Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Székelyudvarhely Maszelkája

Beszélgetés Lőrincz Ildikó művészettörténésszel

– A magyar kultúra napi rendezvénysorozat részeként Maszelka János festőművész munkáiból nyílt kiállítás Székelyudvarhelyen, a Haáz Rezső Múzeumban. A tárlat anyagát Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész válogatta. Ez alkalommal elhangzott: a művész hosszú időn keresztül volt a helyi képzőművészeti élet szervezője, és ő hozta létre a múzeum képtárát. Lőrincz Ildikó művészettörténész nyitotta meg a kiállítást, őt kérdeztük: milyen előképe lehetett annak, hogy egy alkotó a szervezésben is szerepet vállalt?

– Nem sok példa van erre, ezért is kapott különös hangsúlyt a most megszervezett Maszelka János-emlékkiállítás, amely egyben a művésznek a városi közművelődésben betöltött szerepét is kidomborítja. Maszelka egyik jelentős elődje, illetve iskoláskori mestere Haáz Ferenc Rezső volt, aki mindvégig útmutatója maradt. Haáz személyében egy lelkes, dinamikus, elkötelezett és tehetséges tanárral gazdagodott a székely anyaváros a múlt század elején. A székelyudvarhelyi Református Kollégiumban az oktató-nevelő munkája mellett ő a buzgalmával, munkabírásával és jó szervezőkészségével is elnyerte az iskola meg a városi hatóságok tetszését és megelégedését. Rendszeresen tartott vetített képes előadásokat a székely népművészetről, a magyar és egyetemes festészet nagyságairól. Ugyanakkor kitartó gyűjtőmunkája eredményeként mint múzeumalapítóról is beszélhetünk róla. Ma az ő nevét viseli a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum. Ebben a gyűjtőmunkában hűségesen követte őt Maszelka, akinek az emléktáblája ott áll a városi Képtár falán. Hangsúlyoznám, hogy a két gyűjteményalapító – azaz Haáz és Maszelka – egyike sem a város szülötte, hanem mindketten szepességi szász (cipszer) gyökerekkel rendelkeznek, viszont mindketten hozzájárultak a székelyudvarhelyi művészeti élet és művészcentrikus kultúra megteremtéséhez.




Maszelka János: Téli táj (2000), akvarell. Kép: a Haáz Rezső Múzeum honlapja

Másrészt azt is fontos alaposan megvizsgálni, milyen művészeti közeg fogadta Maszelka Jánost 1949-ben Kolozsváron, amikor a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán elkezdte a tanulmányait, és milyen példaképek hatottak itt rá. Még a szocialista realizmus korszakának beköszönte előtt meghatározó volt Kós Károly és Szolnay Sándor művészetszervező, iskolaalapító és látásmódbeli példaadása. Emellett a képzőművészeti kultúra „közönségnevelő szabadegyetemének” a működését három mester stíluseszménye határozta meg egészen a hatvanas évekig: a festő Nagy Imre, a grafikus Gy. Szabó Béla és a szobrász Szervátiusz Jenő expresszív realizmusa. Az ő művészetük hosszú évtizedeken át a műérték mércéjéül szolgált, és általuk nyert a műtárgy az erdélyiek számára jelentőséget, ennek eredményeként kezdtek többen az otthonukba is vásárolni alkotásokat. Ebbe a közegbe kapott betekintést Maszelka főiskolai tanárai – Abodi Nagy Béla, Kádár Tibor, Miklóssy Gábor és Nagy Imre – révén.

Maszelka János 1955-ben végzett Kolozsváron, ahol magába szívta a nagyvárosi kultúrát, művészetet. Akkor még nem sejthette, mennyire sorsdöntő lépés volt visszautasítani a kolozsvári Utunk állásajánlatát, s inkább a kisvárosi szűkösebb kereteket választani. Végzős művésztársaival, Kraft Lászlóval, Nagy Györggyel, Orbán Áronnal, Sepsi Lajossal és Székely Józseffel együtt Székelyudvarhelyen folytatták pályájukat.

Egy kisváros művészeti életét akkoriban nem annyira a lázadó, modern kompozíciós műformák határozták meg, hanem a fenti alkotók arckép-, csendélet- és tájképművészete, a színes, patinás természeti és urbanisztikai helyek festőiségének felfedezése. Ez egyszerre volt dokumentációs és ízlésnevelő feladat. Az alkotók szemléletére hatott az impresszionizmus és a szecesszió is, de az ébredő kispolgári műtárgyigényt leginkább a nagybányai hagyomány továbbgondolásával, az akadémikus modor merevségének feloldásával szolgálhatták. Az említett művészek közönségnevelő munkával próbáltak helyet teremteni a művészetnek, olyan ingyenes rajz- és festőtanfolyamot hirdettek meg, amelyen minden korosztály megismerkedhetett a művészi mesterség alapelemeivel. A századokra visszamenően számos értelmiségivel rendelkező város az ötvenes években – gazdasági és társadalmi potenciálját tekintve – elhanyagolt kisváros volt, kevés köztéri megrendelés akadt, és művészeti múzeumot, képtárat sem hoztak még létre. A művészetek felkarolására jóval kevesebb pénzt fordítottak, mint más vidékeken. Ez lehetett az oka annak, hogy nem maradhatott meg, és elemeire bomlott egy székelyudvarhelyi művésztelep, a képzőművészek egy része rajztanárként dolgozott tovább. A kisvárosban kapóra jött a Máramarosszigetről származó Maszelka János hatékony tevékenysége a székelyudvarhelyi alkotás folytonosságának fenntartása érdekében. A városdíszítő alkalmi munkálatok állandó önkéntese volt a Művelődési Ház képzőművészeti és népművészeti szakirányítójaként, a szakkörök koordinátoraként dolgozott 1962-től. Tevékenységéhez tartozott a tehetséges fiatalok irányítása, előkészítése a főiskolára, a város művészeti életének szervezése, kiállítások rendezése, megnyitása, az aktív művelődés rendszeres és egyben magyar jellegének biztosítása. Itt kezdődik tehát szerepvállalása a székelyudvarhelyi művészeti élet megteremtésében, de ugyanitt hangsúlyozni kell, mennyire jelentősen hozzájárult a hatvanas, hetvenes évekbeli pezsgő kulturális életének létrejöttéhez is. Ma már szerencsés esetben közművelődési szakemberek látják el azt a szerteágazó feladatkört, amit Maszelka erős szakmai öntudattal és elkötelezettséggel végzett mintegy három évtizeden át.




Az emlékkiállítás plakátja

– Egyszóval a székely kisvárost be kellett kapcsolni egy szélesebb művészeti áramlásba? És eközben alakult ki a sajátos stílusa, amellyel felhívta magára a figyelmet?

– Gyakran emlegetett közhely, hogy a kisváros ingerszegény környezetében a művészember könnyen elkallódik. Ehhez a kommunizmus éveiben az akkor érvényes korlátozó tényezők is hozzájárultak, de Maszelka János jól tudta, hogy mi a feladata. 1962-től kezdődően úgy szervezett jelentős kiállításokat havi rendszerességgel, hogy az alkotóktól egy-két képet a művelődési ház részére visszatartott. Mintegy harminc év alatt olyan rangos művészek műveit mutatta be, mint Balázs Imre, Nagy Pál, Gy. Szabó Béla, Nagy Albert, Szolnay Sándor vagy Nagy Imre, illetve Ács Ferenc, Baász Imre, Bene József, Gáll András, Ferenczy Júlia, Márton Árpád, Mohy Sándor, Molnár Dénes, Sükösd Ferenc, Simon Endre, Zsigmond Attila és mások. Neki köszönhetően az udvarhelyi közönség sokféle művészi gondolkodás- és látásmóddal ismerkedhetett meg. Oroszlánrészt vállalt a munkából 1978-ban, amikor megalapították a székelyudvarhelyi Képtárat. Kapcsolatai révén nemcsak épületet szerzett a műalkotásoknak, hanem olyan jelentős adományokat is megszerzett, mint a kolozsvári Korunk-gyűjtemény közel 300 alkotása vagy Bene József 21 műve, illetve más műtárgyak, amelyek mind a mai napig e Képtár 20. századi – a hatvanas-hetvenes évek erdélyi képzőművészetének keresztmetszetét adó – gyűjteményének legértékesebb darabjai. Következetesen dolgozott azon, hogy a helybeliek megismerhessék az elődök és kortársak alkotásait. Figyelt arra, hogy ne csak az elismert, híres művészeket mutassa be, hanem a helyi és a környéken élő pályakezdő alkotókat is csoportos és egyéni kiállításokon való megjelenéssel segítse.

1978-tól a Homoród menti művésztelep egyik éltetőjeként, művészeti vezetőjeként huszonöt éven át szerzett külön érdemeket önzetlen közösségszolgálatból, értékmentésből, hagyományápolásból. Nemcsak szervezte a telepet, hanem alkotott is itt, akárcsak a gyergyószárhegyi nemzetközi alkotótáborban, amelynek szintén irányítója volt két évig. Bár az előbb említett tevékenységek önmagukban is kitöltenék egy ember mindennapjait, Maszelka Jánosnak folyamatosan sikerült alkotóként is megnyilvánulnia, munkáit kiállításokon bemutatnia. Szervezte a város művészeti életét. Több alkalommal szerepelt az udvarhelyi népszínház előadásaiban, díszlettervezőként is dolgozott a helyi népszínház mellett Tompa Miklós, Hunyadi László, Kovács Levente, Visky Árpád megbízásából. Tomcsa Sándor neki írta meg a Gyengék a borok című, egyszereplős színművét. Terepre utazott, és politikai körökre kényszerült járni, miközben szüntelenül rajzolt, festett.

Ami pedig képeinek stilisztikai és tematikai előzményeit jelenti, nagyon fontos szerepe volt ebben zsögödi Nagy Imrének, az ő 1944 utáni festészetének idillikus légkörével, a tájegységi-sorsképi vonásokat tükröző arcaival, majd a későbbi arckifejezésekben megragadható történelmi és társadalmi gondok értelmezési lehetőségeivel. Meghatározó hatással volt Maszelkára az a székelyföldi tájképfestészet, az a lelki-tudati megvilágítású festészet is, amit Balázs Imre, illetve később Szécsi András és Nagy István műveltek. Olajképein Maszelka továbbfejlesztette a táj és az ember lelki kapcsolatát megjelenítő, expresszívbe hajló, késő posztimpresszionista örökséget. Nem önmagában a tájat örökítette meg és adta tovább, sokkal inkább az a mögött meghúzódó érzelmi hangulatot rögzítette. Nyugtalan vonalak, helyenként komorabb, kiszáradt fákkal teli tájak, keveretlen, nyers, de egybezengő színek. Ami pedig a pasztellképeit illeti, ebben a műfajban találta meg leginkább önmagát. A hatvanas-hetvenes években egyféle erdélyi pasztell-reneszánszról beszélhetünk, ennek képviselői voltak Forró Antal, Kusztos Endre, Sövér Elek, Buzás András, Simon Endre, és köztük kap jelentős szerepet Maszelka János is, a székelyföldi táj kimeríthetetlen természeti-légköri változatosságát, színességét, monumentalitását tükröző, szabadabban komponált pasztelljein. Ezeken a képeken teljesedett ki színkezelése, a precíz szerkesztési mód lehetővé tette számára, hogy első látásra egymáshoz nem kimondottan illő színeket is összeegyeztessen lapjain, ezzel is mondanivalóját hangsúlyozhassa.

Olaj- és pasztellképei mellett nem feledkezhetünk meg grafikáiról, szén- és ceruzarajzairól sem. Maszelka a magyar irodalom nagyjait 200 darabból álló szénrajzportré-sorozatában örökítette meg. Ceruza- és szénrajzportréi az embert jelenítik meg, főképpen az élettől megviselt, öregedő, gondoktól barázdált, kifejező arcokat.




Maszelka János: Berek

– A korszakra jellemző felülről irányítottság nem csupán a szervezői munkára, hanem az alkotásra is rátelepedett. Hogyan lehetett ez alól kibújni?

– A hivatalnoki állás időnként kényelmetlen, a rendszert kiszolgáló ideológiát erősítő megrendelésekkel járt. Köztudott, hogy Maszelka a szocialista realizmus jegyében is kellett készítsen festményeket. Az elmúlt rendszer művészetének tanulmányozói szerint a népi témákkal és a népies látásmód kifejezésével azok is el tudták festményeiket fogadtatni a szocreál kritikával, akik nem kívántak az ideológia szellemében dolgozni. Továbbá olyan művek is létrejöhettek akkoriban, amelyek a földművelő-állattartó réteg megértéséből születtek.

– Életműve kettős: alkotói pálya és a közönség szolgálata. Elválasztható ez a kettő?

– Szerintem ő megpróbálta a művei létrehozását némiképp elválasztani a közönségszolgálattól. Akkor alkotott igazán szabadon, amikor egy-egy alkotótáborban lehetett. Mégis úgy tűnik, lehetetlenség ezt így elválasztani, mert alapító tagja volt a háború utáni első erdélyi művésztelepi kísérleteknek és megvalósulásoknak, mindvégig alkotóként és kiállítóként is megnyilvánult ezeken. Egyike volt azoknak, akik az úgynevezett székely festőiskola képviselőiként igazolták a Nagy Imre-i és a Nagy István-i hagyomány máig ható és gyümölcsöztethető érvényét. Maszelka konokul, hűséggel és optimistán járta végig saját művészi útját, derű jellemezte egész életét, és ez a derű az, amely úgy az alkotói pályáját, mint a közönség szolgálatát végigkísérte. Kitartással és elkötelezettséggel vált az erdélyi művészetben számontartott, ám életében a tehetségéhez és életművéhez mérten eléggé el nem ismert festővé. Évtizedek célratörő, szívós munkájával, rengeteg energiával és megkapó emberi melegséggel Székelyudvarhelyt az erdélyi magyar képzőművészet egyik leginkább megbecsült vidéki központjává változtatta.

 

Maszelka János (1929. január 24., Máramarossziget – 2003. december 20., Székelyudvarhely)

1935-ben került Székelyudvarhelyre a családja. A negyvenes években rajztanfolyamra járt Haáz Ferenc Rezsőhöz, a későbbi múzeumalapítóhoz, a katolikus gimnáziumban rajztanára Teleky József volt, mindketten a művészi pálya választására ösztönözték. A kolozsvári főiskolára úgy jelentkezett, hogy Bene József képzőművész tehetségkutató körútján felfigyelt rá. 1949 és 1955 között végezte el a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát, szaktanárai Ciupe Aurel, Nagy Imre, Abodi Nagy Béla, Bene József, Kádár Tibor, Miklóssy Gábor képzőművészek voltak.

1955-ben Székelyudvarhelyre tért vissza, a Gábor Áron Munkásklubban levő műteremben együtt alkotott Kraft Lászlóval, Nagy Györggyel, Orbán Áronnal, Sepsi Lajossal, Székely Józseffel, illetve Rösler Károllyal és Verestóy Árpáddal. 1959 és 1961 között a Tanítóképzőben oktatott, 1962 és 1989 között a városi Művelődési Ház szakirányítója, szakköreinek koordinátora volt. Négy évig a helyi múzeumnak is alkalmazottja volt (1983–87), ez alatt azt az anyagot gondozta, amit ő gyűjtött.

1974 és 1976 között a Gyergyószárhegyi Nemzetközi Alkotótábor igazgatója, több évben résztvevője is volt. 1978-ban megalapította, és kapcsolatai révén értékes műgyűjteménnyel gyarapította a székelyudvarhelyi Képtárat. Egyik vezetője, szervezője és gyarapítója volt a homoródszentmártoni képzőművészeti alkotótábornak 1978-tól. A nyolcvanas évek elején heti rendszerességgel képzőművészeti szabadegyetemet működtetett a művelődési házban.

Egyéni kiállításai: Székelyudvarhely (1968, 1971, 1975, 1978, 1984, 1989), Székelykeresztúr (1968), Kézdivásárhely (1968, 1971), Szentkeresztbánya, Csíkszereda (1971, 1978, 1981), Marosvásárhely, Arad (1973), Parajd (1975), Kolozsvár (1976), Máréfalva (1980), Korond, Homoródszentpál (1981). 1989 utáni tárlatai: Homoródszentmárton (1992), Nagykanizsa (1993), Gyöngyös (1996), Székelyudvarhely (1993, 1999, 2002, 2009, 2022), Ráckeve (2018), Budapest (1993, 1994, 1998, 2004, 2019).

2002-ben a Hargita Megyei Önkormányzat életműdíjjal tüntette ki, majd a csíkszeredai Visual Art Galéria életműdíjjal jutalmazta. 2004-ben post mortem Udvarhelyszék kultúrájáért elismeréssel tüntették ki.




Maszelka János székelyudvarhelyi festőművész. Kép: a Haáz Rezső Múzeum honlapja

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Sipos Sándor látásmódjának kialakulására mély hatást gyakorolt Marshall McLuhan kanadai médiakutató és filozófus. A képzőművész alkotásai a – folyton táguló – virtuális valóságot megtapasztaló ember életérzéseit vetítik elénk, és arról tanúskodnak, hogy a média fejlődése átszabja, átformálja az emberi kultúrát.

Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.

Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.

Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon. 

Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.” 

Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető. 

A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.

Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben.