Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Hitelesebbet hitelesebben!

A Művelődés szerkesztősége 1975-ben ankétot kezdeményezett arra kérve munkatársai és olvasóit: írják meg véleményüket a Román Televízió akkor éppen ötesztendős magyar adásának a közművelődésre gyakorolt hatásáról. Azokban az években a magyar adás nagy népszerűségnek örvendett a romániai magyar nézők körében, és méltán rangos helyet vívott ki magának a közművelődésben, hiszen az akkori leghatékonyabb eszközként igényt fakasztó, ízlést formáló hatással bírt a közművelődés minden ágában. Alább Könczei Ádám egyik elemzését tesszük közzé. (A szerkesztőség)


Gyimesi lánctánc (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

Pontosabbnak és körültekintőbbnek tűnne ugyan a „mindig hiteleset mindig hitelesen”, mégis e kétszavas címnél – ha úgy tetszik: mondanivalóm lényegét is kifejező jelszónál – állapodtam, meg, nem csupán a tömörség kedvéért, hanem elsősorban azért, mert így vélem igazabbnak és kevésbé köntörfalazónak – és éppen ezért valamivel mozdítóbbnak is.

A folklór állandóbb rovatjellege és a különféle összefüggő sorozatok hiányolhatók ugyan, mégis a keretek biztosításában a szerkesztőség vezetőségének egészséges törekvése nyilvánul meg (máskülönben sok sikeres tárgyválasztásban is). Hogy mi tette oly széppé, vonzóvá és hatásossá egy-egy műsorát?

A hitelesség és a tehetség szerencsés megtalálása és összefonódása Ezért maradt oly emlékezetes számomra is az egyik legsajátosabb, legeredetibb magyar népballada, A kegyetlen anya magyarsárosi változatának bemutatása, az idős széki férfi népdaléneklése. Ezért ragadott meg annyira az első, az október 14-i gyimesvölgyi műsor, a Tófalvi Zoltáné, s nemcsak a rendkívül kifejező, belénk vésődő művészi erejű képsoraival, Adelman Alfréd fényképezte, ha nem dalainak java részével is, különösen a kristálytisztán éneklő Lecsenka Julianna gyimesközéploki tanuló szemet fényesítő ötfokú népdalával (Elbujdosom, megpróbálom), vagy a jobbágytelkiek műsorában is – a házigazda Balla Antal megnyerően közvetlen, rokonszenves és lelkesítő tájékoztatója mellett – a dalok többsége. Vagy utalhatnék a középiskolások vetélkedőinek népdalénekléseire, különösen Tóth Erzsébet népdaltanítására. S bár igen figyelemre méltó volt a bükkösi táncokról készült film is, az eddig legsikerültebbnek mégis a magyarózdi pontozót tartom. Népi tehetség és népdal, népi hangszeres muzsika, néptánc a maga egységében, összefonódottságában itt sikeredett a legszebbre. (Sajnálatos, hogy ezek egy részénél a kezdeményezők és tanácsadók – mint például Bandi Dezső a magyarsárosi gyűjtésnél, a magyarózdinál meg Horváth István és Székely Dénes – túlságosan háttérbe maradtak és szorultak, mások aratván le a babérokat.)

Ezek s az ilyen példák alaposabb elemzése tulajdonképpen már ki is jelölhetné a járható és követendő utat. De ezek egy részében is megmutatkoztak az esetlegességek veszélyei. Nem beszélve a körítésről: a filmezés vissza-visszatérő modorosságairól, a hamis kellékekről, a táncokat megmerevítő „megrendezettségről”, mesterkéltségről, olykor magába a „körített”-be is keveredett ocsú. Még a jobbágytelki vagy a bükkösi népdalok közé is. Csupán egy-kettő, az igaz… De hogy még ezeken a helyeken is, ahol az eredeti népzene viszonylag még mindig a legvirulóbb, ez a „rendezés” különös fintora. A jobbágytelkiek és a – második adásban látott – gyimesvölgyiek táncai közül például a legújabb keletű, a legkevésbé eredeti és sajátos polkaszerű táncoknál időztek a legtovább, útbaigazító szavak nélkül.


Széki „magyar négyes” az 1970-es években (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

A szakismeret fogyatékossága a legközvetlenebbül mégis a diákvetélkedők egy részében mutatkozott meg. Nagyváradon például olyan dalra jártak el „bihardiószegi népi táncként” egy csárdás-tákolmányt (a közismert műmagyar népviseletben), mint a „Szép asszonynak kurizálok, de kurizálok, de kurizálok”. (A népművészeti szakember jelen létének kedvező hatása a maga körében viszont nyomban megnyilvánult.) És elkerülhető lett volna egy olyan félrevezető szavaztatás, aminek eredménye ugyan jelezhette egy alkalmilag összeverődött diákközönség pillanatnyi benyomását, de a megfelelő és szükséges megjegyzések – s a járulékos hatások felfedésének – elmaradásával nem a leghelyesebb irányban befolyásolta százezrek közízlését. Nem beszélve a népdalok java részének versenyszerű összemérhetetlenségéről, ebben az esetben egy valóban szebb és értékesebb dal „vesztett”, feltehetőleg az ösztönösen érvényesülő járulékos hatásokért. A valóságos kalotaszegi kislány ugyanis valóságos kalotaszegi viseletben – igen kedvesen ugyan, de – egy közismertebb félnépi vidám dalt énekelt, míg a nagyváradi városi kislány, Bíró Márta – ámbár csak diákruhában, de – egy páratlanul szép, bánatos csángó népdalt igen-igen tisztán és hitelesen, s hogy kissé Faragó Laurára emlékeztetően, talán nem is olyan nagy baj (Bordás Tünde tanárnő tanította meg).

Nem olyasmiket akarok számon kérni a televíziótól, amiről ő sem tehet, vagy legalábbis nem közvetlenül. Nem a műkedvelő mozgalmak gyengeségeit, egyenetlenségeit vagy például azt, hogy sem a sepsiszentgyörgyi, sem a csíkszeredai népi együttes mai napig sem találta meg sajátos helyét (eltekintve Lőrincz Lajos sokat ígérő sepsiszentgyörgyi idő szakától), mindkettő formanyelve – különösen a hangszeres muzsikában, de jórészt a táncban is – továbbra is egy elnagyolt és jellegtelen stilizáltság lévén. Ismétlem, a televízió erről nem tehet. De avatott kézzel még közvetlenül is sokat segíthetne; szigorúbb szűréssel, igényesebb műsorszámok előnyben részesítésével és bátorításával (s nem egy-egy unos-untalan visszatérő fellengzős háttérrel).


„Tempózás” vagy „tempós magyar”
(forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

Nem az a baj, hogy a televízió szívesen foglalkoztatja a hivatásos vagy félhivatásos együtteseket és előadókat. Az viszont már inkább, hogy szerepeltetésük túlon-túlteng a tehetséges eredeti népi előadók rovására. Úgy látszik, hogy továbbra is szívósan tartja magát az a hamis nézet, mely szerint a folklór csak „megtámogatva” adható elő, s csak a hivatásosok tolmácsolásában színpadképes. Ezt a felfogást máskülönben a leglátványosabban éppen a második gyimesvölgyi műsor szemléltette, amiről igen találó sorokat írt Selmeczi György (Kompromisszumok nélkül. Utunk 1974, 51. sz.), kit mindössze egy – bár nem lényegtelen – pontban egészítenék ki. Selmeczi ugyanis valahogy kitér a hivatásos előadók stíluskérdései elől. Ha azt ugyan el is fogadjuk, hogy létezik egy „műtermi” előadói stíluseszmény is, Török Erzsébet, sehogy sem hallgathatjuk el épp a legsúlyosabb fogyatékosságunkat és lemaradásunkat: azt, hogy a leggazdagabb folklór közvetlen közelében élünk, de folklórszerű előadásukat – néhány kivételtől eltekintve, gondolok mindenekelőtt népdalénekesünkre, Tóth Erzsébetre és Széllyes Sándorra – a mai napig sem tanultuk meg, holott folklórunknak nemcsak a váza művészi értékű, hanem előadói stílusa is. Ez a stílustalanság a hangszeres népi muzsika színtelen reprodukálásában a legszembetűnőbb. A legkiválóbb műzenei szintű feldolgozások egész sorával büszkélkedhetünk ugyan, de az előadói stílus nálunk lemaradt. (A maga nemében a legtisztább stílus elérésére egy más, de rokon műfajban jó példa Csortán Márton újabb sikerei, legutóbb épp a képernyőn, a televízió hasonlóan stílusos, kivételes hangulatteremtő háttérrel.) De nem csak a szorosabb értelemben vett stílustalansággal van a baj – természetesen közegében sem hagyjuk a népdalt a népi hangszeres zenét és a néptáncot.

Igaz figyelemreméltó erőfeszítés a visszatérésre a valóban tiszta forrásokhoz és a hiteles stílushoz elsősorban a nép táncaink színpadra vitelében történt. Lőrincz Lajos vállalkozása több volt, mint egyszerű kísérlet. Országra szóló bizonyítás, mert a Marosvásárhelyt 1973 végén megrendezett megyeközi találkozó, a (kissé pontatlan kifejezéssel:) „öreg táncosok” seregszemléje fényesen igazolta a visszatérés lehetőségét és sikerét, úgyannyira, hogy a legnagyobb elismerésre késztette mind a hazai, mind a külföldi szakembereket, köztük a legőszintébb elragadtatásra erdélyi nép táncaink legkiválóbb szakértőjét, a nemzetközi hírű tudóst, Martin Györgyöt is. Ez a módszer csak olyan fokú beavatkozást enged meg a tömörítésre és a legértékesebb elemek érvényesítésére, ami nemhogy megbontaná a hagyományos kereteket, hanem lehetőséget biztosít a leghitelesebb légkör kialakítására és a képességek igazi kibontakozására, mert alapja a valódi értékek felismerése és a megingathatatlan bizalom. Hogy mégsem hódított kellően tért, nem csak műkedvelő mozgalmunk rossz beidegződéseivel magyarázható.

Már a helybeli sajtó lelkendezése sem tágult országos visszhanggá, követésre késztető elismeréssé, de nem karolta fel a televízió sem. Holott épp az ilyen alkalmak megragadása jelezné a televízió igazi bő lehetőségeit – erejét felül nem múló, de – minden egyébnél hatásosabb vállalkozásokra. Mert, hogy hatásával ma már semmi más nem vetekedhet, ez nyilvánvaló. A magyar adás általános színvonalával, érdekes sokoldalúságával és célkitűzéseivel mind inkább az érdeklődés középpontjába került, s egyre szélesebb tömegek kísérik rendszeres figyelemmel. De felelőssége is ennek arányában növekedik Igényességének további elmélyülése, problémakörének alakulása és gazdagodása közügy. Ennek keretében nem utolsósorban a folklórműsorok alakulása is.


Széki csárdás (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

Tervek és föladatok felvázolására bőven futná. Részletesebb kibontásuk helyett azonban engedtessék meg, hogy most csak néhány fontosabb lehetőséget villantsak fel jelzésszerűen. A hivatásos együttesek kamatoztatása mellett (továbbra is elsősorban a legszínvonalasabb és legértékesebb alkotásokat bemutató marosvásárhelyi népi együttesre támaszkodva) nagyobb teret kellene szentelnie az eredeti népi előadásoknak, rendszeres sorozatok keretében, sosem elégedve meg a véletlenekkel, hanem a szakemberek segítségéved mindig a legtehetségesebb népi előadók és a legértékesebb, legszebb, leghitelesebb és legjellemzőbb népi alkotások felkutatására törekedve, meg nem alkuvó kitartással. Eredeti népdalsorozataiban – a rádiónál jóval előnyösebben – mutathatná be élő népdalainkat néprajzi hátterével és valódi közegében. Nem is beszélve a legfilmszerűbb feladatról, a néptánc- és mozgásművészet bemutatásáról, amiben a rádió már teljesen tehetetlen.

Rendszeresebben kellene szóhoz és sorozatokhoz juttatnia szakembereket. Olyan – a legjobb értelemben vett tanfolyamszerű – tudományos sorozatokhoz is, amelyek keresztmetszetét ad hatnák mind a népzenének, mind a néptáncnak, betöltvén egyúttal az eszményi iskola-televízió szerepét is.

A televíziói; pótolhatná – technikailag a legmagasabb szinten – azt, amit a marosvásárhelyi népi együttes másfél évtizeden át jórészt elszalasztott: egy művészi-gyakorlati, de ugyanakkor tudományos igényességű néptánc-filmarchívum megteremtését. A jó példák kitartó felkutatásával és felmutatásával – a közízlés általános fejlesztése mellett – végső soron annak a műkedvelő mozgalomnak tenne nagy szolgálatot, amelyből újabb és újabb erőt meríthet, az állandó kölcsönhatás láncolatában.

(Művelődés, XXVIII. évfolyam, 1975/3., márciusi szám, 12–14. old)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A magyar előkelőségek szórakozása volt, maguk az agarászatok társadalmi (sokszor politikai) események voltak, amelyet csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak. A „vadász” valójában az agarász, aki a zsákmányt agarakkal vagy azok segítségével ejtette el. A cél a préda felkeresése, felhajtása és elfogása volt. Ez legtöbbször nyúl, de a bátrabb és erősebb agarak többedmagukkal képesek voltak vaddisznót vagy szarvast is elkapni.

Haller kastély

A Haller család eredete, Magyarországra való áttelepülése, majd egyik ágának Erdélybe történt kiszakadása és felemelkedése a történészek, a genealógusok számára érdekes és izgalmas téma volt régen is, ma is. Házasságaik révén rengeteg híres magyar családdal kerültek rokoni kapcsolatba, jelentős csatákban vettek részt, elismert országos és megyei politikai szerepet vállaltak. Ugyanígy téma az irodalmároknak is, hisz tagjai közül – szinte öröklődően – többen megörökítették írásaikkal a nevüket a magyar irodalom történetében.

Töredékek Pataki István radnóti lelkész életéből

Puritán, nagyon egyszerű életmódú embert ismerhetünk meg a személyében, akinek külföldi diáksága idején néha „se inge, se gatyája” nem volt, majd hazatérve Erdélybe olyan embereknek a barátságát és tiszteletét élvezhette, mint a főnemes Teleki Mihályét, aki 1692-től Kővárvidék kapitánya volt. Mindezt bizonyára tudása és kiváló emberi tulajdonságai alapján érdemelhette ki.

Az elmúlt hónapokban Európa szerte megemlékeztek a „Nagy Verekedés” lezárásának századik évfordulóján. Nevezetesen arról a jeles eseményről, amikor 1918. november 11-én, a compiégne-i erdőben, egy tárgyaló-, valamint irodahelyiséggé átalakított rekvirált vasúti étkezőkocsiban – amely a nyugati fronton harcoló szövetséges haderők francia főparancsnokának, Ferdinand Foch marsallnak a „hivatala” volt – a győztesek és Németország képviselői aláírták azt a fegyverszünetet, amelynek szövegét megalázó módon szó szerint „tollba mondták”, azaz diktálták a veszteseknek.

1918-ban a november 3-i páduai fegyverszünet ugyan a teljes Monarchiára nézvést érvényes volt, ám a határokat érintetlenül hagyta. Csupán a belgrádi katonai konvenció, amelyet a Károlyi kormány képviseletében Linder Béla tárcanélküli megbízott miniszter írt alá, nevezte meg Erdélyben a Maros folyó vonalát demarkációs határként. Ugyanez a miniszter korábban, a páduai fegyverszünet utáni napokban felmentette a katonai szolgálat alól az 1899 előtt születetteket, napokkal azelőtt, hogy az 1918 májusában különbékét aláíró Román Királyság a német fegyverszünet előestéjén francia sugalmazásra újra belépett volna egy deklaratív hadüzenettel, november 10-én este 10-kor a Központi Hatalmak ellen, amelyek közül viszont csupán Németország állt még fegyverben. Az Osztrák–Magyar Monarchia nevében ugyanis Weber tábornok már kereken egy héttel korábban érvényes fegyverszünetet kötött.

román hadsereg bevonul Kolozsvárra

Az első világháborút követően az Osztrák– Magyar Monarchia szétesésével Erdély Romániához került. Az impériumváltás, majd az azt követő integrációs időszak többéves folyamat eredményeként jött létre. Az impériumváltás, más szóval hatalom- vagy főhatalomváltás szűkebb értelemben, a mi esetünkben azt a rövid időszakot jelenti, amely az Osztrák–Magyar Monarchia de jure felbomlásától egészen a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) aláírásáig tartott, illetve ennek a következő év nyarán történő ratifikálásáig. A tágabb értelmezési keret már jóval kimerítőbb megközelítési lehetőségét nyújtja ennek az időszaknak. Kezdve a nacionalizmusok és nemzeti mozgalmak kialakulásától, végig a „hosszú 19. század” eseménysorozatain, el egészen az első világháború befejezéséig.

Cseke András a brassói 24. honvéd gyalogezred kötelékében került ki a galíciai harctérre géppuskásként és telefonosként. Kis jegyzetfüzetébe naponta feljegyezte az 1916. szeptember 30. és 1918. június 15. közötti, számára fontosabb eseményeket a fogságba esés napjától a hazaérkezésig. Feljegyzései nem annyira a hadi eseményeket, hanem sokkal inkább a fogságba esett ember, a hadifogoly katona lelkiállapotát, vívódásait és vágyódásait tükrözik. 

a teleki könyvtár

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?”– kérdezte mintegy fél évszázaddal ezelőtt V. András János, a Kolozsváron megjelenő Művelődés című folyóirat főszerkesztője. A kérdést 2017-ben megismételte a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán is.

A marosvásárhelyi református kollégium (ma a Bolyai Farkas Elméleti Líceum) 1914-ben

Marosvásárhely művészeti élete vele kezdődik”1, s ha így van, máig sem jutott elegendő méltányos figyelem munkásságára és személyére. Gulyás Károly (1873–1948) Debrecenben született (unokatestvére Medgyessy Ferencnek), a budapesti Mintarajziskolában szerzett rajztanári oklevelet (1896).

A Szenci Molnár Albert által javított hanaui biblia címlapja

A tíz magyarországi nemes Pethő család közül ez az, amely Nyitra vármegyéből átszármazott először Nógrádba, a 16. század második felében pedig – feltehetően beházasodás révén – az akkori Magyarország keleti, Erdéllyel szomszédos megyéibe (Szatmár, Szilágy), az úgynevezett Partiumba. Első említésük 1245-ben még a Vág folyó melletti településeken olvasható. A 17. század végén az utolsó névviselő, Anna (Szilassy Andrásné) elhunytával több mint négyszáz év után, 1682-ben a család kihalt. S milyen a véletlen, ő a házasságával visszaszármazott Nógrád vármegyébe, ahol a férje másodalispán volt.

a dévai vár

A Déva város feletti Várhegyen (250 m) az ókorban a dákok, majd a rómaiak is emeltek erődítményt, amely őrtoronyként funkcionált. Az Árpád-kori várat a mongolok lerombolták, majd tatárjárás után IV. Béla újraépítette. 1302-től az erdélyi alvajdák székhelye, a 14. században a Hunyadiak birtoka, később pedig a Szapolyai, Perényi családok tulajdona volt. Itt raboskodott és hunyt el Dávid Ferenc unitárius püspök. 1717 és 1719 között Stephan von Steinville gróf tábornok, erdélyi főhadparancsnok megerősítette a Vauban-i erődépítészet elvei alapján. A 18. század derekától katonai jelentősége csökkent.

kallos zoltán

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. 

D. Berde Amál és R. Berde Mária emlékezete

A Berde család öt megszületett gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort és közülük három kiváló alkotó lett. R. Berde Mária író-költő, műfordító mindig igazi otthonának tekintette Nagyenyedet „a melegfészkű kollégiumot.” Dócziné Berde Amál festőművész témái kiterjednek az erdélyi tájra és a népviseletre. Fiútestvérük Dr. Berde Károly orvosprofesszor, a szellemi néprajz megalkotója. A két testvérlány munkássága elsősorban Nagyenyedhez, Kolozsvárhoz, de egyben egész Erdélyhez kötődik. 

nagyajtai sport

A sport, elsősorban a labdarúgás szerelmese volt. Vallomása szerint sportstatisztikusi „inaséveit” falubelije, Kuttlik (Rezső) Rudolf „műhelyében” töltötte, tőle tanult meg újságot írni, szaklapokat böngészni, kivonatolni, adatokat gyűjteni. Kőhalomból az 1960-as években heti rendszerességgel hazajárt, és Rudi bácsival közösen szerkesztették a kézzel írt, majd stencilezett Nagyajtai Sport című lapot. A lap a maga nemében az újságírás különleges kuriózuma. A kézzel írott, rajzokkal illusztrált Nagyajtai Sport 1946 és 1972 között 386 alkalommal jelent meg.