A befejezett síremlék (1.)

„T[isztelt] szerkesztő úr!

Több oldalról – de különösön a Rikánbelüli Honvédegyletnek egy háromtagú küldöttsége útján amaz értesülést nyertem, miképp – testvérbátyám, Gábor Áronnak 1849. július 2^án a Kökös melletti ütközetben történt eleste 33ik évfordulója alkalmából az eresztevényi sírkertben – a boldogemlékezetűnek – ajánol egy vallásos gyász isteni tisztelet – ezzel kapcsolatos requiem – libera, egyházi beszéd – s végül hazafias emlékbeszéd és halotti tor képpen egy díszebéd szándékoltatik megtartatni…

Midőn alatt írt – felejthetlen kedves testvérbátyám kegyeletes emlékezete bármely módoni felújításáért – méltó köszönetemet fejezném ki; egyúttal bátor vagyok jelen soraimmal kinyilatkoztatni; miszerint bátyám, Gábor Áron lelki ügyeit annak családja – már rég rendbehozta, s egyáltalában nem tartom megengedhetőnek¹ correctnek, hogy a vallásos szertartás – engesztelő sz[en]tmise áldozat – stb. – 33 év múlva ismételten a család közreműködése² kezdeményezése nélkül megtartassék; – azzal sem a honvédegyletnek – sem másnak – a történtek után – köze nincs³ nem lévén, de arra senkit fel nem is jogosodnak⁴ jogosítunk.

Gábor Áronért a szegény sorsú katona családból származott egyénért, – amint előbb értesítém, az őtet családi, s társadalmi viszonyainál fogva megillető szertartások elvégeztetvén – azon kérdés merül fel, hogy⁵

Hanem amennyiben Gábor Áron emlékét a Háromszéki Honvédegylet s talán Háromszék népe (???) – mint olyan hősét, ki 1848/9-ben kötelességét csordultig teljesítette, kinek talán parányi része volt abban, hogy Háromszék úgy az német⁶, osztrák, orosz inváziótól, valamint az oláh és szász rabló csapatok garázdálkodásaitól – megmentette, cereblálni akarná: üdvösebbnek, – s Gábor Áron emlékét dicsőítőbb maradva tartanám, hogyha feleleveníttetnék ama 1861–67-ben lángolt szalmatűz, melynek hevében egynehányszáz forint – egy, az ő emlékére állítandó szobor költségei fedezésére gyűjtetett – de ezen összeg ép oly hamar el is kezeltetett.

Méltóbb dolog lenne úgy a honvédegylethez, – mint Háromszék népéhez ama cselekedet, hogy lenne elég férfiassága: számon kérni ama pénzeket, melyeket egyesek lelkesültsége adományozott – de némely kezelők a titok leple alatt felgazdálkodtak – s erről az adakozó közönséget soha nem értesítették.

Tökéletes tudatában voltam annak mindenkoron, hogy mennyiben egyeztethető össze családom szerény társadalmi állásával: hogy én az ünneplett gräczer katona emlékére emelendő szobor ügyében valamely lépést tegyek; – ’s ép ez okból volt oly szerény egy ezelőtt 10 évekkel – midőn a Sztgyörgyi szoborügyben a megye közgyűlésin tárgyalások folytattak – – azon felszólalásom – melyben egyúttal ama comissiót kértem, hogy Gábor Áron hamváit hazaszállíttathassam⁷ – de valószínűleg, mert oly szerény volt – – hangzott el – s nehezedett rá a feledékenység fátyola.

Pávai Vajna Elek bogáncskórója – új életet adott volna ezen ügynek – – ha Gábor Áron a »pater conscripti« családok bár legutolsójába származott volna; s akkor tán lett volna valakinek annyi érzéke, hogy megértse mikép⁸ ama bogáncskóró tulajdonképpen kinek válik becsületére –⁹ kit illessen meg¹⁰ Gábor Áron emléke, családjának-e, mely 6 mértföldni távolságra lakik Eresztevénytől,¹¹ vagy azon társadalmi tényezőknek, kik () hivatva lettek volna, hogy ama begyült pénzek holléte kideríttessék.

Én nem mondom meg, mert én Bereckben lakom, távol a világtól – s a 3széki közügyek intézőitől igen természetesen elszigetelten; hanem a honvédegyletnek megsúgom azon gyanúmat, ama pénzek holléte felöl a megyegyűlés minden éltesebb tagjának van tudomása, a 3széki birtokosság minden olyan tagja, ki valaha érdeklődött az 1848/9iki honvédek ügyével, tudja, hogy azokat, hol lehetett volna annak idején feltalálni.

Lehet, hogy ma már nem lehet; mert a becsületérdek ama közegekben elzsibbadt annyira, hogy nem is tartsák szükségszerűnek, hogy a közvéleményt bár arról, hogy a pénz elköltéséről egy felületes számadás tetessen – megnyugtassák.

Hanem, hogy a te emléked szeretett testvér, Áron – a nemzetben éljen – ’s hogy lássa az utókor, miképp nem szükségszerű dolog, hogy a pater conscriptik a te neved aegise alatt gyűjtött pénzek hol létét a nyilvánosság előtt kijelöljék: elzarándokolnak sírodhoz háromszínú gyászlobogók után ornatusba öltözött papokkal – ministerekkel – (valószínűleg gyászzenével) imádkozni – szónokolni, – ’s végül megdíszebédelni.

33 év múlva – mennyi épp elegendő arra, hogy a te lelked a purgatóriumból kiszabadíttassék; – majd ha eljön az idő, hogy 33 év után még egy hármassal szaporodjék a te hősies elested évfordulója – akkorra felszaporodnak az el nem¹² költött pénz kamatai akkorára, ha abból egy téged megillető – neked régen megígért emlékszobor emeltessék. 

Én, igen tisztelt Honvédegylet, – tiltakozom az ellen, hogy belevegyüljön sír körül olyan cselekményekbe, melyek bátyám emlékének – ki elsősorban az én testvérem volt, – sem magán életét – s hazafias működését tekintve – ha nem is derogálnak¹³ – az isteni tiszteletet kivéve derogálnak– s különösön¹⁴ a díszebédelés eszméjét kérem, ne csak a sír körül, hanem lehetőleg absolute elejteni; – semmiképp nem tűrhetvén el, hogy addig, míg a nemzeti kegyelet Gábor Áronnak másképp nem adózik, hazafias orgiák tartassanak – az ő emlékezetére, melyből könnyen megtörténhetik, hogy előbb utóbb olyasmi fejlődhetnék ki, mely az ő józan életével – dicső emlékével harmóniában nem áll.

Ha azon körök, kik a Gábor Áron emlékezete felnyitását kezökbe vették – egyebet nem tehetnek; – minthogy díszlakomákat rendezzenek – úgy hagyják el Háromszéken az ő emlékezetét dicsőíteni – a történelem díszebédek nélkül is feljegyzette, hogy Gábor Áron ki volt, mit tett – ’s hogy halt meg.

Azok pedig, kik elég lelkiismeretlenek voltak, hogy olyan pénzeket, melyek a hazafias kegyelet filléreiből gyűltek össze nyilvánosság előtti számadás nélkül – – de eredményt absolute nem mutathatván fel, elkezelték – viseljék lelkükön – becsületükön ama bélyeget, mely illeti azokat, kik a halottak emlékét a saját czéljaikra kiaknázni nem á­tallot­tak.

Kérem pedig a megyei törvényhatósági bizottságot, nyújtson nekem, kinek nincs erőm, hogy bátyám emléke profanizálását megakadályozhassam – erkölcsi segítséget arra nézve, hogy bátyám neve többé sem gyűjtések ürügyéül – sem díszlakomázások – hazafias szónoklatok (vagy talán toasztok) borításául ne szolgáljon.

Sem ambitióm, sem szűkségem nincs arra, hogy családom neve minden ok nélkül előrántassék, ’s némelyek kedvteléséül – akár magán – akár politicai czélokra felhasználtassék, miután Gábor Áronért a nemzet semmit nem tett – – s ennél fogva az ő nevét felhasználni senki sem jogosított.”

A fentebb idézett levelet¹⁵ Gábor Imre¹⁶, Gábor Áron öccse írta a Kézdivásárhelyen a 1882 és 1903 között megjelenő Székelyföld közgazdasági, társadalmi és szépirodalmi hirlap szerkesztőségének 1882-ben, arra reagálva, hogy az év július 2-án a Rikán belőli honvédegylet díszes megemlékezést szándékozott szervezni Gábor Áron eresztevényi sírjánál. Gábor Imre levele mély keserűségről és kiábrándulásról tanúskodik: keserűségről amiatt, hogy a bátyjának rég beígért „emlékszobor” – valójában síremlék – még mindig nem készült el, holott annak felállítását már több mint húsz évvel korábban kezdeményezte a Rikán belőli honvédegylet, s ennek érdekében a pénzgyűjtés is megindult, és kiábrándulásról, amiért bátyja nimbuszát egyesek önös érdekeikre, politikai céljaik kielégítésére szándékoztak felhasználni.

Gábor Imre levelében azt a kérdést is érinti: az akkorra már nemzeti hősként tisztelt Gábor Áron emlékének ápolása a család, vagy a társadalom kötelessége-e? Feleleveníti, „ezelőtt 10 évekkel” felvetette már öccse földi maradványainak hazaszállítását, éppen amiatt, mert az utókor nem méltatta a hősnek kijáró megbecsülésben Gábor Áron sírját: a földből alig kiemelkedő hant elhanyagoltan, bogáncskórótól és egyéb gyomtól felnőve, az elmúlt évtizedek folyamán sokszor jeltelenül állt az országút mentén. Gábor Imre sem ezt az állapotot nem tudja elfogadni, a „nemzeti kegyelet” hiányát kérve számon, de azzal sem ért egyet, hogy Gábor Áron emlékezetére „hazafias orgiák tartassanak” – mert hiszen tisztában van azzal, hogy „a történelem díszebédek nélkül is feljegyezte, hogy Gábor Áron ki volt, mit tett, „s hogy halt meg”.

De vajon feljegyzett-e mindent a történelem?

Gábor Áron élete

Gábor Áron élete a sepsiszentgyörgyi, 1848. november 16-án tartott székgyűlésen tett „Lesz ágyú!” kijelentése előtt csupán lexikális adatokra szorítkozik, a hiányzó információkat feltételezések egészítik ki. Bereckben született 1814. november 27-én, Gábor István városi főjegyző és Hosszú Judit első gyermekeként, az anyakönyvbe Gábor Áron Andrásként írták be nevét. Hét és tizenkét éves kora között – minthogy abban az időben már kötelező volt – minden bizonnyal a berecki elemi iskola tanulója volt, „deák” életét feltételezhetőleg a Kézdivásárhely melletti, kantai ferences nevelőintézetben kezdte meg 1827-ben. Az bizonyos, hogy 1828-ban a ferencesek csíksomlyói iskolájában a második grammatikai osztály diákja volt, a tanévet az elsők közt zárta, következő évben eminensként jeleskedett. 1830-ban a humaniórák első osztályának tanulója volt, ekkor már Imre öccse is az iskolatársa lett. A következő tanévnek már csak az első felében szerepelt a neve a csíksomlyói iskolai nyilvántartásban, februárban a katalógusba még beírták magaviseleti osztályzatát, a többi rovaton pedig keresztülírva ez szerepel: „Deseruit Scholas mense Februarii, alias classis 1-ma”.¹⁷ Gábor Áronnak azért kellett hirtelen elhagynia a „csíki főtanodát”, mert a székely határőrség intézményének követelményei szerint „numerus alá vétetett”, azaz kötelező katonai szolgálatra osztották be a második székely gyalogezredbe. 

Ezt követően a katonai pályán próbált érvényesülni. Hagyomány volt az ezredeknél, hogy évente négyheti tüzérségi gyakorlatra vittek néhány – századonként egy, vagy ezredenként tizenkét – gyalogkatonát, ezt a lehetőséget próbálta meg kihasználni Gábor Áron is: jelentkezett, és fel is vették. A tüzérségi gyakorlatot Gyulafehérváron teljesítette, ahol az ágyúk mechanikai kezelését sajátíthatta el. „Innen nem tudni minő magánpártfogás útján, vagy inkább saját benső vágyaitól ösztönöztetve Pestre, onnan Bécsbe ment, ahol a Genie-Corps-nál mint műkedvelő látogatta a műtani leckéket, észlelgette az ágyúöntés, ércelegyítés mesterségét, arról jegyzeteket tett s az ezekre vonatkozó kézikönyveket magának megszerezte” – írta róla Nagy Sándor¹⁸.

Katonai előmenetele azonban nem úgy alakult, miként tervezte. Hiába volt okos és furfangos, hiába állott egyfajta ezermester hírében, a hivatásos katonai pálya hamar bezárult előtte: kérelmezte a birodalmi hadsereg tüzérezredébe való felvételét, de nem hagyták jóvá. Be kellett érnie az altiszti ranggal: 1842-ben egy feljegyzésben alpattantyúsként említik Gábor Áront, 1847-ben pedig saját kezével írta a neve alá, hogy nyugalmazott káplár. Gyárfás Győző¹⁹ egy 1891. március 31-én az eresztevényi sír­emlékre adománygyűjtési szándékkal szervezett márkosfalvi estélyen előadásában egy olyan epizódot elevenített fel Gábor Áron életéből, amely első, káplári előléptetéséhez vezetett: „A Lemhény és Almás között levő Szent Mihály-hegyet kellett védeni. A templom körítő falazatán csak keskeny ajtó volt, melyen az általa készített faágyú nem fért be. Gábor Áron oldalt billentette a faágyút és bevitte a kapun. Ez az egyszerű »Kolumbus tojás«-féle eljárás szerezte meg számára inteligencziája felől az első elismerést.”²⁰ A császári hadseregben, pontosabban annak perifériáján szerzett másfél évtizedes tapasztalatait ekképp foglalta össze egy feljegyzésében: „Nem, sohasem fogja Magyarországon a katonát elévinni az ész, jellem és derékség, hanem a németség, a servilizmus és protectio.”

Gábor Áron további sorsát többnyire különféle nyugták, elszámolások és a szájhagyományban fennmaradt emlékek alapján lehet rekonstruálni. Imreh István történész a berecki levéltárat kutatva számos nyomra talált, köztük egy 1837. július 15-én keltezett nyugtára, mely szerint „Gábor Áron asztalos” koporsó- és keresztfakészítésért hat forintot kapott²¹ – eszerint Gábor Áron időközben az asztalos mesterséget tanulta ki. 1839-ben őrmesterének íróasztalt és kasztent készített, Berecknek istállót épített. 1845-ben ugyanott a kántori ház tervén dolgozott, tékát festett, szárazmalmot épített. A szájhagyomány szerint pedig 1840-ben Sepsiszentgyörgyön a Kiss-féle harangöntő műhelyben segédkezett, Kiss Péter mellett a szemerjai harang előkészítésében kovácslegényként vett részt.

Az asztalosság mellett más mesterségeket is kitanult, vagy legalábbis azok alapjait elsajátította. Jakab Eleknek a Gábor Áronról szóló leírása²² szerint „Mint minden székely ember, ő is születettnek látszott a fúrásra-faragásra és iparosságra; még ifjúkorában megtanulta az asztalosságot, remekelt, a vidéken első mesterré vált; megtanulta az esztergályozást, fafaragási többféle műnemeket; 1845[ben] a katonai czoncentráláskor egy nagy faágyút készített, melyhez csudára járt a nép; vasabroncsokkal volt összeszorítva, lövés végett oldala mellé két rézmozsarat illesztett, s ez tette az ágyúszolgálatot; készített 1 ½ lábnyi rézágyút egyházi és lakodalmi ünnepélyekre; talált fel egy sajátos alkotású szekeret, mely egy ember lábnyomása által a szekeret rajta ülő négy ember súlyával tovavitte volna, annak mintájára s kicsiben szerkezete is megvolt már, gépszerkezetéhez azonban kovácsolt acél és réz kellvén, ennek megszerzésére anyagi ereje nem volt, s így az csak eszmének maradt; a katonai serháznak épített egy szárazmalmot, mely sokáig fennállott; készített egy aratógépet, mely 12 ember dolgát végezte el; templomokban és községi építkezéseknél is technikai tudományának és ügyes kezének számtalan emlékét hagyta fenn.” S bár az anyagi lehetőségek hiánya hátráltatta találmányai megvalósításában, Gábor Áron nem adta fel az állandó kísérletezést, így hát óhatatlanul az történt vele is, „mint megannyi felfedezővel: a kor- és lakótársai, sőt rokonai is gúnyolódtak vele”, írja róla Nagy Sándor. A különc Gábor Áron ilyen körülmények között magányossá, zárkózottá, sőt, „mániákussá, eszelőssé” vált, akinek nem volt maradása Bereckben, s mert híre mindenütt előtte járt, Háromszéken sem.

Gábor Áron megélhetést keresve hol Moldvába, hol a Duna-fejedelemségekbe szegődött, hogy ott hogyan tengette életét, arról nincsenek feljegyzések. A Kárpátokon túl érte utol a forradalom híre, 1848 őszére hazatért szülőföldjére, az október 16-án az Agyagfalva mellett tartott Székely Nemzeti Gyűlésen részt vett, de a józanul gondolkodók közé tartozva – akik szerint ágyúk hiányában fölösleges vérontás lenne harcba szállnia a székely tábornak az osztrákok ellen – visszatért Háromszékre. A szék vezetőivel – Berde Mózes, Demeter József kormánybiztosok, P. Horváth Albert főkirálybíró – folytatott tárgyalások után Bodvajra utazott, megvizsgálni, adottak-e az ottani vashámornál az ágyúöntési lehetőségek. Pozitív tapasztalata birtokában jelenthette ki aztán a november 16-i székgyűlésen: „Lesz ágyú!”

(Folytatjuk.)

Jegyzetek

  1 Kihúzva, föléje írva: correctnek

  2 Kihúzva, föléje írva: kezdeményezése

  3 Kihúzva, föléje írva: nem lévén

  4 Kihúzva, helyette: jogosítunk

  5 Befejezetlen, kihúzott mondat.

  6 Kihúzva

  7 Közbeékelt rész a lap oldalán.

  8 Közbeékelt rész a lap oldalán.

  9 Közbeékelt rész a lap oldalán.

10 Kihúzott rész.

11 Közbeékelt rész a lap oldalán.

12 A szó kihúzva.

13 Kihúzott rész.

14 Betoldva lapszélen.

15 Állami Levéltárak Kovászna Megyei Szolgálata (SÁL), Fond 8, 808. csomag, 24. ügyirat, Gábor Imre személyes adatai. A levelet Demeter Lajos történész bocsájtotta rendelkezésemre. (Ugyanezt a levelet a 2019/11-es lapszámunkban is közöltük, ahol a tanulmány szerzője, Süli Attila a mai helyesírás szabályait alkalmazva adta közre a szöveget – szerk. megj.)

16 Gábor Imre (1816–1887), 1843-tól aljegyzői tisztségre javasolt városi tanácsos (ez időben Bereck mezővárosi ranggal rendelkezett – szerző megjegyzése), 1847-ben Bereck képviselőjeként felkerült a megválasztandó országgyűlési követek listájára, 1848 után Bereck polgármestere, 1864-ben országgyűlési követként írt városának Nagyszebenből. Lásd: Imreh István: Gábor Áron útban a forradalom felé. In: Benkő Samu et al.: 1848. Arcok, eszmék, tettek. Kriterion, Bukarest, 1974.

17 Az iskolát február havában hagyta el, egyébiránt első osztály [után]. P. Papp Asztrik költő, ferences rendi szerzetes a Gábor Áron évei a csiksomlyói ferences iskolában című írásában azt is közzétette, hogy „Később kegyeletes kéz Gábor Áron neve elé odarajzolta az albumban az elhunytak jelét, a keresztet, utána pedig ezeket a szavakat írta: »Obiit morte heroica die 2. Julii 1849 in pugna apud pontem de Kökös, contra Mescovitaras comissa. Sepultus in pago Eresztevény.«” (Hősi halált halt 1849. július 2-án a kökösi hídnál az oroszok ellen vívott csatában. Eresztevény faluban temették el.) Székely Nép, 1944. február 20.

18 Nagy Sándor (1824–1900), református lelkész, 1849-ben Gábor Áron hadsegéde, Gábor Áron első életrajzírója.

19 Gyárfás Győző (1855–1912) mérnök, 1888-tól Háromszék vármegye királyi államépítészeti hivatalának vezetője. Kiváló rajztehetség is volt, ő rajzolta meg a mindmáig egyetlen hitelesnek tartott Gábor Áron arcképet.

20 Székely Nemzet, 1891. április 4.

21 Imreh István: Gábor Áron útban a forradalom felé. In: 1848: Arcok, eszmék, tettek.

22 Jakab Elek: Szabadságharczunk történetéhez. Visszaemlékezések 1848–1849-re. Budapest, 1880.