Hitelesebbet hitelesebben!

A Művelődés szerkesztősége 1975-ben ankétot kezdeményezett arra kérve munkatársai és olvasóit: írják meg véleményüket a Román Televízió akkor éppen ötesztendős magyar adásának a közművelődésre gyakorolt hatásáról. Azokban az években a magyar adás nagy népszerűségnek örvendett a romániai magyar nézők körében, és méltán rangos helyet vívott ki magának a közművelődésben, hiszen az akkori leghatékonyabb eszközként igényt fakasztó, ízlést formáló hatással bírt a közművelődés minden ágában. Alább Könczei Ádám egyik elemzését tesszük közzé. (A szerkesztőség)


Gyimesi lánctánc (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

Pontosabbnak és körültekintőbbnek tűnne ugyan a „mindig hiteleset mindig hitelesen”, mégis e kétszavas címnél – ha úgy tetszik: mondanivalóm lényegét is kifejező jelszónál – állapodtam, meg, nem csupán a tömörség kedvéért, hanem elsősorban azért, mert így vélem igazabbnak és kevésbé köntörfalazónak – és éppen ezért valamivel mozdítóbbnak is.

A folklór állandóbb rovatjellege és a különféle összefüggő sorozatok hiányolhatók ugyan, mégis a keretek biztosításában a szerkesztőség vezetőségének egészséges törekvése nyilvánul meg (máskülönben sok sikeres tárgyválasztásban is). Hogy mi tette oly széppé, vonzóvá és hatásossá egy-egy műsorát?

A hitelesség és a tehetség szerencsés megtalálása és összefonódása Ezért maradt oly emlékezetes számomra is az egyik legsajátosabb, legeredetibb magyar népballada, A kegyetlen anya magyarsárosi változatának bemutatása, az idős széki férfi népdaléneklése. Ezért ragadott meg annyira az első, az október 14-i gyimesvölgyi műsor, a Tófalvi Zoltáné, s nemcsak a rendkívül kifejező, belénk vésődő művészi erejű képsoraival, Adelman Alfréd fényképezte, ha nem dalainak java részével is, különösen a kristálytisztán éneklő Lecsenka Julianna gyimesközéploki tanuló szemet fényesítő ötfokú népdalával (Elbujdosom, megpróbálom), vagy a jobbágytelkiek műsorában is – a házigazda Balla Antal megnyerően közvetlen, rokonszenves és lelkesítő tájékoztatója mellett – a dalok többsége. Vagy utalhatnék a középiskolások vetélkedőinek népdalénekléseire, különösen Tóth Erzsébet népdaltanítására. S bár igen figyelemre méltó volt a bükkösi táncokról készült film is, az eddig legsikerültebbnek mégis a magyarózdi pontozót tartom. Népi tehetség és népdal, népi hangszeres muzsika, néptánc a maga egységében, összefonódottságában itt sikeredett a legszebbre. (Sajnálatos, hogy ezek egy részénél a kezdeményezők és tanácsadók – mint például Bandi Dezső a magyarsárosi gyűjtésnél, a magyarózdinál meg Horváth István és Székely Dénes – túlságosan háttérbe maradtak és szorultak, mások aratván le a babérokat.)

Ezek s az ilyen példák alaposabb elemzése tulajdonképpen már ki is jelölhetné a járható és követendő utat. De ezek egy részében is megmutatkoztak az esetlegességek veszélyei. Nem beszélve a körítésről: a filmezés vissza-visszatérő modorosságairól, a hamis kellékekről, a táncokat megmerevítő „megrendezettségről”, mesterkéltségről, olykor magába a „körített”-be is keveredett ocsú. Még a jobbágytelki vagy a bükkösi népdalok közé is. Csupán egy-kettő, az igaz… De hogy még ezeken a helyeken is, ahol az eredeti népzene viszonylag még mindig a legvirulóbb, ez a „rendezés” különös fintora. A jobbágytelkiek és a – második adásban látott – gyimesvölgyiek táncai közül például a legújabb keletű, a legkevésbé eredeti és sajátos polkaszerű táncoknál időztek a legtovább, útbaigazító szavak nélkül.


Széki „magyar négyes” az 1970-es években (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

A szakismeret fogyatékossága a legközvetlenebbül mégis a diákvetélkedők egy részében mutatkozott meg. Nagyváradon például olyan dalra jártak el „bihardiószegi népi táncként” egy csárdás-tákolmányt (a közismert műmagyar népviseletben), mint a „Szép asszonynak kurizálok, de kurizálok, de kurizálok”. (A népművészeti szakember jelen létének kedvező hatása a maga körében viszont nyomban megnyilvánult.) És elkerülhető lett volna egy olyan félrevezető szavaztatás, aminek eredménye ugyan jelezhette egy alkalmilag összeverődött diákközönség pillanatnyi benyomását, de a megfelelő és szükséges megjegyzések – s a járulékos hatások felfedésének – elmaradásával nem a leghelyesebb irányban befolyásolta százezrek közízlését. Nem beszélve a népdalok java részének versenyszerű összemérhetetlenségéről, ebben az esetben egy valóban szebb és értékesebb dal „vesztett”, feltehetőleg az ösztönösen érvényesülő járulékos hatásokért. A valóságos kalotaszegi kislány ugyanis valóságos kalotaszegi viseletben – igen kedvesen ugyan, de – egy közismertebb félnépi vidám dalt énekelt, míg a nagyváradi városi kislány, Bíró Márta – ámbár csak diákruhában, de – egy páratlanul szép, bánatos csángó népdalt igen-igen tisztán és hitelesen, s hogy kissé Faragó Laurára emlékeztetően, talán nem is olyan nagy baj (Bordás Tünde tanárnő tanította meg).

Nem olyasmiket akarok számon kérni a televíziótól, amiről ő sem tehet, vagy legalábbis nem közvetlenül. Nem a műkedvelő mozgalmak gyengeségeit, egyenetlenségeit vagy például azt, hogy sem a sepsiszentgyörgyi, sem a csíkszeredai népi együttes mai napig sem találta meg sajátos helyét (eltekintve Lőrincz Lajos sokat ígérő sepsiszentgyörgyi idő szakától), mindkettő formanyelve – különösen a hangszeres muzsikában, de jórészt a táncban is – továbbra is egy elnagyolt és jellegtelen stilizáltság lévén. Ismétlem, a televízió erről nem tehet. De avatott kézzel még közvetlenül is sokat segíthetne; szigorúbb szűréssel, igényesebb műsorszámok előnyben részesítésével és bátorításával (s nem egy-egy unos-untalan visszatérő fellengzős háttérrel).


„Tempózás” vagy „tempós magyar”
(forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

Nem az a baj, hogy a televízió szívesen foglalkoztatja a hivatásos vagy félhivatásos együtteseket és előadókat. Az viszont már inkább, hogy szerepeltetésük túlon-túlteng a tehetséges eredeti népi előadók rovására. Úgy látszik, hogy továbbra is szívósan tartja magát az a hamis nézet, mely szerint a folklór csak „megtámogatva” adható elő, s csak a hivatásosok tolmácsolásában színpadképes. Ezt a felfogást máskülönben a leglátványosabban éppen a második gyimesvölgyi műsor szemléltette, amiről igen találó sorokat írt Selmeczi György (Kompromisszumok nélkül. Utunk 1974, 51. sz.), kit mindössze egy – bár nem lényegtelen – pontban egészítenék ki. Selmeczi ugyanis valahogy kitér a hivatásos előadók stíluskérdései elől. Ha azt ugyan el is fogadjuk, hogy létezik egy „műtermi” előadói stíluseszmény is, Török Erzsébet, sehogy sem hallgathatjuk el épp a legsúlyosabb fogyatékosságunkat és lemaradásunkat: azt, hogy a leggazdagabb folklór közvetlen közelében élünk, de folklórszerű előadásukat – néhány kivételtől eltekintve, gondolok mindenekelőtt népdalénekesünkre, Tóth Erzsébetre és Széllyes Sándorra – a mai napig sem tanultuk meg, holott folklórunknak nemcsak a váza művészi értékű, hanem előadói stílusa is. Ez a stílustalanság a hangszeres népi muzsika színtelen reprodukálásában a legszembetűnőbb. A legkiválóbb műzenei szintű feldolgozások egész sorával büszkélkedhetünk ugyan, de az előadói stílus nálunk lemaradt. (A maga nemében a legtisztább stílus elérésére egy más, de rokon műfajban jó példa Csortán Márton újabb sikerei, legutóbb épp a képernyőn, a televízió hasonlóan stílusos, kivételes hangulatteremtő háttérrel.) De nem csak a szorosabb értelemben vett stílustalansággal van a baj – természetesen közegében sem hagyjuk a népdalt a népi hangszeres zenét és a néptáncot.

Igaz figyelemreméltó erőfeszítés a visszatérésre a valóban tiszta forrásokhoz és a hiteles stílushoz elsősorban a nép táncaink színpadra vitelében történt. Lőrincz Lajos vállalkozása több volt, mint egyszerű kísérlet. Országra szóló bizonyítás, mert a Marosvásárhelyt 1973 végén megrendezett megyeközi találkozó, a (kissé pontatlan kifejezéssel:) „öreg táncosok” seregszemléje fényesen igazolta a visszatérés lehetőségét és sikerét, úgyannyira, hogy a legnagyobb elismerésre késztette mind a hazai, mind a külföldi szakembereket, köztük a legőszintébb elragadtatásra erdélyi nép táncaink legkiválóbb szakértőjét, a nemzetközi hírű tudóst, Martin Györgyöt is. Ez a módszer csak olyan fokú beavatkozást enged meg a tömörítésre és a legértékesebb elemek érvényesítésére, ami nemhogy megbontaná a hagyományos kereteket, hanem lehetőséget biztosít a leghitelesebb légkör kialakítására és a képességek igazi kibontakozására, mert alapja a valódi értékek felismerése és a megingathatatlan bizalom. Hogy mégsem hódított kellően tért, nem csak műkedvelő mozgalmunk rossz beidegződéseivel magyarázható.

Már a helybeli sajtó lelkendezése sem tágult országos visszhanggá, követésre késztető elismeréssé, de nem karolta fel a televízió sem. Holott épp az ilyen alkalmak megragadása jelezné a televízió igazi bő lehetőségeit – erejét felül nem múló, de – minden egyébnél hatásosabb vállalkozásokra. Mert, hogy hatásával ma már semmi más nem vetekedhet, ez nyilvánvaló. A magyar adás általános színvonalával, érdekes sokoldalúságával és célkitűzéseivel mind inkább az érdeklődés középpontjába került, s egyre szélesebb tömegek kísérik rendszeres figyelemmel. De felelőssége is ennek arányában növekedik Igényességének további elmélyülése, problémakörének alakulása és gazdagodása közügy. Ennek keretében nem utolsósorban a folklórműsorok alakulása is.


Széki csárdás (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

Tervek és föladatok felvázolására bőven futná. Részletesebb kibontásuk helyett azonban engedtessék meg, hogy most csak néhány fontosabb lehetőséget villantsak fel jelzésszerűen. A hivatásos együttesek kamatoztatása mellett (továbbra is elsősorban a legszínvonalasabb és legértékesebb alkotásokat bemutató marosvásárhelyi népi együttesre támaszkodva) nagyobb teret kellene szentelnie az eredeti népi előadásoknak, rendszeres sorozatok keretében, sosem elégedve meg a véletlenekkel, hanem a szakemberek segítségéved mindig a legtehetségesebb népi előadók és a legértékesebb, legszebb, leghitelesebb és legjellemzőbb népi alkotások felkutatására törekedve, meg nem alkuvó kitartással. Eredeti népdalsorozataiban – a rádiónál jóval előnyösebben – mutathatná be élő népdalainkat néprajzi hátterével és valódi közegében. Nem is beszélve a legfilmszerűbb feladatról, a néptánc- és mozgásművészet bemutatásáról, amiben a rádió már teljesen tehetetlen.

Rendszeresebben kellene szóhoz és sorozatokhoz juttatnia szakembereket. Olyan – a legjobb értelemben vett tanfolyamszerű – tudományos sorozatokhoz is, amelyek keresztmetszetét ad hatnák mind a népzenének, mind a néptáncnak, betöltvén egyúttal az eszményi iskola-televízió szerepét is.

A televíziói; pótolhatná – technikailag a legmagasabb szinten – azt, amit a marosvásárhelyi népi együttes másfél évtizeden át jórészt elszalasztott: egy művészi-gyakorlati, de ugyanakkor tudományos igényességű néptánc-filmarchívum megteremtését. A jó példák kitartó felkutatásával és felmutatásával – a közízlés általános fejlesztése mellett – végső soron annak a műkedvelő mozgalomnak tenne nagy szolgálatot, amelyből újabb és újabb erőt meríthet, az állandó kölcsönhatás láncolatában.

(Művelődés, XXVIII. évfolyam, 1975/3., márciusi szám, 12–14. old)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Zonda Attila és a Ricercar zenekar

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársá val, a Volk und Kulturral egye temben – 1985 decemberében? Be olvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira tába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is. 

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt.

Kolozsvár, Híd-kapu tornya

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

kovary laszlo

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Gábor Áron sírja

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.