Október 6-án Ujj Zsuzsi fotós, költő, performer és dalszerző „Nekem a szárnyamat már senki sem szegheti” című kiállítása nyitotta a Visor – Székelyföldi Fotófesztivál harmadik kiadását, akinek ’86–91 között készített fotóperformanszai – saját bevallása szerint – a kiszolgáltatottságról, az elesettségről, a halálról és a szeretetlenségről, de a szépségről is szólnak. Az emberi esendőségről. Ujj Zsuzsi több mint 30 éve nem vett fényképezőgépet a kezébe és dalokat sem nagyon írt, művészete mégis aktuális. Napjainkban fedezik fel újra Magyarországon és külföldön képzőművészeti, performansz- és fotós munkásságát. A fotózás, mint művészeti tevékenység 1992-ben lezárult életében, a képei azonban később nemzetközi karriert futottak be. Kiállították őket a bécsi MUMOK-ban, majd a londoni Tate-ben. Azóta New York-i és Los Angeles-i galériákban is bemutatták fotóperformanszait.
Szombaton, október 7-én, a fotóünnep folytatásaként Imreh István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ vezetője és Vargyasi Levente fotográfus-filmes, a fesztivál szervezője megnyitották a 4. Székelyföldi Fotóklubok Szemléjét és a Független fotográfusok kiállítását, melyeknek központi témája a fotográfia történetében nem csak szereplőként, de alkotókként is jelen levő nők. E gondolat jegyében köszöntötte Imreh István, a KMMK igazgatója a jelen levő fotóklub vezetőket, tagokat, fotográfusokat és minden érdeklődőt, aki szereti a képírás nyelvét: „Látni ajándék. Aki valaha is beleborzongott a vakság gondolatába, hálát ad ezért a képességért. Aztán, ha az ember az idő elteltével és az élettapasztalatok gazdagodása által képes meglátni olyan pillanatokat, értékeket, amelyeket mások kevésbé vagy egyáltalán nem, akkor ez a látni tudás egy újabb szintet lép. És végül, mikor láttatni is tud másokkal, az részben isteni adottság, tehetség, részben következetes munka, amellyel ezt a képességet csiszolja, finomítja. (...) ahogy a nők otthont varázsolnak egy lakásból és ahogy lélekmeleg erővel kohéziós, összetartó erői a családnak, úgy a fotóklubok is nemcsak egymással találkozó emberek gyülekezetei, hanem otthonai a fotóművészet szeretetének, családként működő közösségek, ahol a különböző szemléletmódok erősítik, fejlesztik egymást.”
Vargyasi Levente, a fesztivál kordonátora is köszöntötte a jelenlevőket. Elmondta: „kettős kiállítás ez a mai, hiszen a 3. Visor – Székelyföldi Fotófesztivál legújabb, kiemelt eseménye a Független fotósok székelyföldi versenye. A Székelyföldi Fotóklubok Szemléje mellett ez évtől a független fotósoknak is hasonló figyelmet szeretnénk szentelni, mert fontosnak tartjuk az önálló alkotók munkáinak bemutatását, alkotókedvük ezáltali ösztönzését. Mindkét kiállítás különleges utazásra hív, olyanra, amelyen a fényképeken túl kirajzolódnak az egyéni fotósok, fotóklubjaink világai, stílusai is.”
A Független fotósok székelyföldi versenyének első díjasa Erdély Bálint Előd Várakozás című munkájával. A Hargita Megyei Kulturális Központ által felajánlott díjat annak munkatársa, Lajos Franciska adta át. Második helyezett Jakab Zsóka lett, szintén Várakozás címet viselő fényképével. Harmadik díjban, azonos pontszámmal, 2 alkotó is részesült: Bernád Rózália Lídia című fotográfiája és Kristó Róbert Tiszta szívvel című alkotása. Gratulálunk a díjazottaknak!
12 órától került sor a Székelyföldi fotóklubok fórumára, majd Feleki István fotóművész tartott műhelymunkát mozgásfotózás témában. 18.00 órakor nyitották meg Trans-paysage címet viselő tárlatát a Lábas Házban, amelyről Bernard Paqueteau így vélekedik: „Átutazások fényképei, útközben elkapott képek, mint a ló villanó bojtja a lovardában. Képek kavargása. Elmerülök benne, visszamegyek harminc évet az időben. A visszapillantó tükörben, amelyet Feleki István tart elém, első benyomásaimat látom Erdélyről egy vonat ablakán át, 1990-ben: füves dombok hullámzanak, hosszúkásak és alacsonyak, mint a dűnék. (...) Feleki Istvánnak sikerül megörökítenie a táj magával ragadó zenéjét – különösen azon képein, amelyeken a fű táncol –, más képeken viszont rögzítette a táj mély csendjeit és a legáthatóbb éles hangjait is. A sietős jármű viszi az utasát, a táj azonban magához vonzza. (...) Trans-paysage – utazás a látszatok között.”
Feleki István fotóművész, egyetemi tanár (BBTE) a kolozsvári Művészeti Egyetemen és az arles-i École Nationale Supérieure de la Photographie-n tanult. 1996-ban a Pompidou Központban állította ki a Trans-paysage sorozat egy részét a „La mythologie des chemis de fer” kiállítás részeként. Művészetében az erdélyi képi világba kalandozik egy utazó szemszögéből, aki olyan pillanatfelvételek készítésére törekszik, amelyek a mindennapi valóság – avatatlan szem számára – láthatatlan szegmenseit helyezik előtérbe.
Este a Szakszervezetek Művelődési Házára vetítették ki Irina Rădulescu és Kelemen Lehel fotóit. Irina Rădulescu Bukarestben él és dolgozik. A bukaresti Nemzeti Művészeti Egyetemen szerzett diplomát fotó- és számítógépes képfeldolgozás szakon. Műveiben gyakran találkozunk olyan témákkal, mint a női akt, a portré és az önarckép. Stílusát intimnek és egyszerűnek írja le: "Az intimitás nagyon fontos tényező számomra, és úgy gondolom, hogy ha egyszer sikerül ezt közvetítenem, a néző közelebb érzi magát, könnyebben rezonál a képeimre." A meztelen testre összpontosítva műveit az önfeltárás ünnepeként határozza meg, az én apró hódításait rögzítve, mint a hiba elfogadását, az öröm ölelését, az érintkezés elutasítását, mint az intimitás egyik formáját.
Kelemen Lehel (sz. 1994) magyar fotográfus, leukémia-túlélő, Erdélyben született és nőtt fel, abban a régióban, amelyet olyanok tettek fel a divatfotózás térképére, mint Andre de Dienes, Brassai és Munkácsi Márton. Miután a bukaresti Nemzeti Művészeti Egyetemen megszerezte BA diplomáját képzőművészeti fotográfia szakon, Lehel Londonba költözött. Munkáiban a szépséget egyszerű, nagyon természetes és minimális módon igyekszik ábrázolni, miközben stílusának azonosításaként keveri a kereskedelmi és nem kereskedelmi vonásokat.
A nap zárásaként a CT Project – Scoulpting sounds címet viselő művészeti alkotása hangok által formált, elgondolkodtatott és lelket érintett. Minden megpendített húr, az összes leütött akkord kérdések lavináját indították el a jelenlevőkben. A háttér, a vizuális elemek jelenléte pedig mélyítették az élményt, korokon átívelő történeteket, tanulságokat mutattak be. Az élet esszenciája, a pezsgés, az anyaméhben eltöltött mágikus időszak, a női szerepek voltak itt is a középpontban: anyai és nagyszülői, a munka, a bemutatott, érzékeltetett rohanás, a metropolisban való megélés, túlélés tették mindezt közösségi és egyéni Élménnyé egyaránt.
