitelesség kedvéért még az útlevelét is megmutatta, benne a vízummal. A további beszélgetésből kiderült, hogy a kapitány félig magyar származású, Bukarestben él román feleségével, szüleit megy meglátogatni, a továbbiakban a társalgás nyelve a magyar volt. Szilágyi András hallotta, hogy a háta mögött egy Brassóban felszálló zajos társaság lépett be a büfékocsiba, a következő pillanatban egy kéz nehezedett a vállára: „Măi, Szilágyi, unde te duci?” (Hé, Szilágyi, hova mész?) A helyzet nem kínos volt, hanem egyenesen veszélyes. Felismerte a hangot, a medgyesi Securitate ezredese szólt hozzá, de nem a leleplezés hangján, inkább kedélyesen, már-már barátságosan, mint amikor az ember idegen helyen egy ismerősre bukkan. Az ezredes felvetette Szilágyinak, hogy tartson velük, mert a szebeni állomáson várja őket egy szolgálati kocsi, és majd hazaviszik. Szilágyi mereven nézte a vele szemben ülő idegen katonatisztet, mintegy neki címezve a mondandóját: „Köszönöm, de most nem Medgyesre utazom, Aradra küldött a vállalat szolgálati ügyben.” Az idegen tiszt egy kis fejbólintással jelezte, hogy megértette a helyzetet, és semmit nem szólt. Nem mondta el az elhárítás ezredesének, hogy ez az ember nem Aradra utazik, hanem Németországba. A víz vékony csíkokban tartott lefelé Szilágyi hátán, az izzadság a tarkójáról a gallérja alá csorgott.
A társaság leszállt a szebeni állomáson, mindaddig egy szó se hangzott el a két útitárs között. Szilágyi összeszedte magát, és – ismerve a hadsereg tisztjei és a Securitate közti hatalmi ellentétet – így szólt: „Ez itt a medgyesi Securitate parancsnoka volt, ha ő nem tudja, hogy én érvényes útlevéllel utazom vállalati ügyben nyugatra, akkor kinyalhatja…” Az idegen szép magyarsággal azt válaszolta: „Jól tette, az anyja istenit!” A tiszt Aradon leszállt, jó utat kívánt, Szilágyi pedig a mai napig nem felejtette el az arcát, a hangját.
Kürtös után átértek Magyarországra, utasunk kissé megnyugodott, de hogy mit élt át, arról a gyomorvérzése „tudósította”, amelyet egy hónap múlva állapítottak meg nála Németországban. Aradon idős sváb asszonyok szálltak fel a vonatra, Németországba tartottak rokonlátogatásra, a szomszédos fülkébe szólt a jegyük. A magyar határ átlépése után Szilágyi átment az ő fülkéjükbe, udvariasan megkérte az egyik hölgyet, hogy álljon fel, az üléspárna alól kivette a pénzét, köszönt, és becsukta a megszeppenő nők fülkéjének ajtaját. A „baráti” Magyarországon végig reszketett, nem bízott ő a magyar határőrökben sem, csak akkor lélegzett fel, amikor az osztrák határon is túl voltak. A büfés látta, milyen ideges, amikor Szilágyi egy szendvicset és egy kólát készült venni. A büfés ismerte az ilyen utasok lelkiállapotát, így jól megvágta, és húsz márkát kért el tőle azért az élelemért, ami néhány márkát ért.
„Minden elveszett, minden. A nyelv, az otthon, a munka értelme, az ifjúság. Végre szabad vagyok!”
Szilágyi András 1970. február elején érkezett Ulmba, majd tovább utazott Göppingenbe, ahol várták. Elámult a kivilágított város láttán, áruval teli kirakatok, autók, elegáns emberek fogadták az utcán, no meg jövés-menés, taxik és élénk csevegés. Mindez elemi erővel hatott rá, elvégre a sötétségbe kényszerített Romániából érkezett, és egyből szembesült azzal, hogy másképp is élnek emberek. A felismerés valósággal sokkolta, könnyes lett a szeme, feldúlt lelke sokáig nem nyugodott meg. Egy török sofőr taxijába szállt be, kérte, hogy vigye őt egy olcsó szálláshelyre. Egy kis kocsmához érkeztek, melynek az emeleten voltak kiadó szobái. A kis bőrönd láttán a tulajdonosnő bizalmatlan lett, nincs szoba, mondta, farsang van, tele a ház vendéggel. Szilágyi András előkotorta a rejtekhelyéről a kis cédulát, rajta egy telefonszámmal. Felhívta azt, és mire kiitta a sörét, megjelent érte az az ember, aki továbbvitte őt egy lágerbe, ahol jelentkeznie kellett.
„Ki a magyar? Futószalagon állok. Előttem egy portorikói, aztán következem én, a »magyar«, aztán egy ír, egy néger, egy kínai, egy japán, egy német, egy litván. De ki a magyar valóságosan egy amerikai szemében? Van-e jellegzetesen »magyar« arc? És milyen ez az arc? Mennyire »színes«, vagy mennyire »fehér«, mennyire még – európai vagy még – ázsiai? Én otthon abban a tudatban éltem, hogy magyar vagyok.”
A Lager Friedland Göttingától6 16-km-re, az NDK-határ mellett volt – ekkor még látható volt a határátkelő a két német ország között. A lágert 1951-ben építették az Elba folyó egyik szigetén, amikor Adenauer kancellár diplomáciája hazahozta Szovjetunióból a német hadifoglyokat. Közöttük voltak olyan erdélyi szászok is, akiket annak idején Erdélyben a Waffen-ezredbe soroztak be, majd a fogság után hazamentek Romániába, és pár év múlva, miután kiábrándultak a szocializmusból, kivándoroltak Nyugat-Németországba.
Ide, a Lager Friedlandba kerültek azok a menekültek, bevándorlók, akik bizonyítani tudták német származásukat. Lakóházakhoz hasonló barakk épületekben helyezték el a bevándorlókat addig, amíg a német hatóságok döntöttek a befogadásukról. Megkezdődött hát a kihallgatás, hogy megtudják, ki honnan jött, kinek mi az anyanyelve, az iskolai végzettsége, a családi állapota.
Amint Németországba ért, Szilágyi András megpróbálta felvenni a kapcsolatot az ott élő magyarokkal. Lapozgatta a telefonkönyvet, kutatott a magyaros hangzású nevek után. Már tizenhárom napja volt ott, minden kihallgatáson elmondta, hogy ő magyar anyanyelvű, szülei is Medgyesen élő magyarok. „De hiszen ön akkor német, ha Medgyesen élt. Ha nem tudja bizonyítani a német származását, akkor a német nyelvvel, a német kultúra ismeretével megteheti ugyanezt” – válaszolták neki. András megérezte a segítőkészséget a tisztviselő szavaiból, lassan, nyugodtan mondani kezdte, a ballada sejtelmességét is visszaadva hangjával: „Wer reitet so spät durch Nacht und Wind? / Es ist der Vater mit seinem Kind…” Goethe Der Erkönig7 című balladája szokatlanul hangzott ilyen körülmények között, a hatás pedig döbbenetes volt. A tisztviselő felállt, kezet nyújtott, és azt mondta: „Isten hozta Németországban. Aki így ismeri a német irodalmat, akármilyen messziről is jött, az német.” A lágerlakók hallva, hogy Romániából jött, románnak tartották, de ő már nem vitatkozott, nem bizonygatott semmit, kerülte a vitákat. Munkát keresett, majd teherautó-sofőrként, hajnali kenyérgyári kihordóként, műszaki rajzolóként is dolgozott.
Kitartóan kereste a lehetőséget a tanulásra, mert ahhoz, hogy Németországban egyetemre mehessen, előbb német érettségit kellett tennie. Hamburgba irányították, a kikötőben volt egy nagy menekülttábor, ott lakhattak a befogadott emberek, míg munka került nekik, vagy felkészültek a továbbtanulásra. Itt is megmaradtak még a háborúban szétbombázott bunkerek, amelyeket valamennyire lakhatóvá tettek, így szállásként szolgáltak. Ez már Finkenwerder szigete volt, ahol három hónapot töltött. Pár hét alatt német állampolgárságot kapott, megkezdődött a beilleszkedése, a legfontosabb a tanulás volt. Közben gyorsszolgálati árukihordó volt, különböző európai országokban vállalt 24 órás munkát, nyolcszáz, ezer kilométeres utakat. Vezetés, aztán ismét tanulás. Végre komolyabb munkát kapott a hamburgi Hochtief AG tervezőirodában, ahol technikai rajzolóként számítottak rá. Tovább kereste a magyarokat, nem volt kivel beszélgetnie, magányosan, elkeseredetten teltek napjai.
Közben az érettségire is készült. Az osztálytársai között akadtak olyanok is, akik Dél-Afrikából, Brazíliából tértek vissza Németországba tanulni az után, hogy szüleik elmenekültek a nácik elől, és elhagyták a kontinenst. Nemzedéknyi távolság választotta el őt osztálytársaitól, ő harminchárom éves volt, társai tizennyolc, húszévesek. Sok telefonálás után végül talált egy Julius Széll nevezetű férfit, majd felhívta őt. Széll Gyula ’56-os angyalföldi menekült volt, aki azonban nem tudott neki segíteni, viszont adott Szilágyi Andrásnak egy telefonszámot, egy másik magyarét, akihez bátran lehetett fordulni.
Szilágyi András felhívta a számot, Ferenc Domokos volt a vonal másik végén. Miután bemutatkozott, záporoztak feléje Ferenc Domokos kérdései: melyik településen, milyen utcában és házszám alatt él, honnan jött, és így tovább. Így ismerte meg dr. Ferenc Domokost, aki a legfontosabb szerepet játszotta az ottmaradásában, magyarságának megtartásában. Amikor elkeseredett, és a feladást fontolgatta, Ferenc Domokos megkérdezte tőle: „akkor miért jöttél ide?” Ferenc Domokos tizenhárom évesen, 1953-ban került ki Csíkmenaságból Magyarországra, egyik nagybátyja vette magához az árván maradt fiút. 1956-ban, a forradalmi események után felkapaszkodott egy Ausztriába tartó teherautóra, és elment Németországba. Burg Kastlben érettségizett, majd elvégezte az orvosi egyetemet.
Sokat beszélgettek Erdélyről, egymás szülőföldjét, otthoni családtagjaikat is megismerték. Amikor a kilencvenes évek elején, útban a csíksomlyói búcsúba Szilágyi András bekopogott feleségével együtt Ferenc Domokos csíkmenasági rokonaihoz, úgy fogadták őket, mint saját gyermekeiket.
Szilágyi András 1971-ben, immár német állampolgárként, német érettségivel a zsebében felvételizett az orvosi egyetemre, majd hat év alatt elvégezte azt. Közben már az egyik hamburgi kórházban dolgozott, ezt a lehetőséget is Ferenc Domokosnak köszönhette. Minden vizsgáját időben letette, nem mulasztott semmit. Egyetemistaként mindvégig éjszakai ügyeletet vállalt, hajnalonként árut hordott ki a pékségekből, minden munkalehetőséget megragadott, hiszen otthon maradt családját, fiát és feleségét 1972-ben kihozta Romániából. A házasság hamar felbomlott, feleségétől elváltak, a fiút apja nevelte tizenhárom éves koráig, amikor is a gyermek visszatért az anyjához. Szilágyi András dolgozott és tanult, erdélyi magyar barátai körében megőrizte otthonról hozott kulturális értékeit, a haza, a szülőföld története ritka kincs volt idegenben. Nem sodródott az árral, a világról alkotott meggyőződése szilárd volt. Őrizte anyanyelvét, műveltsége, tájékozottsága messze felülmúlta környezete ismereteit. Mindvégig hangoztatta, hogy honnan jött, és elviselte azt is, hogy a hamburgi magyarok őt oláhnak tartották.
Medikus évei alatt a Hamburg peremén álló wedeli kórház gyakorló orvosa volt a sebészeti osztályon, majd négy év után átkerült a buchholzi kórház sebészeti osztályára, ahol szakorvos lett. Onnan pályázott a Paracelsus-Klinik főorvosi állására, amelyet nyugdíjazásáig be is töltött. A baleseti sebészeten sokszor harminchat órát dolgozott pihenés nélkül. Háza Norderstedt villanegyedében volt, naponta 180 kilométert utazott. Amikor otthon volt, kertjében mindig felhúzta a magyar zászlót.
1989-ben ismerte meg későbbi második feleségét, a frissen diplomázott, német szakos, győri születésű tanárnőt, aki éppen abba az étterembe ment be ebédelni, ahol két műtét közötti szünetben Szilágyi doktor is ebédelt. 1990-ben házasodtak össze.
A visszatérés szándéka már 1990-ben megfogalmazódott bennük. Először Székelyföld felé indultak, Háromszékre, ahol sok évvel azelőtt Szilágyi András megfordult legátusként. Papolc és Barátos között az útviszonyokról érdeklődtek az út szélén álló milicistától, aki a magyar szavakra intett, és közölte, hogy nem tud magyarul, beszéljenek vele románul. Ekkor az új otthont kereső Szilágyi megfordult kocsijával, és tovább kereste új otthonát. Ha sokáig sodródik hajónk a végtelen vízen, akár kormányeltörésben is, előbb-utóbb csak kikötünk valahol. Az ő hajója Veszprém közelében ért véglegesen partot, egy Balaton-felvidéki kis faluban. Megtalálta álmai házát is, a romos, elhanyagolt épületben meglátta a csodát, a ragyogó jövőt, a romjaiból feltámasztható főnixet. Ez nem sikerült volna felesége együttműködése és kitartása, alkotókedve nélkül. Továbbá kellett ide egy bizonyos Dzsoni is, a csodaépítész, akinek keze nyomán kivirult az öreg ház. A felújítás évekig tartott. Szilágyi András Hamburgból irányította a Balaton melletti építkezést, végül a munkálatokkal 1995-ben készültek el.
Szilágyi András 2000-től, nyugdíjaztatása után új hazájában és házában folytathatta életét. Ennek része lett a borászat, hiszen ő a Küküllő mentéről származott, a borászat számára nem volt idegen – Erdélyben igen rangos helyen tartják számon a Küküllő menti jó borokat. Ismerte már az erdélyi borvidékeket, személyes kapcsolatban állt Csávossy György erdélyi borász-költővel, akinek Jó boroknak szép hazája, Erdély című könyvében bor és költészet egyaránt jelen van. Bejárta Magyarország jelentős borvidékeit, barátságot kötött neves borászokkal. Először csak szomszédja jó borait itta, aztán szőlőterületet vásárolt. Szőlőültetvényt telepített, beoltotta egyik fiát is a borászattal, aki szőlész-borász szakemberré vált. Messze földön, távoli földrészeken is ismerik, illetve isszák a medgyesi felmenőkkel büszkélkedhető fiatal borász varázslatos borait.
Szilágyi András azt vallja, hogy a hontalan csak az anyanyelvében találja meg a hazáját, azt kell óvni, védeni, megtartani annak, aki tudja, ki ő, honnan jött. Ez határozza meg, hová is tart.
Amikor először látogatott haza Medgyesre, 1972-ben, felkészült az útra: lemondott román állampolgárságáról, bejelentette a német hatóságoknál, hogy Romániába utazik, melyik határátkelőnél megy át, hol száll meg, bízott abban, hogy német állampolgárként nem érheti kivédhetetlen baj szülőföldjén. Tudta, hogy a Securitate nem felejt, nem lepődött meg, míg a szülei házában tartózkodott, az utca végén mindvégig ott állt a lefüggönyözött autó a váltott műszakban figyelőkkel. 1990-ben, a romániai rendszerváltás után hozzá lehetett jutni a titkosszolgálatok jegyzőkönyveihez, a megfigyelt személyekről készített kilométer hosszúságú feljegyzésekhez. Szilágyi András dossziéjában éveken át lejegyezték, hogy kivel találkozott, mikor, kivel, mit beszélt.
Németországi otthonában, majd a balatoni házában sokan megfordultak, a magyar kultúra jeles képviselői, erdélyiek és magyarországiak egyaránt. Kányádi Sándor, egyik fiának keresztapja; Lezsák Sándor költő, az egykori lakiteleki találkozók szervezője, az Országgyűlés házelnöke; Kötő József, kolozsvári színháztörténész, dramaturg; Horváth Balázs, az MDF-kormány hajdani belügyminisztere; Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások volt minisztere; Páll Lajos, a korondi festő-író; Kádár Tibor erdélyi festő; Varga Vilmos nagyváradi színművész és felesége, Kiss Törék Ildikó; Erdős Irma, a hajdani marosvásárhelyi Székely Színház színésznője, aki később Svédországba költözött; az örök vitapartner, Eperjes Károly színész, akivel késhegyre menő párbeszédeket folytattak protestáns-katolikus kérdésekről, közben a balatoni borokkal fokozták vitakedvüket. Orvosok, írók, politikusok is megfordultak Szilágyi Andrásnál, mindnyájan a nemzeti összetartást, haladást képviselték.
Medgyesen, egy késő őszi estén egy autó elhalad a fallal védett erődített templom mellett, majd a dombon, a hajtűkanyarban bal felé fordul, a lejtős, szűk utcán megáll a ház előtt. Szilágyi Andrást nővére várja, friss kávéillat a konyhában, boldog ölelés a testvérnek, a hazatérőnek. Brassóból várják az öccsüket, az aranyló Balaton-felvidéki bor csurran a poharakba. A másnapi program, találkozás a még élő hajdani barátokkal egy pohár sör mellett, a rég halott társak emlékének felidézése. De semmi politika, minek az? Már a besúgóktól se kell félni, a Securitate, bár még van, csak rejtőzködve működik. A temetőben pedig ott pihen a drága szülőföld, a múlt. Szilágyi András visszatért oda, abba a városba, ahonnan azon a vészterhes 1970-es január eleji estén felszállt a Bukarestbe induló gyorsvonatra. „…Ó láttam, láttam / Szombat esténkint útra kelni őket. / Ó, hányszor láttam azt a vonulást! / Ez a tragikus ék-alak / Hányszor nyomult a szívem közepibe! / Ők elindultak melegebb vidékre, / Hogy télbe fordult itthon a világ. / A Királyhágón sűrű köd gomolygott, / És eltakarta Transsylvániát.”8
(A kiemelt idézetek Márai Sándor Napló 1945–1957 [Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Budapest, 1990] című kötetéből származnak.)
Jegyzetek
1 Legáció: a református teológiai főiskolák a három fő ünnepkor, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor hittanhallgatókat küldenek az egyházakba hitbeszédet tartani. Ez a reformáció idejére vezethető vissza, a legelső legációról 1630-ból származik írásos adat, amikor még nem jutott minden egyházba lelkész. A legáció része az egyetemi gyakorlati képzésnek.
2 Lipovánok: kétszáz év óta Moldvában és a Duna-deltában élő óhitű, oroszul beszélő ortodox népcsoport, vallásuk miatt a román ortodoxiától elkülönültek, igen elmaradott körülmények között élnek.
3 Vasgárda: politikai mozgalom, szélsőségen nacionalista szervezet, amelyet Corneliu Zelea Codreanu alapított meg 1927-ben Mihály Arkangyal Légiója (legináriusok) néven. A légió tagjai a harmincas évek válsága idején háborút hirdettek a kommunisták és zsidók ellen, zaklatták és bántalmazták őket, politikai gyilkosságokat követtek el. Később balkáni szélsőjobboldali mozgalomként elnyerték a Harmadik Birodalom támogatását. Terrorosztagai 1942 novemberében több minisztert és államtitkárt is megöltek egyetlen éjszaka leforgása alatt. Ó-Romániában, Dél-Erdélyben, a Dnyeszteren túli területeken (Besszarábia, Bukovina) 1941 és 1943 között több százezer zsidót öltek meg – a kommunista Románia évtizedeken át tagadta a világ előtt bűneiket. 1944 őszén, a légió tagjaiból is verbuválódott ún. Maniu-gárdisták kivégzéseket hajtottak végre Székelyföldön és Kalotaszegen, brutalitásuk máig sem feledhető. A háború után a szervezet tagjait bebörtönözték, a légiót betiltották.
4 Wiener Ferenc 1952-ben került az orvosi egyetem biológiai tanszékére, a tanszék oktatóinak kiválasztásában szerepet játszott a társadalmi-politikai hovatartozás. Wiener Ferenc a tartományi pártbizottság aktivistája, később az egyetemi pártbizottság nagy hatalmú vezetője volt. Két oktató kivételével a tanszék valamennyi tagja párttag volt. Wiener Ferenc felesége, Babonits Magda a parazitológiai tanszék tanársegédje volt. Wiener Ferenc 1969-ben adjunktus rokoni kapcsolatai révén engedélyt kapott a „szervektől”, hogy magánjellegű tanulmányútra utazzon Svédországba, ahonnan aztán nem tért vissza. A kontinens egyik legrangosabb orvosi egyetemének, a stockholmi Karolinska Intézet munkatársa, majd a genetika professzora lett, később felesége is követte őt Svédországba. Érdemes megemlíteni, hogy Wiener Ferenc az ötvenes években marosvásárhelyi egyetemi előadásaiban ostorozta, tudománytalan imperialista maszlagnak nevezte a genetikát, és hangsúlyozta a szovjet tudósok szakmunkáinak tanulmányozását, mint egyetlen tudományos forrást.
5 Romániában akkoriban a rendőrségen tartották az útlevelet. Ha az állampolgár több évi, megismételt kérvényezés után engedélyt kapott a külföldi utazásra, átvehette útlevelét a rendőrségen, majd visszatérés után megjelölt határidőre köteles volt azt visszaszolgáltatni. Szigorúan tilos volt otthon tartani az útlevelet, mivel az nem az állampolgár tulajdona volt. A vízumintézés nagyon nehézkes volt, a nyugati „tőkés államok” követségeit kamerákkal figyeltették, a be- és kijövőkről felvétel készült, majd később „behívatták” őket elszámolásra.
6 Göttinga az erdélyieknek ismerősen hangzik, hiszen Bolyai Farkas oda szerette volna küldeni ragyogóan tehetséges fiát, Jánost, hogy Gauss felügyelete és tanítása alatt matematikus legyen.
7 Johann Wolfgang Goethe (1749–1832) Der Erkönig c. balladájából származik az idézett sor, amelyet Vas István a következőképp fordított le: „Ki nyargal a szélben az éjen át? / Egy apa az, ő viszi kisfiát.” A művet többször fordították le magyarra A rémkirály, majd Tündérkirály címeken. 1781-ből származik a mű legelső magyar fordítása, amely Pap Endre munkája.
8 Reményik Sándor, Darvak, 1920–1922.
