Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az utolsó királykoronázás ceremóniamestere, gróf Bánffy Miklós

Egy különleges ünnepi ceremónia titkai

Budán a Nagyboldogasszony-templom­ban 1867. június 8-án koronázták ki­rállyá Ferenc József osztrák császárt, és királynévá Erzsébet császárnét. Ferenc József 1916. november 21-én meghalt. Utódját, Károlyt is Budán kellett királlyá koronázni, ott, ahol elődjét.


Bánffy Miklós a koronázás évében. Strelisky
Lipót felvétele, megjelent a Vasárnapi Újság
1916/7-es számában. Forrás: Wikipédia

Ferenc József császár és király te­metésén, Bécsben, gróf Bánffy Miklós is megjelent. A gyászos hangulatot to­vább fokozta, hogy az éjjeli vonattal a temetésről a brucki gyorsvonaton uta­zók szörnyű balesetet szenvedtek: szá­zak sebesültek meg, a halottak között volt kiváló történészünk, Thallóczy Lajos is.

A magyar fővárosba visszatérve meg­hívást kapott Bánffy Miklós a december 30-i koronázást előkészítő értekezlet­re. 26 nap alatt kellett „csodát” tennie azokkal az anyagokkal, amelyek rendel­kezésre álltak, s azokkal a művészekkel, akik nem voltak a fronton, hanem meg­maradhattak a hátországban.

Az ország ládáját, amelyből jelképe­sen százezer aranyat kap az uralkodó, magának Bánffynak kellett megtervez­nie az ötvös-tanár helyett.

Közben zajlottak a viták, hogy a re­formátus Tisza István miniszterelnök, mint a nádort helyettesítő személy ko­ronázhat-e. Végül az esztergomi érsek szava döntött, ezt követően elült min­denfajta ellenkezés.

A templom dekorációja ügyében is meg kellett vívnia Bánffynak a harcát az építész Schulek Frigyessel. Az utolsó nap főpróbája után pedig még Károly ki­rály különleges kéréseinek kellett eleget tenni. Egyik ilyen volt például az, hogy láthatatlan zsámolyról ülhessen föl a lova hátára.

A hajszolt tempó közben Bánffy vi­szont örülhetett annak, hogy közel­ről gyönyörködhetett a koronázási jel­vényekben. Megmutatta az egyetlen külföldről jött uralkodónak, a bolgár királynak is, aki dühödten méltatlan­kodott, hogy miért egy „elragadó gye­rek”, a hatéves kis szőke trónörökös (Ottó) mellé kapott helyet. A fiúcskának a ruháját egyébként a kor festő-óriása, Benczúr Gyula tervezte.

Bánffy megfigyelte azt is, hogy a ko­ronázás perceiben a besütő napsugár fényárba vonta az ünnepélyes jelenetet, ám aztán hirtelen el is tűnt a fényesség – mintegy baljóslatú jelként…

Mikor a templomból eltávozott a közönség, bevonultak a fölavatan­dó „aranysarkantyús lovagok” – mint­egy félszáz frontharcos tiszt. Mind az elnyűtt, fronton viselt egyenruhában vonultatta fel őket Bánffy, egyedüli ékességeik vitézségi érmeik, rendjeleik voltak. A sor elején a mankós, falábas rokkantak vánszorogtak, némelyiket tisztiszolgájuk támogatott, hogy aztán lerogyhassanak egy-egy székre.

A király egymás után ütötte lovaggá az egykedvűen, komoran álló embere­ket, akik elhozták a fővárosba a front szörnyűségeinek látható üzenetét.

A budai vár nagytermében fogadás­sal fejeződött be a koronázás ünnepe. Mindenki fáradt volt már akkor. Mivel az uralkodópár vonata este 6-kor in­dult Bécsbe, a sok száz meghívott elő­kelő hölgy bemutatása a királynak és királynőnek rendkívüli gyorsasággal, valósággal „futószalagon” zajlott.

Bánffy Miklós későn ért haza. Közben megeredt a havas eső, amely az aszfal­ton sáros latyakká olvadt a szürkeségbe borult városban, amely „újra rendes há­borús képét öltötte fel”.

Bánffy az emlékezését a követke­zőkkel zárta: „azon az estén az egész koronázás minden pompája, dísze, örö­me és szépsége mintha nem lett volna egyéb, mint régen elmúlt, félig már el is felejtett álom…”

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!


A Szent György tér a IV. Károly koronázásának idejére épített ideiglenes tribünnel. Jobbra a
Királyi Palota (ma Budavári Palota). Uray Dezső felvétele. Forrás: FORTEPAN / Németh Tamás
adományozó.

Egy erdélyi arisztokrata indulása

Bánffy Miklós Kolozsváron született nagyhírű erdélyi református családban 1873. december 30-án. Apja gróf Bánffy György (Kolozsvár, 1845–Bonchida, 1929), 1875-től a főrendiház tagja, aranysar­kantyús vitéz, lótenyésztő és műgyűjtő, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka. Családi levéltárát az Er­délyi Múzeumban helyezte el. Kedvelt lakhelye (csakúgy, mint később fiának) Bonchida pompás várkastélya volt, Er­dély legcsodálatosabb ékköve. Édes­anyja, báró Bánffy Irma, aki 24 éves korában (1875) meghalt, árván hagyva 3 éves leányát, Katinkát (1871–1974) és másfél éves fiát, Miklóst. Az apa nem nősült újra.

Bánffy így emlékezett vissza: „gyer­mekkorom legszámosabb emléke Bonchidához kapcsolódik. Itt töltöttük az év legnagyobb részét; rendszerint május közepétől karácsonyig. Kará­csonyra Budapestre költöztünk…”

A fővárosban járt iskolába első elemi­től az érettségiig (1891). „Délelőtt tanulás, délután jégpálya, tornaóra, vívólecke és újból tanulás. Este játék unokatestvére­inkkel…”

Bonchidán a legnagyobb élménye a lovaglás volt – mindig egyedül. „A va­káció sem volt tökéletes. Magántanuló lévén: a tanulás tovább folyt nyáron is. Francia-, német- és angolórák, és zon­goralecke.”

A nyár legnagyobb élményét szá­mára a kalotaszegi Remetén töltött au­gusztusok jelentették nagyapjánál, egy erdőszéli házban. A hatalmas hegyek rejtélyes vadonában igazi remetének érezhette magát.

A Monarchia politikusa

1891-től kezdte meg jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen, majd 1893-tól Budapesten folytatta. Jog- és államtudo­mányokból doktorált. Hivatali pályáját Fiumében kezdte 1889-ben, majd egy év­vel később kiküldetést kapott Berlinbe.

Aztán 1901 és 1906 között parlamen­ti képviselő volt. Jellegzetes arisztokra­ta pályát futott be azzal, hogy 1906 és 1910 között Kolozs vármegye és Kolozs­vár város főispáni tisztét töltötte be. 1910 és 1917 között ismételten tagja az országgyűlésnek, miközben a magyar színházi élet vezető tisztét is betöltöt­te. Neki köszönhető az Operában egye­bek mellett Bartók Csodálatos manda­rinjának és A fából faragott királyfinak a színrevitele.

Külföldi (angol, olasz, francia) uta­zásain éles szemmel megfigyelt min­dent: a politikai, gazdasági, társadalmi, művészeti életet egyaránt. Kapcsolatokat is teremtett (elsősorban – érthető­en – arisztokrata körökkel). Nemcsak az idegen nyelveket gyakorolta, hanem elsajátította azt a sajátos, elemző gon­dolkodási módot is, amit aztán később nagyon jól tudott hasznosítani diplomá­ciai tárgyalásain.

A világháborúban a keleti fronton el­sősorban bizalmas politikai megbízáso­kat kapott a nemzetiségek ügyeivel kap­csolatban.

Budapesten élte meg a Monarchia összeomlását, Károlyi Mihályék politi­kai botladozásait. Károlyi rokona volt, gyermekkoruktól ismerték egymást. Emlékeimből (Forradalmi idők) című művében részletesen elemzi karakterét, politikáját.

1918. december 31-én Bethlen István megbízásából indult nyugatra, hogy a győztes hatalmakat felvilágosítsa a va­lóságos magyarországi helyzetről („Ak­kor még azt hittük, hogy ez érdekel va­lakit odakünn”). A lezüllött, piszkos Bécs, majd Berlin (a Spartacus-forrada­lom napjaiban), aztán (nehezen szerzett útlevéllel) hajón Koppenhága, újra Né­metország, végül Hollandia (Hága) volt az általa bejárt kalandos útvonal. Utób­bi városban elszegényedve, felújította képzőművészeti ismereteit, és festmé­nyeiből tartotta el magát.

Bécsből tért vissza Magyarországra a Tanácsköztársaság bukása után a töb­bi emigráns politikussal együtt, vona­ton, 1919. augusztus közepén.

A Monarchia záróakkordja számunk­ra a trianoni döntés volt. Magyarország igazi tragikuma azonban az lett, hogy nem az 1871 utáni francia mintát vá­lasztotta (Mindig gondolni rá és so­hasem beszélni róla!), hanem épp az ellenkezőjét. Bánffy 1945-ben írt vissza­emlékezésében (Huszonöt év) így érté­kelt: a „nem, nem soha” álláspont olyan elszigetelődést jelentett Magyarország számára, amelyből csak kár és hátra­maradás származhatott. Szánalmas és eleve elhibázott kalandor akcióként ér­tékelte IV. Károly király visszatérési kí­sérleteit.


A koronázás utáni királyi eskütétel. A Vasárnapi Újság felvétele, megjelent az 1917/1-es számban.
Forrás: Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis

Művészetek és irodalom

Siemersné Wass Ilona grófnő szerint: „Miklós egyike volt a legtehetsége­sebb embereknek, akikkel valaha ta­lálkoztam. Társaságban szórakoztató, avatott zenebarát, szépen zongorá­zott, keringőt szerzett, melyet akko­riban minden mulatságon elhúztak a cigányok. Zenei tehetségét túlszár­nyalta rajztudása és festői talentuma. Emellett kitűnően sakkozott és biliár­dozott. Fiatal korában szépen tenisz­ezett, elsőrangú táncos volt. Mindent, amihez hozzányúlt, művészetté vará­zsolt. Barna, kissé buja, rajongó tekin­tete volt, inkább művészszeme, mint grófi.”

1906-ban a Naplegenda című drámá­ját Kisbán írói álnéven jelenteti meg, hogy ne a társadalmi rangja révén, ha­nem mint író mérettessék meg. Ady Endre sejtette, kit rejt a név, de a lényeg szerinte ez volt: „Akárki, komoly irodal­már”. Továbbra is használta az álne­vet, egymás után jelentek meg drámái, majd elbeszélései ilyen megjelöléssel az 1910–1920-as években.

Az 1932-ben napvilágot látó Emléke­imből című kötete (benne: 1916-os koro­názás; Forradalmi idők) jelent meg elő­ször Bánffy Miklós névvel.

Barátjának, gr. Klebelsberg Kunónak köszönhette, hogy 1923 és 1927 között a Magyar Országos Képzőművészeti Ta­nács elnöke lehetett.

1926-ban megkapta a román állam­polgárságot (személyesen Ferdinánd király kezébe tette le az állampolgá­ri esküt). Ekkor az annyira szeretett szűkebb hazájába, Erdélybe költözött, Bonchidára. Bár a birtokai legnagyobb részét kisajátították, sikerült azonban a bonchidai uradalmat és Kalotaszeg kör­nyéki erdőket megmentenie.

1939-ig nem vállalt politikai szerepet (állítólag erre ígéretet is kellett tennie). De talált magának elfoglaltságot: az Er­délyi Református Egyházkerület fő­gondnoka lett (mint korábban az apja), továbbá a Helikoni írószövetség alapí­tó tagja, 1928 és 1944 között az Erdélyi Helikon című folyóirat főszerkesztője. Az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott kötetekben megtalálhatók ihletett, jel­legzetes illusztrációi.

1934-ben és 1937-ben Bánffy Miklós rendezésében mutatták be a szegedi szabadtéri játékokon Az ember tragédi­áját, ahol sokkal inkább érvényesült a darab minden erénye, mint zárt szín­házban. A siker leírhatatlan volt. S egy jellemző apró adalék: tiszteletdíjat sem fogadott el a munkájáért…

Szépirodalmi munkásságából csupán a legfontosabb művei említésére szorít­kozhatunk. Az erdélyi arisztokrácia éle­tét és túlhaladott világának csődjét mo­numentális regényciklusban dolgozta fel: Megszámláltattál… (1935); És híjával találtattál… (1937); Darabokra szaggat­tatol (1940).

Az utóbbi kötet végén Bonchidán írta le a következőket (1940. május 20-án): „Most elpusztul az ország és vele az a nemzedék, aki mindent fontosnak tar­tott, ami formula, paragrafus vagy frá­zis. Aki az államélet valóságait el tudta felejteni és délibábok után futott, akár a gyermek. Aki tudatlanságában élt mindannak, ami a nemzetek talpköve: erő, önbírálat és összetartás.”

Diplomáciai sikerek és kudarcok

Gr. Bánffy Miklós 1921. április 14-től 1922. december 19-ig volt gr. Bethlen István kormányának első külügyminisztere. Visszaemlékezéseit a következő mon­datokkal kezdi: „Azon a délutánon, mi­dőn a magyar külügyi tárcát vállaltam, egyetlen programpontot szögeztünk le: azt, hogy meg kell próbálnunk az utódállamokkal fölvenni a kapcsolatot, és legalább valamelyikkel barátságos szomszédi viszonyt teremteni.”

Akkoriban a két legfontosabb fela­dat az volt, hogy elérjék azt, hogy a bé­keszerződés értelmében a szerbek kivo­nuljanak Baranyából, másrészt az, hogy valamiképpen sikerüljön megtartani az Őrségnek (Burgenlandnak) legalább egy kis részét. A kitűnő taktikusnak bi­zonyuló Bánffy Miklós érdeme, hogy mindkettő sikerült, bár csak hajszálon múlt. Sopronban ezért szobrot is érde­melne. Szégyen, hogy erre – úgy látszik – mindmáig senki sem gondolt.

Mindent megtett a szomszéd népek­kel való békés viszony megteremtésé­nek érdekében is, de ezeket az erőfe­szítéseit nem kísérte siker. Túlságosak nagyok, áthidalhatatlanok voltak az ér­dekellentétek.

Bánffy károsnak tartotta mind a Re­víziós Liga, mind pedig az Ébredő ma­gyarok mozgalmát, mondván: a han­gos propaganda számunkra csakis káros lehet.

A genovai nemzetközi konferencián sikerült megismerkednie Bánffynak minden számunkra fontosabb állam delegáltjaival. Kitűnően hasznosította emberismeretét („Idegennel csak akkor tudunk sikerrel tárgyalni, ha ismerjük gondolkodását és abba helyezkedünk bele.”). A konferencia azonban sajnála­tosan eredmény nélkül oszlott fel…

Magyarországnak a Népszövetség­be való felvétele számunkra alapvető fontosságúvá vált. Bánffy diplomáci­ai egyességének köszönhetően sikerült kivédeni a rosszindulatú rágalmakat, s egyhangúlag a Népszövetség tagja lett hazánk. A Népszövetség tanácstagjai­nak választásának összetétele is sors­döntőnek bizonyult számunkra. Bánffy ügyes diplomáciai sakkhúzásokkal elér­te, hogy a magyar kérdéseket jóindulat­tal kezelő Svédország delegáltját válasszák meg a jugoszláv küldött ellenében. Ezzel külügyminiszteri ténykedését be­fejezte Bánffy, nem vállalt tovább álla­mi szolgálatot.

Mikó Imre szerint, aki jól ismer­te, egy ideig „titkára” is volt Bukarest­ben, így jellemezte: „Realista, jobban mondva pragmatista volt a politikában, az erőviszonyokat és a nem az ideológi­át nézte.”

Újabb erdélyi évtizedek

Az 1930-as években mondta Kós Károly­nak: ha nem vagyok Kolozsvárt, s levél jön, ami nem családi, válaszold meg és írd alá. Tanuld meg, gyakorold be az aláírásomat. Így is tett. Mikó Imre szerint Teleki Pál nem tudta megbo­csátani Bánffynak, hogy 1940 augusz­tusában is román államkeretek között gondolkodott. 1943-as bukaresti útjának keserű tapasztalatait egyetlen frappáns mondatban foglalta össze Mikó Imré­nek: „Amilyen okosak ők [a románok], olyan buták vagyunk mi [magyarok].”


Bánffy Miklós szobra Sopronban, Párkányi Raab Péter alkotása. Ifj. Zátonyi Sándor felvétele.
Forrás: Wikimedia Commons

Az Ember tragédiájától az emberi tragédiáig

Kós Károly mondta 1977 nyarán, nem sok­kal halála előtt Benkő Samunak: „[1944- ben] Bánffy Miklós is teljesen tisztában volt a bekövetkező változásokkal. Nekem előre megmondta, hogy a régi világnak egyszer s mindenkorra lejárt. Ő ezzel szá­molt. S nem tragédiázott a dolgok felett.”

A világháború végét Budapesten élte meg, de visszatért Erdélybe. 1945 után Kós és Bánffy hetente rendszeresen ta­lálkoztak, Kovács László vendégeként.

Magányosan élt Kolozsvárt, mert a bonchidai kastélyát a német katonák kirabolták, felgyújtották, s ami értékes berendezéséből megmaradt, azt a helyi lakosok hordták szét. Néhány éve kez­dődött csak meg a helyreállítása…

Az új rendszerben az arisztokraták­kal szembeni gyűlölet őt is elérte. Nyo­morúságából 1949-ben kiengedték. Bu­dapestre költözhetett feleségéhez, de már csak néhány hónapot élt, kórház­ban halt meg 1950. június 6-án.

Kós Károly szerint: „Bánffy furcsa em­ber volt. De okos ember volt, sokoldalú ember volt… én tudom, hogy milyen erős jellem volt. (…) Ő nagyon hangsúlyozta a különbséget az emberek között… Csak az igazi mágnást, a parasztot és a talen­tumos művészt becsülte… Bámulója volt mindenféle szakértelemnek. A paraszt mezőgazdasági ismereteit éppen úgy megbecsülte, mint az agrármérnökét… Nagyon értett lóhoz, tehénhez, disznó­hoz s a növényekhez. A szőlőművelés és a borpincészet minden csínját-bínját is­merte (érdeklődési körét apjától örököl­hette – Cs. Cs.) … nem szerette a pálinkát. Bort is alig ivott. Viszont rengeteget do­hányzott, egyiket a másikról gyújtotta… mégsem abba halt meg.”

Az erdélyiség jelképévé váló Kós Ká­roly mondta a következőket: „Én őt na­gyon szerettem. A feleségem halála után egyetlenegy temetésre mentem el. Az övére. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek ki a Házsongárdba, amikor halála után több mint negyedszázaddal hamvait – kívánsága szerint – hazahoz­ták.” (1976-ban helyezték el a kolozsvári Házsongárd Bánffy-kriptájában).

A Bánffyak 20. századi életét memo­árkötetében leánya, gróf Bánffy Katalin írta meg a 2014-ben megjelent Ének az életből címmel.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?

Csucsa, Boncza Berta

Ki ne ismerné Ady Endre – majd Márffy Ödön – hitvesének és múzsájának, Boncza Bertának, azaz Csinszkának nevét, és ki ne hallott volna Hollós Ilonáról, az 1950-es évek leghíresebb magyar énekesnőjéről, Bágya András zeneszerző feleségéről?

600 éves freskók a székelyderzsi templomban

Székelyderzs, az erdélyi erődtemplomos falvak, Prázsmár, Szászkézd, Nagybaromlak, Kelnek, Szászfehéregyháza mellett 1993-ban került fel az UNESCO Világörökség listájára. A falu e kivételes figyelmet a késő gótikus unitárius templomával érdemelte ki, amelynek a jellegzetes építési stílusa, és a 15. században készült falfestményei európai jelentőségűek.

spaller károly, csempekályha

Vajon hányan vannak ma Kolozsváron, akik ismerték vagy még ismerik a Spaller nevet, mely az elmúlt kétszáz évben összefonódott a cserépkályhás szakmával. Az bizonyos, hogy ez a név ismerősen csengett azok körében, akik kályhát vagy kandallót szerettek volna építtetni („rakatni”, ahogyan a kályhások mondták) otthonukban. 

gábor áron, ágyúöntő, Kézdivásárhely

Gábor Áron fogadalmát szinte megszámlálhatatlanul sokan idézték, de tudomásom szerint még senki sem elemezte a fogadalom megszületésének történetét. Ezért választottam ezt dolgozatom címéül. Tudjuk, hogy fogadalmat ‒ illetve, ahogy régen nevezték, fogadást ‒ sokszor tesznek az emberek, amelyet vagy betartanak, vagy elfelednek, megszegnek. A Gábor Ároné nem tartozik az utóbbiak közé, ő hűségesen kitartott fogadalma mellett. Elhangzására kivételes forradalmi helyzetben került sor, és történelmi jelentőségű eredményhez vezetett. Véleményem szerint ezért kell szélesebb összefüggésekben értelmeznünk; látnunk kell előzményeit és következményeit.

Az ókori Róma története különösen nagy szerepet játszott a román nyelvű historiográfiában, elsősorban Dacia provincia rövid, kevesebb mint két évszázados történetének köszönhetően, amelynek történetisége beépült a román nép nemzeti öntudatába és 18 század óta élő etnogenezis történeti irodalmába is. Bár Erdély római múltja elevenen élt a román nép kollektív mentalitásában, különösen a 18–19. század óta, az ókori Róma történetének román nyelvű összefoglalóira vagy fordításaira a 20. század elejéig kellett várni. Az alábbi írás rövid bevezetőt kíván nyújtani az ókori Róma történetének román nyelvű műveibe.

A románság idén ünnepli az 1918. évi gyulafehérvári nagygyűlés centenáriumát – a magyarság ugyanakkor 100 éve él román állami keretek között Erdélyben Az impériumváltás következtében merőben más politikai, kulturális, társadalmi közeg határozza meg az életét A Trianonban elszenvedett trauma azonban ennek ellenére sem okozta azt a rövidzárlatot, amelyet feltételezett és elvárt az új hatalom. Az első döbbenet után a társadalom kezdett lassan magára találni, és tenni a dolgát, ahogy lehetett.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

bartók béla

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. Ezúttal a Művelődés 1970. szeptemberi számából Bartók Bélának egyik, 1936-ban megjelent írására esett a választásunk. 1970. szeptemberi számát a Művelődés majdnem teljes egészében Bartók Béla emlékének szentelte a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője halálának 25. évfordulóján.