Tamásné Szabó Csilla

Jobbágytelke (rom. Sâmbriaș) a Fel­ső-Nyárádmente egyik oldalvölgyének faluja, közigazgatásilag Székelyho­dos községhez tartozik. Orbán Balázs Marosszék végfalujának nevezi, a ha­gyomány szerint lakói görgényi vár­jobbágyok voltak. A délkeleti irányt leszámítva, ahol Székelyhodos talál­ható, csupa román lakosú település veszi körül. Első írásbeli említése 1567- ből való Jobagijtelke alakban (Suciu II: 124). Kiss Lajos a helynév eredetéről a következőket írja: a név előtagja, a job­bágy ‒ szolgálatra, szolgáltatásokra kö­telezett személy ‒ személynévként is használatos (vö. 1138/1329: Eubag: MNy 32: 132), utótagja a birtokos személyrag­gal ellátott telek ‒ szántásra alkalmas, trágyázott föld (FNESz. I, 659). Határa dimbes-dombos, nehezen művelhe­tő, emiatt elkerülte a kollektivizálás. Gyengén termő földjei nem biztosítot­tak megélhetést a falu lakóinak, így alakult ki háziiparként a szalmafonás, amely máig meghatározó jelentőségű. A jobbágytelki szalmakalap messze föl­dön híres volt. Népviselete is sajátosan alakult, a román és szász vidéken pia­cozó, kalapot áruló jobbágytelkiek köl­csönöztek egy-egy motívumot a külön­böző vidékek viseleteiből is. Táncait a falu több mint öt évtizede fennálló ha­gyományőrző együttese tette ismertté Erdélyen kívül is.

Az 1910-es népszámláláskor Jobbágy­telkén 1091 volt a magyar nemzetiségű­ek száma. A magyarság itteni aránya a későbbiekben is szinte változatlan ma­radt: 1930-ban 1063 lakosából 1039, 1992- ben 861 lakosából 844 volt magyar, 13 cigány és 4 román nemzetiségű. 2002- ben 722-ből 705, 2011-ben 584-ből 568 vallotta magát magyarnak. Magyar ajkú lakosai római katolikus vallásúak.

Jobbágytelke, mint a fentiekből is ki­tűnik, több tekintetben is különbözik a környező falvaktól. Ez a későbbi telepí­tése óta folyamatosan így volt, így van ez ma is. Ezt a különállóságot tükrözi a viselet is, amely nagyon sok vonásában különbözik a környező falvak viseleté­től, sőt némely vonását tekintve egé­szen egyedülálló.

A népviselet tulajdonképpen a ko­rábbi, 200–300 évvel ezelőtti paraszti viselet továbbélése, amely elkülönült a nemesek viseletétől. A parasztöltözetek színes, újabb stílusa a 19. század máso­dik felében alakult ki. A századforduló idejére eső ipari fejlődés, a gyári anya­gok elterjedése egyre inkább színesedő, egyre gazdagabb szimbolikájú öltöze­tet eredményezett. A viselet tükrözte az egyén nemét, társadalmi helyzetét, családi állapotát, korát, pillanatnyi helyzetét is (pl. gyász esetén). Ehhez kapcsolódóan számos szabály, sőt, a vi­selet hordásának egész szabályrend­szere alakult ki, amelynek betartását az egész közösség felügyelte, s igencsak megszólták azt, aki megsértette ezeket az íratlan szabályokat. A székely vise­let legtöbb eleme más magyar visele­tekben is megtalálható, a különbség a háziszőttes anyagok nagyobb arányú felhasználásában mutatkozik meg.

A jobbágytelki népviselet is – min­ként a hagyományos viseletek is kivétel nélkül teszik – számos jelzést, jelentést hordoz. Az egyes darabok rétegződése, elkülönülése elsősorban nemek (férfi, ill. női), valamint korosztályok szerint mindenhol egyformán tetten érhető. Az sem helyi sajátosság csupán, hogy bizonyos darabok viselése alkalomhoz kötött, valamint azoknak díszítése sok­szor tükrözi a gazdasági helyzetet is, cifrább, gazdagabban díszített ruházat a módosabbak kiváltsága volt.

A jobbágytelki viseletről legelső alka­lommal az 1980-as évek elején gyűjtöt­tem információkat, aztán tizenöt évvel később, 1995-ben, a Néprajzi Látóhatár­ban közölt tanulmányhoz újabb adato­kat gyűjtöttem húgom, Balássyné dr. Szabó Enikő, akkor néprajz szakos egye­temi hallgató segítségével Gazda Klá­ra professzorasszony kérésére. A község szülöttje lévén, azóta is figyelemmel kí­sérem a viselet változásait, részt vettem több ízben a marosvásárhelyi Folk Cen­ter Alapítvány szervezésében zajló nép­tánctábor eseményein is, előadást is tartottam ez alkalommal a népviselet­ről. Első gyűjtésem alkalmával a 75 éves Boldizsár Zsuzsanna, Lengyel Ferenc 64 éves helyi szabómester, specialista, (aki minden darabot el tudott készíteni, amit varrógéppel lehetett megvarrni, beleért­ve a díszítő zsinórozást is) emlékeztek még gyermekkoruk jellemző viseletda­rabjaira, és részletesen tájékoztattak ezekről. A viselet megújulása, változása a századforduló után, az 1920-as, 1930-as években gyorsult fel. Azonban az 1950-es évek végéig, de még az 1960-as években is nagyrészt a hagyományos viseleti da­rabok alkották a jobbágytelki ember öl­tözetét. Ezt követően azonban a moder­nizáció, bármennyire is külön utas volt a falu, nem kerülte el Jobbágytelkét sem. A népviseleti darabok mindennapi hasz­nálata egyre inkább az idős korosztály­ra maradt, a fiatalabbak kivetkőztek. Ládafiába kerültek a viseleti darabok, azonban ezek rendszeresen előkerül­tek vasárnaponként, egyéb egyházi ün­nepeken. Hogy a népviselet használata nem ment ki teljesen divatból, hogy a fiatalabbak is varrattak saját ruházati darabokat, ebben oroszlánrésze volt Bal­la Antalnak, aki 1959-ben 90 személlyel megszervezte és gyakorlatilag haláláig igazgatta a népi együttest. Az együttes színpadra állítása ugyanakkor egysé­gesítette is a viseletet. Mivel amúgy is kikopott a mindennapi használatból, tulajdonképpen a színpadra került, ahol két-három változat női (később inkább csak egy-két), illetve egy-két, korosz­tályhoz illő férfi viselet maradt. Ez az állapot jellemezte tulajdonképpen a job­bágytelki népviseletet az 1960-as évektől az ezredfordulóig.

Másfél száz évvel ezelőtt a viselethez szükséges anyagot, a gyapjút, a posztót, a kendert, a mis-más vásznat (fele-fele arányban kenderből és gyapotból szőtt vászon, általában a felhúzó volt a gya­pot), és a szalmát a falu népe maga állí­totta elő és dolgozta fel. Csak a teljesen hiányzó ruházati cikkeket, mint példá­ul a csizmát vásárolták elsősorban pia­cokról, különböző városokból (Marosvá­sárhely, Beszterce, Segesvár), legfőképp ott, ahol amúgy is megfordultak vásá­rok alkalmával, hogy szalmaportéká­jukat értékesítsék. Ezeket a darabokat aztán nagyon kímélték, mert drágák és nehezen hozzáférhetőek voltak, így leg­inkább mezítláb, avagy maguk készítet­te bocskorban, később bakancsban jár­tak. Az adatközlők emlékezete szerint a faluban legalább száz éve van varró­gép, de népviseleti darabokat egyaránt varrtak kézzel és géppel is. Szabókban és varrónőkben sosem volt hiány, nap­jainkban is van szabó, illetve varrónő, aki el tudja készíteni a viselet darab­jait. Az öltözet darabjaihoz való anya­got (szövet, vászon, bársony) leginkább megvásárolják boltokban, illetve bizo­nyos, más falvak specialistái készítik el a posztót, illetve szőttest, a csizmát és a posztókalapot. A kereskedelemből szár­mazik a díszítéshez használt gyöngy (a kommunizmus éveiben Temesvárról szerezték be) és a zsinór is. Teljes egé­szében helyi készítésű viszont a halánk­szalma (a legvékonyabb fajta szalma, jelenleg a bánkúti búzából nyerik, amit kézzel aratnak, és a szalmáját osztá­lyozzák) fonatából készített kalap. Ré­gebben vőlegényi kalapnak is nevezték, mert általában a lány ajándékozta a le­génynek egy kézzel hímzett zsebkendő kíséretében aratótánc alkalmából.

De lássuk, milyen is a jelenlegi job­bágytelki népviselet? Mi az, ami meg­őrződött, mi az, amit legalább kivételes alkalmakon, vagy színpadi fellépések során viselnek a jobbágytelkiek?

A férfi viseletet a keményszárú csiz­ma, a posztóharisnya, az ing, a lájbi, az ujjas (ősszel, télen), a szalma-, vagy posztókalap alkotja. A női viselet darab­jai a csizma, vagy egész-, illetve félci­pő, a pendely (alsószoknya), a szoknya, a kötény, az ing, a lájbi, a kendő, a sza­lag (hajfontba lányoknak), a gyöngy.

Vizsgáljuk meg kissé alaposabban a fent felsorolt darabokat! A kemény­szárú csizmát kolozsvári csizmának is hívják, mert ott készítették, elsősorban onnan lehetett beszerezni. A színe feke­te, a kemény szára bokánál lágy, ami könnyíti a járást, de ott le is nyomható, kissé visszatűrhető, ezzel a szár magas­ságát lehetett állítani. A sarkánál egy háromszög vagy szív alakú bőrdísz, elől pedig kis rózsa van. A szár felső szélét szőrzsinór szegélyezi.

A posztóharisnya az évszaktól függő­en régebb készülhetett vastagabb vagy vékonyabb posztóból, szürkéből, fenyő­ágas mintával szőve, vagy fehérből. Manapság leginkább a fehér színű dí­vik, és már nincs évszakhoz illő vastag­ságbeli különbség. A harisnya zsebén a fiatalabbak zöld zsinóros díszítést, az idősebb, öreg férfiak fekete cérnával varrt, hasonló motívumokkal készített díszítést viselnek. A zseb széles hajtóká­ja sötétkék, vagy fekete posztóból való, ugyanilyen színű az ellenző szélének szegélye is.

Fehér, elöl kb. mellközépig gombos, vállban ráncolt, hosszú ujjú inget visel­nek, amelyet kis, keskeny gallérja mi­att Petőfi-galléros ingnek is neveztek. Az ing ujja is keskeny, egygombos pánt­ban végződik. A záró pántot, többnyire a gallért, valamint a mellen lévő haj­tásokat cikkcakkos (ökörhúgyos) gépi varrás díszíti.

Lájbit, a fiatal és az idős korosztály még most is különbözőt hord: a fiata­labbak, a legények és a fiatal házasok is barackmagos mintájú bordó-fekete háziszőttest zöld zsinórozással. Ugyan­ilyen mintával és formával látni még őszi ujjast is. Az idősebb férfiak az ún. vőlegényi lájbit viselik, amely sötét­kék, esetleg fekete posztóból készült, és 120‒150 fekete gombbal díszített. Az 1950-es évektől kezdve a zsinóros lájbit is díszítették gombokkal is, még jobban cifrítva, néha még ilyet is látni.

A téli viselethez tartozik a szürke posztóból készített ujjas, ezt színpadon ritkábban látni. Ezt az ujjast fekete zsi­nórozással, a zsebek szélén, az alján, il­letve a galléron és az ujján fekete posz­tóval szegélyezték (ritkábban barna bársonyból készült rátétet is lehet látni, esetleg sötétkék díszítésű változatot).

A fejre szalmakalap, illetve posztó­kalap kerül, ez máig is a mindennapi öltözet része. Természetesen az ünnepi öltözethez, a színpadra, a halánkszal­mából készült vőlegényi kalap illik (a lány/menyasszony bokrétájával, ár­valányhaj csokorral), de ma is viselik a hétköznapi, szintén sajátos formájú, helyben font (a jobbágytelkiek kalapkö­tésnek hívják a szalmafonás műveletét) és varrott, vastagabb közrendű szal­mából készült kalapot is, ezt kínálják eladásra, ezt vitték korábban is a pia­cokra. A hidegebb időszakra azonban posztókalap szükséges, amely legin­kább barna (régebben segesvári kalap­nak hívták, mert ott készült), a fiatal legényeké zöld színű.

A nők viselete még ma is rétegzet­tebb, sokszínűbb, jobban megőrizték a különböző változatokat, csak a legutób­bi időkben (az utolsó 20 évben) figyel­hető meg az viselet uniformizálódása. Különösen a Jobbágytelkéről elszár­mazottak körében tapasztalom – akár a világhálóra feltöltött fényképeket nézegetve –, hogy manapság szabá­lyokat hágnak át, ami korábban el­képzelhetetlen volt. Itt most egyetlen jelenséget említenék: több, egészen ki­csi lányon is láttam zöld szoknyát és gyöngyös lájbit, természetesen méret­re készítve, amelynek viselése még pár évtizeddel korábban szinte kizárólag a nagylányok kiváltsága volt. Világos, hogy ezeknek az öltözeteknek elsősor­ban identitásjelölő funkciójuk van (el­sősorban a faluhoz való kötődést jel­zik, majd a nemzetiségi hovatartozást is). A gyöngyös lájbi térhódítása akár külön tanulmányt is megérne. A kom­munizmus idején az egyre erősödő nemzetiségi elnyomás elleni néma lá­zadásként is értelmezhető, ahogyan a népi együttes énekkara, sőt táncosai is egyre inkább a „magyar” színeket hangsúlyozták a viseletükben: a pi­ros bársonyra zöld és fehér gyöngyök­kel varrt csillagdíszítésű lájbit öltötték magukra a zöld szoknyához és a fehér kötényhez.

Mi az, amit leggyakrabban látunk ma a jobbágytelki női viseletből? Első­sorban a színpadra felvett viseleti da­rabokat. A lábon keményszárú fekete csizma (amelynek sarka kb. két–három centiméter magas), testszínű, kereske­delemben kapható harisnya, pendely (alsószoknya) fehér vászonból, az alján általában csipkedíszítéssel. A pendely állhat két részből úgy, hogy egy szű­kebb, egyenesebb szabásúra varrnak egy nagyobb fodrot is, így helyettesítve a bő alsószoknyát, de viselhetnek kettőt is. Ez esetben a karatlan (ujjatlan) tér­dig érő ingre veszik fel külön a ráncolt, bő alsószoknyát. Az ing nyaka tászlis, vagy galléros, csipke szegéllyel. Általá­ban hosszú, vállban ráncolt bő ujjú, de lehet rövid, puffos ujjú is, amely kis fo­dorral zárul. A nyakban kétsoros piros gyöngy van, a két ágba font hajban pi­ros szalag. A ráncolt szövetszoknya szí­ne a zöld, rajta három sor krémszínű szalagdíszítéssel. A lájbi piros bársony, csillagos piros–fehér gyöngydíszítéssel. A szoknya az idők során egyre rövidült, ma térden alul ér két‒három ujjnyival. A szoknya elé rakásokba szedett, és így is vasalt kötényt kötnek, amely általá­ban pár centivel rövidebb a szoknyánál. A szélét körben csipke szegélyezi, alsó harmadába pedig piros és fekete cérná­val készített hímzés került, általában száröltéssel, töltéssel, boszorkányöltés­sel, láncöltéssel.

Jeles alkalmakon, nagy egyházi ün­nepeken, falutalálkozókon, a néptánc­tábor alkalmával előkerülnek más vi­seletdarabok is, ilyenkor például az öltözet korosztály szerinti rétegződé­se sokkal inkább tetten érhető (első­sorban a szín- és mintavariációkban). A nagylányok viselete a fent bemuta­tott, színpadon is használt öltözet. Azt jegyezném meg, hogy a gyöngyös lájbi­nak létezik egy másik, tulipános min­tájú változata is, amelyet fehér és feke­te gyöngyből varrnak. A fiatal lányok, gyermekek színe a piros szőttesszok­nya, keskeny fehér csíkokkal és pár szál feketével, amelyet három fekete szalag díszít. Ehhez piros bársony lájbit viselnek ún. nyolcas díszítéssel, amely kb. 50 méter fehér zsinórból készül. A fiatalasszonyok szoknyája világos­kék vagy drapp, amelyhez színben illő sárga, drapp, rózsaszín selyemkötényt kötnek, amely ráncolt, csipkés szélű, a hímzés helyett viszont három apró hajtás díszíti. A lájbi anyaga bársony, kék, zöld, barna, fekete, amely lehet zsinórozva sárgával, drappal lóherésen, vagy hímezve rózsásan sárgával, bar­nával, pirossal. A kor előrehaladtával a színek sötétednek, a drappot a barna, fekete, a világoskéket a sötétkék, illet­ve fekete váltja fel, a hímzések mintá­ja is egyre sötétebb lesz, de a harmónia mindig kötelezően megmarad, mert „találniuk kell” az egyes daraboknak. Hűvösebb időben a lájbi helyett ujjas kerül elő, amely szövetből van, alján széles fodor, amely a szoknya derekát takarja, mellén színben illő hímzés vagy ráncolás, darázsolás lehet. Ez a ruhadarab újabban átkerült a polgári viseletbe, például ballagó lányok ele­gáns ruhadarabjává vált, amely most már készülhet bársonyból is, azonos színű apró gyöngydíszítéssel. A fér­jezett nők a hajukat kontyba kötik és kendőt tesznek a fejükre, amely színé­ben harmonizál a viselet darabjaival, a krémszínűtől a sötét barnáig, illetve a feketéig terjed a skála. Ez gyakran hímzett, hagyományos virágminták­kal. Az ezredfordulótól azonban nem ritka a rövid, fodrásznál készült női fri­zura sem, még az idősebbek körében is.

Az 1990-es éveket jellemző erős ki­vetkőzési hullám gyakorlatilag eltün­tette a népviseletet a hétköznapokból. Egyfajta revitalizációja figyelhető meg körülbelül 2005-től, azonban ez legin­kább a színpadi továbbélését jelentette nagyfokú uniformizációval, valamint az egyes darabok átkerülésével a pol­gári viseletbe. A hagyományosabb, ré­giesebb darabokat egyesek el is adták, viszontláthatjuk ezeket elsősorban ma­gyarországi táncegyüttesek ruhatárá­ban, illetve színpadi fellépéseken.

Az 1980-as években már a jeles csa­ládi alkalmakon (keresztelő, esküvő) is a polgári öltözet volt az elfogadott: a férfiakon öltöny, fehér ing (nyakken­dő nélkül), a nőkön szövetből készült kosztüm és selyemblúz (néha kendővel a fejen). A munkaalkalmakon is a prak­tikus öltözet – könnyű karton ruha, vászonnadrág, rövid, vagy hosszú ujjú kockás ing, erre hidegebb időben kötött szvetter, kabát, dzseki viselése – került előtérbe.

Máig megmaradt azonban a szalma­kalap viselete, a férfiak és a nők körében egyaránt. Ennek oka a praktikusság, valamint az is, hogy máig elkészíthető a faluban, így viselésének hagyománya töretlen. Ezek a kalapok közepesen vas­tag szalma fonatából készülnek, a nők kalapjának karimája széles, jó arasznyi is lehet. Ezt díszíthetik a szélén recével, a fejrésznél szalaggal is. A férfikalapo­kat barna színű szalag, de leginkább szintén két szál szalmából készített fo­nat díszíti.

A népviselet változásai a nyelvben is nyomot hagynak, hiszen mára is­meretlen lett a szokmán, az abanad­rág, a hasítékos ing, a firiskó és kostok zacskó, a tászli, a gárnyéros szoknya, a fisléder csizma; rég kiment divatból a sisakos fejű szalmakalap, a főkötő, és már csak az idős korosztályból né­melyik asszony fésüli fésűskontyba a haját. Ezek a viseletdarabok eltűntek, velük együtt a szavak is kikoptak a nyelvből. Nyelvtörténeti szótárainkban lapozgatva, népmeséket olvasva, hall­gatva elevenedik meg előttünk e szavak által ez a rég eltűnt világ.

Könyvészet:

Gazda Klára: 1998 A székely népviselet. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kiss Lajos: 1988 Földrajzi nevek etimológiai szótára I-II. kötet, Akadémiai Kiadó, Bu­dapest.

Szabó Enikő: 1998 Kalapkötés Jobbágytel­kén. Néprajzi Látóhatár VII. (3–4) 32–49.

Tamásné Szabó Csilla: 1995 A jobbágytel­ki népviselet. Néprajzi Látóhatár IV. (3–4) 61–73.

Varga E. Árpád: Erdély etnikai és fe­lekezeti statisztikái a népszámlálá­si adatok alapján, 1852-2011.https://nepszamlalas.adatbank.transindex.ro/?pg=etnikai&id=915 letöltve 2020. ja­nuár.