Soó Zöld Margit természetvallása

Ha valaki arra kérne, hogy soroljam föl a mai Kolozsvár legtekintélyesebb, legismertebb és legkedveltebb személyiségeit, akkor Soó Zöld Margit Szolnay- és Munkácsy-díjas festő-, illetve grafikusművész, az újjáalakított Barabás Miklós Céh alapító tagja mindenképpen az első tíz „főember” közt szerepelne.

Ismeretségünk „napsugarasan” kezdődött, valamikor a hetvenes évek közepe táján, amikor rádiósként, hét-nyolc kilós riportermagnóval a vállamon kerestem fel munkahelyén, a közkedvelt gyermeklap, a Napsugár szerkesztőségében – amely annak idején írók, költők, képzőművészek mentsvárának bizonyult, ahol ki lehetett bújni a komor kor követelményei alól, ahol viszonylag szabadon lehetett levegőhöz jutni. Ennek a lapnak a képszerkesztőjeként, illusztrátoraként tevékenykedett Soó Zöld Margit, aki a szó átvitt, de legteljesebb értelmében is napsugarasan fogadott. Mert ilyen volt ő. Lényéből fakadóan melegszívű, nyíltan, kedélyesen, gondolatébresztően őszinte és bőbeszédű, jó humorú, egyszóval a rádiósok kedvence. S ez a napsugár a mai napig sem veszett ki belőle, aminthogy a Napsugár is hű maradt fodorsándoros, bajorandoros, bálinttiboros, kányádisándoros egykori önmagához, gyermeklelkeket melengető, vidámító, szórakoztatva kiteljesítő, oktató, mindenkori küldetéséhez. És felhőtlenül ragyog évtizedek óta.


soo zöld margit

Danaidák

Soó Zöld Margit egének horizontján azonban azóta már nem egyszer tűntek föl sötét fellegek. De sohasem annyira sötétek, hogy képesek lettek volna elhomályosítani azt a „belső napot”, amely lényéből sugárzik. S amely kiapadhatatlan művészi erejének, valamint kitartásának és vitalitásának biztosítéka. Sőt, a veszedelmesen tornyosuló felhőket művészi eszközökkel megzabolázó alkotó általuk egy-egy új világ kapuját tárja föl önmaga és művészetének hívei előtt. „Felhők honából, ég guzsalyából” merítve építkezik tovább és megint tovább.

De persze eljött, márpedig teljes joggal jött el számára a visszatekintés ideje is. Hiszen évtizedek óta él az alkotás tüzében, örvendeztetett meg szinte évente egy-egy kiállításnyi új munkával. Ebben a visszatekintésben sietett segítségére fia, Soó Zöld Balázs és igaz barátja, pályatársa, munkásságának legjobb ismerője, Unipán Helga, aki megrendezte idén nagyszabású kiállítását a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban. A tárlat látogatottságából és visszhangjából ítélve Soó Zöld Margitnak, mint mindig, most is – sőt, a rendezvény átfogó jellegét tekintve talán még hangsúlyosabban – sikerült maga mellé állítania közönségét. Olyannyira, hogy a bemutató már szinte manifesztum jelleget öltött: tömeges kiállást a művészet tisztasága, mobilizáló jellege mellett.

Alkotásainak, nyilvános szerepléseinek hűséges krónikásaként úgy érzem, számomra is elérkezett egy bizonyos fajta visszatekintés ideje. Így a továbbiakban azokból az írásaimból merítek, amelyek egy-egy műterem-látogatás vagy tárlat nyomán születtek, s amelyek többé-kevésbé kronológiai sorrendben villantják föl a sokoldalú művész jobbára 1990 utáni tevékenységét.


soo zöld margit

Kalitka II.

Az 1994-es, szintén művészeti múzeumbeli retrospektív kiállításával kapcsolatban jegyeztem meg, hogy a művész természetből ihletődött munkáinak jellemzője a valósághű megjelenítés s az alkotó erőteljes érzelmi viszonyulása a tematikához. Olajképeinek, pasztelljeinek színvilága változatosan gazdag, mégis visszafogott, sehol sem harsogó. A vörösesbarna és barnásvörös, a meleg sárga, a szürke barnába hajló változatai teremtik meg azt a bársonyos légkört, amely a meghittség hangulatát árasztja, legyen szó természeti tájról, utcarészletről vagy akár virágcsendéletről. Az itt-ott megjelenő műemléképületek művészi feldolgozásában sem a monumentalitás dominál, hanem a letűnt korok emberének otthonteremtő üzenete. A tucatnyi tollrajz viszont, amely a modern grafika sajátosan látványos, szürrealisztikus-szimbolikus vonulatához sorolható, már más felfogásban készült. Bár a részletek itt is figurálisak, a természeti, florális, zoomorf, illetve antropomorf elemek drámai kompozíciókká állnak össze, amelyekben az epizód nem önmagában van, hanem környezetével egyetemben, képzettársítások révén válik szuggesztív, hangulatteremtő alkotássá. Ezek a munkák zaklatott vízióknak tűnnek, kozmikus mélységeket és szorongásokat vetítenek a néző elé.

1995-ben a mára már gazdát cserélt, egykori belvárosi műtermében látogattam meg a művészt. Akkor éppen a vizek világának bűvöletében élt, és tárta föl készségesen műhelytitkait.

A hangok, zörejek, moccanások s a közéjük ékelődött csend zenévé válása-nemesedése megfoghatatlan, titokzatos jelenség. De éppen ilyen megmagyarázhatatlan és csodálatos a festés is – vélte. Majd képről képre merült bele a „vizes tematikába”, vezetett be a tóparti alkonyatok csendjébe, a fülledt nyár szinte rezzenéstelen levegőjébe, vagy éppen ellenkezőleg, a szelek színes birodalmába. Mert Soó Zöld Margit igenis megfesti a szelet: hol rózsaszínesen sárgára, hol kékeszöldre, szürkére, mikor milyen intenzitással fúj, mikor milyen hangulatban kapja el a művészt, vagy a vizek világát. Amely szintén él és lélegzik, ha hagyják. És élteti, éltetné a benne és körülötte létező élővilágot, de baj volt az éltetéssel már évtizedekkel ezelőtt is. Ahogyan legnagyobb természetbúvár-zenész költőnk, a felejthetetlen emlékű Palocsay Zsigmond írta a Nádiringóban: „Az van, hogy civilizálódunk. Vágjuk magunk alatt a fát (jelen esetben a nádat). S késő lesz, mire felébredünk… Ez a helyzet világszerte. Üvöltsünk: CSENDET, VIZET, ZÖLDET, LEVEGŐT! Hogy idegeink lehessenek: egészségünk, örömünk.” Hogy feloldódhassunk a nyárban, csendben, természetben. Ahogyan azt művész tette és örökítette meg pasztelljein. Könnyedek, megnyugtatók, olykor szinte légiesek műtermi, rögtönzött kiállításának darabjai. Alaposabb szemlélődés után azonban felfedezzük a líra mögött bujkáló, talán a tudatalattiból alkotás közben kibuggyanó, filozofáló hajlamot is. A gazdagon buzogó asszociációs készséget, a metaforikus fogalmazást. Soó Zöld Margit tóparti, Duna-parti víziói ilyen tekintetben is rokoníthatók Palocsay Zsigmond filozófiai mélységeket feszegető, nyelvi bravúrokban felülmúlhatatlan írásaival.

A szárhegyi emlékeket megelevenítő 1997-es tárlaton a művész az öröklét és a mulandóság antinómiáját oldja békévé pasztelljeiben, míg 1999-es kiállításán színes szelek szárnyán röpít ismét a vízi világba, olyannyira érzékletesen, hogy szinte orrunkba csap a Duna-delta sajátosan fanyar, súlyos illata. De ugyanolyan kifejező a színben tömörített, csupán néhány árnyalattal sejtetett napégette tarló, a nyári forróságban vibráló levegő, az élővilág millió titkát rejtegető nádas s az emberkéz alkotta építmények, vízi alkalmatosságok egyedi művészi átlényegítése. S kimeríthetetlen variációk tárházaként ott vannak a fák, gyökerek is.


soo zöld margit

Melankólia

2003-as, Gy. Szabó Béla galériabeli kiállítását megtekintve úgy tűnt, a művész önmagához hűen ugyan, de alkotói periódusának új szakaszához érkezett: elkezdett „a fellegekben járni”. Persze képletesen. Kezdődött mindez az immár műterméül is szolgáló lakása ablakából feltáruló világgal: a meditálásra serkentő égi jelekkel, a lassacskán szinte családtaggá előléptetett, örökmozgó-változó égi alakzatokkal, amelyeknek szín- és formajátéka magával ragadta a művészt.

És folytatódott ugyanennek az égboltnak egy teljesen más szögből történő megjelenítésével: a jászdózsai alkotótáborban töltött napok művészi lecsapódásával. Itt a felhős ég dominanciája már egyértelmű. Soó Zöld Margit hegyvölgyekhez szokott művészi énje ilyennek látta a magyar alföldet. Szerkezetileg is érdekes megoldásnak lehetünk szemtanúi: a hatalmas távlatokat felvillantó, felhők tarkította égbolt szinte magához emeli, magába olvasztja a csöppnyivé zsugorodott földdarabot. Mintha a művész így akarta volna érzékeltetni, hogy a felhők világában, saját otthonától távol is otthonosan érzi magát. És megfestette az égbolt művészi földrajzát, amelyben a határok immár a szó legszorosabb értelmében légiesültek. A maximálisan kiszélesített, meghosszabbított látóhatár, az ég és föld találkozása, egymásba olvadásuk, a végtelenbe nyúló nagy magyar alföld, a Tarna-part a rá nehezedő szürke égbolttal vagy a rekkenő nyári meleg vöröses-barnás izzásában erdőnek csúfolt, tájjal-éghajlattal dacoló fák s a sárgálló repcemező ugyanolyan otthonossá vált számára, mint a rekettói magaslatok ölelésében megbúvó falu vihart sejtető egével. A szüntelenül gomolygó felhők táncától megmámorosodva mintha ő maga is megtanult volna röpülni. Valósággal felszabadult, s ez a felszabadultság érződik munkáin is. Főszereplői, a felhők hol eső előtti súlyos terhüket vonszolva, lomha szürkén lógnak be a képbe, hol barnás árnyalatokkal telítik azt, hol pedig rózsaszínbe hajlón teljesítik ki a színskálát. Az uralkodó azonban a szürke, megannyi árnyalatával.

A földet-eget egybemosó lapos alföldi tájjal mintegy feleselni látszik a hegysorozat, amely sajátos alakzataival hívja fel magára a figyelmet.




Flamingók

2006-ban nyílt meg a Barabás Miklós Céh Farkas utcai galériája, amely azóta Soó Zöld Margit második otthonává vált. Szinte minden év júliusában itt ünnepelte meg születésnapját, meglepve saját magát és híveit egy-egy kamarakiállításnyi anyaggal. Az alkotás kínját-örömét maximálisan átélő, szüntelenül munkálkodó művész, mint eddig még minden esetben, céhes kiállításaira is mindig hozott valami újat. A napraforgós, repcés mezők és színes szőttesekre emlékeztető tavaszi tájak pazar pompájától a maximális visszafogottságig terjedő színvilág, a művészi megjelenítés tömörsége, ökonómiája a legújabb alkotásokban mintha még hangsúlyosabbá válna. A túlbeszélés, a részletek túlzott hangsúlyozása sohasem veszélyeztette Soó Zöld Margit munkáit, legújabb pasztelljei azonban már valósággal tüntetnek sallangtalanságukkal, tömörségükkel. A narancssárga vagy a fekete dominanciája immár a kizárólagosságig terjedően uralja a képet, irányítja a figyelmet a lényegre: a művész még egy lépést tett az absztrahálás, a szintetizáló művészi átlényegítés felé. Kedvencei, a gyakorta valósággal emberi alakot öltő fák, gyökerek megannyi alakváltozata mintha emberi sorsokat is szimbolizálna. A kidöntött, megsebzett fa éles törésekkel szabdalt vonalhálói, vagy a görcsbe merevedett, sajátos fintorokba torzult, olykor egyenesen antropomorf gyökérvariációk ismerős helyzeteket juttatnak eszünkbe. De persze túl mindennemű allegórián, ezek a munkák elsősorban a lenyűgöző látvány erejével hatnak.

A bezárkózás, a csigaházba, kagylóhéjba menekített élet és a spontánul kibuggyanó érzelemkitörések sötét lávafolyama dübörög végig az égő fekete és világító fehér folt-, illetve vonalrendszeren. A lét szimfóniája, az élet lüktetése. A sötét alapból felsejlő valóságfoszlányok, a hajlott hátú öreg fa patakzó könnyhullatása, a fájó, csupaszon maradt idegszálak vibrálása, a göcsörtös farönk, a kéz: fohász a megmaradásért, a földért, az emberi létért.

Minden, ami volt, s minden, ami lesz, benne foglaltatik Soó Zöld Margit őszinte művészi vallomásaiban. Mindaz, aminek képi megfogalmazásához, részletező, de mégis elegánsan nagyvonalú, az évtizedek tapasztalatát-bölcsességét hordozó általánosításához oly magabiztosan nyúl a festő- és grafikusművész.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.

Az Electro Sistem egyike Nagybánya prosperáló ipari vállalatainak, része annak az újkori kibontakozásnak, melynek ösvényét magáncégek sokasága szélesbítette forgalmas országúttá. Létrehozása és fellendítése Blaskó István nevéhez fűződik, aki kiváló üzleti érzékkel és szakmai tudással teremtette meg, építette ki kapcsolatait országon belül és nemzetközi viszonylatban is.

Suba László - A tűzzománcról néhány sorban

A modern művészet korában a művészek új kifejezési formákat keresnek. Így a tűzzománc a képzőművészetben is helyet kapott. Különböző anyagok hozzáadásával lehet gazdagítani a zománc felületét, ami például lehet fényes vagy matt is. A munkák méretei is nagyobbak, ehhez még társulhat fából készített ráma, vagy széles deszkalap. A kép tárgyát lehet dekoratívan vagy festőien kezelni.

abodi nagy béla, a jövő fénye

Nemcsak a könyveknek, hanem a fontos leveleknek is megvan a történetük. Az itt következőnek ráadásul egészen sajátosan a történelem (egyesületi és köztörténeti) szabta meg az egyedi históriáját. Fönnmaradását pedig a másodlagos fölhasználó rácsodálkozásának köszönheti.