Józsa Miklós

Áprily Lajos szerint a múzsák álmodó és nagyra törő városának őslakossága ugyan magyar volt, városi jellegét azonban a betelepülő szászok alakították ki. Ők építették a 13. század elején a mai református templomot körülvevő szabálytalan, ötszög alakú, a város központját uraló várfalat is. A lőrésekkel és nyolc bástyával ellátott erődítmény építése a tatárjárás esztendejében, 1241-ben fejeződött be.

„Az enyedi várfalról csak hull a törmelék.

Vén vár, öreg barátom, mért álldogálsz te még?”

(Szentimrei Jenő: Nagyenyed)

Makkai Sándor, az enyedi születésű jeles író, református püspök egyik írásában így mutatja be bölcsőhelye központját: „Középen régi bástyákkal és falakkal övezve nagy csillagos tornyú templom sötétlik, a reformátusoké… Az északi oldalon raktárszerű behemót épület, hol Bethlen-háznak, hol Apafi-kastélynak titulálják. (…) a várfalon kívül vasrácsos sírkert sötétlik, melyben az enyediek tudomása szerint az 1849. január 8-án elpusztított város halottai pihennek.”

Valóban, az Enyeden átutazót először a fedelével együtt közel hatvan méteres, 780 éves templomtorony látványa nyűgözi le, amely eredetileg őrtoronynak épült, építése 17 évig tartott és 1239-ben fejeződött be. A gót stílusban emelt templomot csak később építették hozzá, egyes feltételezések szerint 1480-ban. Többszöri pusztulás, átalakítás után 1794-től kezdve teljesen újjáépült barokk stílusban, belső oszlopokkal és karzattal egészítették ki, hogy a nagyszámú kollégiumi diákságot befogadhassa. Gótikus jellegére csak a szentély emlékeztet.

A nyolc bástya építésének ideje ismeretlen, a legrégebbiek a 14. századból, a legfiatalabbak a 17. századból valók. Használati és fenntartási joguk a város céheit illette. A várfal északi részén álló Bethlen-kastély – napjainkban bezárt történelmi múzeum, amely a Kollégium régiségtárának anyagát őrzi – valószínűleg egyidős a falakkal. Tőle nyugatra van a kovácsok bástyája, mellette a Szentlélek Társaságé, közvetlen utána a legszerényebb, a fazekasoké, a déli sarkon a kilencszögű a szűcsök bástyája, amelyet a közelmúltbeli felújítás során „csipkésítettek”, megváltoztatták tetőzetét. Ennek állítólag egyetlen hasonmása Spanyolországban található. A déli (ma befalazott) kapu mellett áll a csipkés bástya, mellette a csizmadiáké, majd a szabók bástyája, végül a mészárosoké, amelynek tetejét 1933-ban lebontották. A várfalat körülvevő, a közeli patak vizével táplált vizesárkot, melyen két híd vezetett át, a 18. század végén kezdték betömni, mivel már elvesztette eredeti rendeltetését. Helyére lakóházakat, üzleteket építettek, amelyeket kettő kivételével az 1970-es években lebontottak.

Berde Mária írta 1931-ben: „A vár területe ma parkosítva van, és üdítő elszármazást jelent a piac sötét sarától-porától belépni e madárlátta friss csendességbe.”

E vár falai között nyugodott utoljára magyar király kezében a magyar korona: 1551 júliusában, Károlyi Zsuzsanna fejedelemasszony teteme itt pihent 1622 májusában. Bethlen Gábor is látogatta a róla elnevezett kastélyt. Egyik zsinat alkalmával a hit tételei felől hosszan elbeszélgetett tudósaival a nagytemplomban, és haldokolva is át kellett utaznia a városon.

E templom falai közt sok nevezetes zsinatot tartottak: 1644-ben itt rendelték el a nemzeti iskolák felállítását, az 1698 júniusában tartott enyedi zsinaton Tótfalusi Kis Miklósnak itt kellett megkövetnie az eklézsiát.

A vár restaurálását az 1960–1970-es évek fordulóján kezdték el, ekkor bontották le a falakat körülvevő épületek nagy részét is. A nyugati várfal egy szakaszának lebontásakor évszázadok óta először vált láthatóvá a hatalmas templomtorony teljes monumentalitásában. Sajnos a munkálatok hamarosan félbeszakadtak, és mi, enyediek türelmetlenül várjuk a folytatást.

A közelmúltban, állagmegőrzés céljából piros cserepes tetővel fedték be a bástyák egy részét, de ezzel nem oldották meg az égető kérdést: az eredetihez híven történő felújítást. Ezért ma is időszerű Szentimrei Jenő fent idézett verssora: „Az enyedi várfalról csak hull a törmelék...”

A magyar közegészségügy intézményes története Mária Terézia koráig nyúlik vissza. A császárnő 1752-ben elrendelte, hogy minden megyének legyen képzett tiszti főorvosa a lakosság egészségének megvédése érdekében. Az első Alsó-Fehér megyei főorvos Vásárhelyi Sámuel volt, akit Váradi Sámuel követett. Kórház hiányában abban az időben az egyházi ispotályok biztosítottak valamelyes egészségügyi ellátást. Ezt az ügyet szolgálta az enyedi református egyház aggmenháza is.

Az állami közkórházak felállításának kérdésével első ízben az 1810–1811-es országgyűlés foglalkozott. A cél a gyorsan terjedő nemi betegségek megakadályozása volt. Az Enyeden létesítendő kórház anyagi alapjának megteremtéséért hosszas küzdelem folyt. A nemes ügy első támogatója Báróczi Sándor testőríró, egykori enyedi diák, aki hatévi nyugdíjának megfelelő 6000 forintot adományozott erre a célra, azonban ez az összeg a református egyházra szállt.

Dr. Váradi Sámuel, gr. Lázár Benedek főbíró és br. Kemény Simonné elsőnek járult hozzá az ispotály számára vásárlandó telek vételárához. Egy évtizednek kellett eltelnie azonban, amíg id. Zeyk Dániel ügybuzgalmának köszönhetően sikerült megteremteni a kórház alapját a Szentkirály (ma Ion Creangă) utcai Tövisi-féle ház és telek megvásárlásával „a megye minden lakossai számára” felépítendő kórház céljából. Itt nyílt meg az egyik első erdélyi megyei kórház 1848. február 20-án, hat évvel korábban, mint a gyulafehérvári polgári kórház. Első igazgatója br. Kemény István, főorvosa Váradi Sámuel. Sajnos, e szerény, de fontos egészségügyi intézmény 1849 januárjában a vandál pusztítók áldozatává vált, „semmivé tétetett”, és csak az 1860-as években vetődött fel egy új kórház felállításának szükségessége. Dr. Bocz József, a kórházi bizottság fiatal tagja (a későbbi megyei főorvos) javasolta „egy nagyobb, a szükségeknek és igényeknek előreláthatólag egy évszázadig is megfelelő, jól fölszerelt és berendezett, mintegy százágyas” modern kórház felállítását. A kellő anyagi alap híján, ugyancsak Dr. Bocz József javaslatára egy ideiglenes, kisebb magánkórházat terveztek, amely több évi vajúdás után 1873. július elsején, 144 évvel ezelőtt nyílt meg.

Mivel a kórházi alap állandóan nőtt, 1876-ban hozzá lehetett kezdeni a dr. Bocz megálmodta korszerűbb, nagyobb kórház építéséhez. 1876. október 28-án meg is történt a ma is használt kórházépület alapkövének ünnepélyes letétele. Az építkezési munkálatok 1878. október 28-án fejeződtek be. Berendezéséhez többek között hozzájárult Blaha Lujza, a nemzet csalogánya is, aki enyedi fellépésének teljes bevételét e célra szentelte. Találóan állapítja meg Vita Zsigmond, Enyed történetének tudós kutatója: „egy fáradságot nem ismerő fiatal orvos munkájának és a szegény nép filléreinek kell tulajdonítanunk azt, hogy a kórház végre felépülhetett.” Első igazgatója dr. Bocz József volt, aki éveken át ingyen látta el az igazgatói munkát, és megszerezte az intézmény nyilvánossági jogát. Őt követte dr. Farnos Árpád, aki elődjéhez hasonlóan a népbetegségek leküzdése érdekében komoly tudományos munkát folytatott. Az épületen 1904-ben végeztek jelentős átalakítást, bővítést. Az enyedi közegészségügy javításához a kórház munkáján kívül nagymértékben hozzájárult dr. Winkler Albert városi főorvos áldozatkész munkája is.

Az 1970-es években a grandomán iparosítás következtében megnövekedett város és a vidék számára már szűknek bizonyult az egykori kórház. Ez tette szükségessé a nagyobb építkezéseket dr. Cosma Emilian több mint három évtizedes igazgatósága idején, amelynek eredményeként, ha lassan is, de felépült a modern új kórház és poliklinika-komplexum.

A 140 éve működő egészségügyi intézmény ma is szolgálja az egyre nagyobb számú rászorulót.